„Csábít egy éj! Egy sejtelmes látomás. Csábít egy arc, mit egyszer kell, hogy láss! És a szem…, mit láttam már valahol. […] És a száj…, mi most más szívéhez szól! Tiéd volt az arc! Tudom most már jól! És azóta… „
…és azóta sem írtam egy betűt sem mindarról mi belülről karcolt hosszú,hosszú hónapok óta. S, hogy miért most? Mert csak úgy lehet teljes, boldog, új életet kezdeni, ha adózok a múltnak, és pontot teszek minden elvarratlan szálra.
Minden pillanat újra és újra felvillan, elmémbe égett a kép. Egy szem, egy pillantás, egy száj, egy csók, egy kéz, egy érintés. Mámorosan vadító kábulat.
… „…és az arc…tudd meg, hogy a tied! És a száj, ha hozzám szól majd még…meg kell értsed hát! Ennyi éppen elég!”
Hónapokig nem beszéltem senkinek. Hónapokig őrizgettem valamit, ami megfoghatatlan, megidézhetetlen aprócska pillanat volt csupán az évtizedek rengetegében. Egy pillanat és mégis kínzó még ma is. Valamit hittem, tán csak reméltem, lehet csak elképzeltem. Valami történt, s valami nem. Valaminek történnie kellett, s valaminek nem volt szabad világra jönnie. Egy mámoros, kínzó pillanat, mi még ma is kísért.
„Ha valami fáj, nem érzem régen már, és az a láz csak álmomban égett tán! És az arc tudd meg, hogy tiéd!”
Sokáig reméltem valamit, de olyan mélyen, olyan messze, hogy még én sem tudtam róla. Vártam valamire, vártam valakire. Vártam egy újabb, mámoros, kínzó pillanatra, ami soha sem jött el. Ennek így kellett történnie.
„Meg kell értsed hát, ennyi épp elég. Te biztosan látod…Jégből vagyok!”
Most felszínre jött. Kimondtam. Valóság lett. Nem marasztalom. Egy álom volt csupán. Egy mámorító, részeg, kínzó pillanat. Ennyi csupán. A múlt egy aprócska darabja. Egy emlékkép.
Ennyi csak.
Fotó: http://logout.hu/cikk/pillanat/teljes.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése