Célok lapja

Ajánlott zene

Személyiségfejlesztő tréning keretében játék. Képzeld el magad! Hol leszel 5 év múlva?Mit fogsz csinálni?

Nos. 5 év múlva 26 éves nőszemély leszek. Egy gyönyörűen berendezett, otthonos lakásban szeretnék élni odaadó és gyöngéd feleségemmel, párommal. A konyhában állok, épp a frissen sült lasagnét szedem ki a sütőből, amikor is nyílik az ajtó, és a Kedvesem belép rajta. Gyors léptekkel átszeli a folyosót, a hátam mögé lép, átkarol és forrón megcsókol. Kedvesen érdeklődik a napomról, s közben lepakol, kezet mos, és az asztalhoz ülünk. Vacsora után pedig lágy zene, egy kis vörös bor, narancslé mellett megbeszéljük a napunkat, s közben gyengéden kimasszírozom a nap görcseit hátából. 

Karrierem úgy alakul, ahogy terveztem. Ismert és elismert fotósként nem szorulok rá, hogy az eredeti szakmámat űzzem, és elég pénzt keresek ahhoz, hogy egy közép polgári életszínvonalon tudjunk élni a Kedvesemmel és a pocakomban lakó csöppséggel. Igen. :) Babát várunk. Kapcsolatunk harmonikus, kiegyensúlyozott és boldog. A párom kedves, odaadó, gyengéd, őszinte, hiteles, türelmes és még ezernyi jó tulajdonsága van. Persze ott vannak a rosszak is neki is és nekem is. Vannak vitáink és veszekedéseink, hevesek vagyunk, de ezt egy forró és szenvedélyes békülős szexel feloldjuk. Vagy duzzogunk, de a nap végén kibékülve szuszogunk egymás mellett. Ha fáradt vagyok, vagy lehangolt a Kedvesem gitározik, vagy zongorázik nekem, mert tudja, hogy az megnyugtat, és már a baba is odáig van, amikor a mami valamilyen hangszeren játszik nekünk. Már ő is szereti. Ilyenkor kiabálok neki, hogy a baba rugdalással jelzi, hogy tetszik a műsor, s Kedvesem odakucorodik a hasamhoz, és beszél a picihez. Kötődnek egymáshoz. A garázsban ott pihen az a sportkocsi, amire mindig is vágytam.  Jól élünk, de tudjuk, hogy mindez nem csak úgy az ölünkbe pottyant, hanem mindketten keményen dolgoztunk, hogy ide elérjünk. 

Ha hiba csúszik a gépezetbe………….

Férjhez megyek egy jó partinak tűnő sráchoz, és szülök …MAGAMNAK. Az alkotó tevékenység és a gyerek az egyetlen örömöm. Esténként teljesítem házastársi kötelességem, majd amikor a férjem elalszik, az alkotókuckómba menekülök és zokogok. Arra gondolok milyen volt  az első szex nővel, és milyen volt, amikor egy kék szemű, barna hajú szépség szorított magához. Lúzer voltam, elszúrtam, hát itt vagyok. Van gyerekem, erre vágytam…belül pedig…fojtogat, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene.

B, 

Ha nagyon lúzer leszek, és férjhez menni sem akarok, akkor pedig kimondom, egy kibaszott, elfuserált buccs leszek. Agyongyúrom magam, duzzadni fognak az erek a bicepszemen, mert a mozgásba vezetem le minden feszültségem. Nem akarok nő és nőies lenni, csak árnyékként létezni. Legfőbb célom, hogy élharcosként küzdjek a családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás, valamint a homofóbia ellen. Védeni fogom az anyák jogait úgy, hogy még gyerekem sincs. Keresztgyerekeim mindenben támogatom, s este, amikor hazaérek csak a behűtött sör fog várni és a hűséges macskám. Ha pedig testem jelzéseit kívánom enyhíteni, hát felütök egy vastag kötetet, melyen az áll: Válogatás Sinara történeteiből. Dedikált kiadás. Néhány önmagammal töltött harmonikus óra után elégedett mosollyal az arcomon rakom vissza a könyvet a polcra. Majd egy forró zuhany és a zajláda duruzsolása lök át az álmok megnyugtató országába.

De a gépezet hiper-szuper higiénikus, pormentes környezetben tárolt, hogy még csak véletlenül se akadjon meg a gépezet fogaskereke. :)

Nő a tükörben

Állok a fürdőszoba közepén, és farkasszemet nézek egy nővel a tükörben. Ki ez? Ismerem? Szeme dacosan, vagy inkább lemondóan csillog, szája furcsán görbül…le vagy föl? Szeme alatt sötét foltok vannak? Áhh, dehogy!

Az a nagy harci helyzet, hogy életem során ezer meg egy ember papolt nekem arról, hogy nem kell megfelelni mindenkinek, de valahogy nem érintettek meg a szavak. Tudtam, ezért rábólintottam és folytak a hosszú évek, mint zavaros folyó. Aztán jött a plusz egy ember. Lehet nem szavai voltak rám hatással, lehet lényének ragyogása, vagy csak elértem a túlcsordulás peremére. De ma…ma jól érzem magam, mert nem érdekel senki és semmi. Nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy elterveztem? Leszarom. Nincs autonómiám, nincs szabad mozgásterem?  Leszarom. Tudják a titkom? Leszarom. A szobatársaim is beleolvasnak néha a blogomba? Leszarom. Még mindig van egy zaklatóm? Leszarom. A képeim nullák? Leszarom. Ezer millió dolgom van? Leszarom. Párkapcsolati szinten még az az óvodás is jobban áll nálam, aki épp a homokozóban kapta le Petikét? Leszarom. Igen! Leszarok én már mindent. Nem lemondás ez. Ó, dehogy! Még csak nem is hideg közöny. Pusztán nem érdemel meg senki és semmi annyit, hogy egy másodpercig is vergődjek, felhúzzam magam, esetlegesen álmatlan éjszakáim legyenek. Minden történik valamiért, hát történjen úgy.  

Nézlek idegen nő és nem ismerek rád. Hova lett a szín az arcodról? Hova a mosolyogni való lelkesedés? Hova a csapongó, túláradó érzelem? Hova az ősibizalom? Hova szemed ragyogása, és gyermeki mosolya? Ki vagy te? Ki vagy te nő a tükörben?

In our memory forever

„A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.” /George Eliot/

„Egy jó kutyának halála után a legjobb helye a gazdája szívében van.” /Ben Hur Lampman/

…

Csak ülök a gép előtt és nem is tudom mit kellene írnom. Nem akarok drámát, sokkal inkább valami olyasmit, ami igazán jellemezte őt. Ha rá gondolok, akkor a játék, a csintalanság jut eszembe legelőször. Az a huncut fény, ami szemeiből tükröződött…

11 évvel ezelőtt gyerekkorom kedvencének utoljára születtek kölykei. Nem is maradt életben csak egy kis fekete szőrcsomó. De még megnézni sem engedte, annyira óvta őt tőlünk. Nagyon sokáig azt sem tudtuk, hogy életben van e még, vagy valahol elpusztult. Aztán egy nap kiskedvencem előkerült szájában egy körülbelül kéttenyérnyi fekete aprósággal, aki barna boci szemeivel rémülten nézett ránk. Anyja haláláig óvta, s ameddig elbírta a szájában hurculta őt egyik helyről a másikra. Ezért a hátán egy aprócska helyen soha nem nőtt szőre. Ez volt az egyik megkülönböztető jegye.

Nagyanyám és apa soha nem akarták őt. Mindig a fejemhez vágták, hogy miért kellett megtartani. Tény, hogy mindig kis butácska volt, nem lehetett tanítani, és a szabályokat hírből sem tartotta be. Persze ma már megszépülnek az emlékek és azt mondom, hogy: „Na és?” De azért sokszor kiabáltam rá, méltatlankodtam, hogy miért nem fogad szót nekem. Eredményt pedig meglepő módon csak akkor értem el, ha a teljes nevét ordítottam. Mert szép női nevet viselt, de általában csak a becézett formáján neveztük őt. 

Nagyon szeretett játszani, de ami a legfontosabb, hogy eszméletlenül emberbarát volt, s óriási szívet hordott fekete bundája alatt. Elég volt egyetlen pillantása és még a jég szív is felolvadt.  Miközben rá gondolok, megrohamoznak az emlékek, és nem is igazán tudok mit írni…

Két hete lett rosszul. Azt vettük észre, hogy egyre kevesebbet mozdul ki óljából, és csökkent az étvágya is. Aztán már egyre gyengébb lett, nem bírt járni, és szörnyen gyorsan csont soványra fogyott. Mindenféle gyógykezelés hiába való volt. Nyüszített a fájdalomtól, s már nem bírtuk nézni kínlódását. De az állatorvos nem akarta elaltatni, mert nem látta elég vészesnek a helyzetet. Mint utólag kiderült emlődaganata volt, csakúgy, mint az anyukájának. Csak úgy agyonütni pedig senki nem tudta…bár neki az már megváltás lett volna. Az utolsó pillanatig nem volt hajlandó maga alá piszkítani, hanem fel kellett állítani, ő kitámolygott, ahogy bírt, elvégezte a dolgát, aztán újra elfeküdt. Mi pedig behoztuk a melegre, és kézből etettük. Anya sírt a telefonba, mikor a koliban voltam, hogy már nem bírja nézni, ahogy szenved. Mondtam neki, sietek haza, lehet engem vár. Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, amit akkor éltem át, mikor hazaérve elmentem hozzá. Felemelte kis buksiját, és meggyötört tekintete szinte felragyogott, ahogy meglátott. Hosszan beszéltem hozzá, miközben ő végig a szemembe nézett. Elmondtam neki, köszönöm, hogy megvárt, de most már aludjon nyugodtan, hiszen megérdemelte, és az anyukája már várja. Még sírt kicsit – tényleg szívszaggatóan sírt- aztán hajnalban örökre elaludt. Tényleg megvárt. 

Aludj békében Huncutka! Vár már az örök vadászmező!

Ünnep

(S, hogy picit az elmúlt két év minden bája megelevenedjen egy pillanatra, minden eddig használt „elem” feltűnik a postban. ) 

A nap idézetei

„A harmónia ugyanolyan unalmas egy idő után, mint a ritmus. A dráma, a vígjáték, az üldögélés, a munka, a semmittevés. Minden unalmas, amiről tudjuk, hogy micsoda. „  /Gerlóczy Márton/

„- Te tudod, milyen ez? Állandóan együtt élni a titokkal, amit el akarsz mondani valakinek, de tudod, hogy nem teheted.
- Figyelj ide, jó? A titok olyan, mint a betegség, ha nem osztjuk meg másokkal, felfal belülről, és nem marad semmi, és úgy érezzük, meghaltunk. „  /Holdfény c. film/

Ajánlott zene az olvasáshoz

Már vagy egy hete készülök erre a postra. Hiszen újra kettős ünnep van az immár Rosabella Sanchez naplója.blogspot.com oldalon. Első körben ugye, már két éve, hogy a mai napon ezzel a bejegyzéssel elindítottam ezt a blogot. Helyesebben a freedangels.blogspot.com-ot.  El sem hiszem, hogy már két éve, viszonylagos folyamatossággal, de írom, vezetem ezt az oldalt. Fura, mert több blogot is elindítottam, de egyik sem volt hosszú életű. Talán megértem rá, talán az olvasói visszajelzések apró szárnyaikon repítettek tova újra és újra. 

A másik, szintén roppant fontos dátum pedig 2011. november 13.-a. S, hogy miért? Ti ezt még nem tudhatjátok, hiszen, ha úgy tetszik a színfalak mögött zajlottak az események. Ezen a napon változott meg életem egyszer s mindenkorra. Egy fantasztikus ember csoda módjára robbant be életembe. Ezért is kapta a Kicsi Csoda nevet. És egyáltalán nem kicsi ez a csoda, csupán így talán még közelebb érzem magamhoz.  Nos, azt hiszem, hogy kellőképpen felforgattuk egymás életét, és számomra legalábbis már semmi nem olyan, mint egy évvel ezelőtt. Azt hittem, hogy én már nőre soha nem fogok tudni úgy nézni, mint „a démonomra”, hogy soha többé nem kapok olyan csókot, amitől egész testemben megremegek a gyönyörtől, és nem tudok betelni vele, hogy valaha is AKAROK majd egy nőt, úgy istenigazából. És lám, megtörtént! Álmomban nem gondoltam, nem is számítottam rá, hogy egy csillogó szempár, egy mosolygó arc, egy páratlan elme ennyire el tud varázsolni. Bármi is történik az elkövetkezendőkben, azt határozottan kijelenthetem, hogy egy nagyszerű emberrel, egy csodálatos Múzsával…és még sok minden mással is gazdagabb lettem általa. Köszönöm Neked, hogy jöttél, láttál és győztél!

Nem szeretnék, holmi magasztos irományt kiadni a kezeim közül, amivel önmagam dicsőítem…ez nem az én műfajom. Viszont arról nyugodt szívvel mesélek, hogy mi az, amit egy blog adhat. Januárban kaptam egy üzenetet egy ifjú hölgytől, aki egy olvasóm volt. Meg sem álmodtam volna, hogy az állandó embereken kívül vannak olyan olvasóim is, akik soha nem kommentelnek, csak csendben, láthatatlanul kísérik életem történéseit. Nem hittem volna, hogy ennyi embert érdekel az, hogy miket firkálok virtuális naplómba. No, de amit szeretem volna az az, hogy a blogolásnak köszönhetően egy szemtelenül fiatal, aranyos leányzót is megismerhettem, akivel rengeteg üzenetet váltottunk, és azt hiszem, bátran ki merem jelenteni, hogy egy tündéri barátra leltem benne. Ezen is felbuzdulva szeretnék bátorítani minden kedves olvasómat, hogy egészen nyugodtan adjon hangot véleményének, mert egyrészt kifejezetten örülnék neki, másrészt akár egy-egy bejegyzés alatt fórumként beszélgetni is tudtok akár velem, akár egymással. S blogéletem második évében még egy nagyszerű embert ismertem meg azáltal, hogy ő is ír, méghozzá hihetetlenül eredeti, már-már pirulásra okot adó zseniális erotikus történeteket. Tudjátok, ha az ember életéből hiányzik az intimitás, és nem hajlandó „ágyra járni”, akkor valahogy pótolni kell legalább az illúziót. Hát, így ismertem meg őt. Aztán persze bátran és őszintén leírta a véleményét, amiből rengeteget tanultam. A folyamatos mailkapcsolat immár vele is megvan, és remélhetőleg még sokáig meg is marad. Mindig is szerettem új ismeretekre szert tenni, beszélgetni, meghallgatni mások álláspontját, véleményét egy aktuális dologgal, történéssel kapcsolatban, és ez ma sincs másként. Minden egyes kommentnek, privát üzenetnek nagyon örülök, így újra csak azt tudom mondani, ha valaki eddig nem érzett elég bátorságot ahhoz, hogy megszólítson…akkor  tegye meg egészen nyugodtan! Nem harapok! :D

Most pedig, és nem utoljára, azokról az emberekről, nőkről szeretnék szólni, akik már az első pillanattól fogják láthatatlanul is kezeimet. Ők azok, akikkel emailes, telefonos kontakt is kialakult, és akik aggódnak, hiányolnak, ha depresszív hangulatú postot írok, vagy ha hetekre eltűnök. Ők, észreveszik és hangot adnak ennek. S szerintem legtöbbször nem is tudják milyen sokat jelent ez nekem. Ezért most el kell, hogy mondjam nektek, hogy őszinte hála tölti meg szívem, mikor rátok gondolok. Köszönöm nektek!

És nem csak azért vagyok hálás, mert időnként, ha szükség van rá, akkor felém nyújtjátok kezeitek, hanem azért is, hogy befogadtatok. Hiszen mára már, ha nem is érzem magam teljesen egy közösség tagjának, de legalább már kívülállónak sem. Bekerülni egy jóval érettebb gondolkodású, a felnőtt világgal naponta megküzdő nők közé, közel sem annyira egyszerű, mint tűnik. Na, nem azért, mert bárki is éreztetne velem, hogy nem vagyok ide való. Sőt! Amikor írtak nekem, kommenteltek, mindig azon gondolkodtam, hogy miért? Hisz én egy senki vagyok, egy zöldfülű kölyök, akkor meg miért is foglalkozik bárki is velem. Saját kishitűségem duruzsolt folyton a fülembe, miszerint én, a kis egyetemista hol jövök ahhoz, hogy egy komoly, érett, felnőtt nőt megszólítsak, vagy véleményt írjak az ő bejegyzése alá…

…erre a választ ma sem tudom, de örülök, hogy itt vagyok.

Mint minden rendes évértékelőbe kell egy kis visszatekintés, statisztika, összegzés, így pár sor erejéig én is belemennék valami hasonlóba.

A két év leforgása alatt 244 postom született, 488 megjegyzést kaptam, 513 profil és 9407 oldal megtekintés történt. Nagy valószínűséggel ezek a számok csak számok maradnak a legtöbb embernek, de azért nekem sokat jelentenek. Ahogy az a 244 bejegyzés is. Picit beleolvasgattam az elsőkbe és megdöbbentem, hogy ezt ÉN? írtam valamikor? Egyik másikat be kell, hogy valljam önfényezés nélkül, hogy jól sikerült, viszont némelyiktől még a vér is meghűlt bennem, hogy voltam képes ilyen brutálisan fájdalmas postot írni. Valóban ennyire negatív, elkeseredett gondolataim is lehettek? Vagy a másik, hogy ennyire tudok szeretni? És ilyen átkozottul túlteng bennem az érzelem? Fura. Mintha nem is ugyanaz az ember írta volna azokat a sorokat, mint aki a mostani bejegyzéseket vetette „papírra.” Az biztos, hogy ahány ember megfordult az életembe, mindegyikük karcolatát őrzi személyiségem. Változtam előnyömre, és hátrányomra is. Rengeteg tanultam, és úgy érezem, hogy íráskészségem, fogalmazásmódom is sokat fejlődött. Na meg, az elmúlt egy évben gyökeresen megváltozott az életem, és végérvényesen felnőtté tettek a történések. Helyt kellett állnom, vállalnom kellett tettem után a következményeket…és azt  hiszem az, hogy nem roppantam bele sokat elárulhat. Szemezgetés közben rábukkantam kedvenc bejegyzéseimre is.(ha szabad ilyet mondani.) Mert bizony van egy pár olyan, amit szívesen olvasok vissza. Nem is annyira azért, ami mögötte van, sokkal inkább az elvontsága és a hangulata miatt. S,ha már említettem megosztom veletek is, hogy melyek ezek: Könnyek, Az édes szimfónia, Az első csók, Szeretni valakit valamiért, A démon-Végszó, Apróság és természetesen Maio története. 

Végezetül pedig szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvas, aki kommentel – névvel, és név nélkül. Köszönöm, hogy leírtátok véleményeteket, köszönöm a megjegyzéseiteket, amelyekkel elgondolkodtattatok, megnevettettetek, és olykor könnyeket csaltatok a szemembe! 

S, hogy tudjátok, itt mindenki számít…virtuális puszi mindegyikőtöknek!

2 Anonymusomnak, akik nem árulták el becses nevüket, Ancsa T-nek, AnthonBergnek, Black Horsnak, Fetisának, Galatheának, Kolibrinek, Sinarának, Szemtelen Tyúk bloggerinának, és természetesen Voldemortnak!

Isten tartsa meg jó szokásotokat! :)

Boldog 2. születésnapot blogocskám!

fotó:http://emiii-myblog.blogspot.hu/2010/06/bubiiik.html