Az új évem harmóniával, energiával, megelégedettséggel, kielégültséggel és valami csábító bájjal, talán varázslattal indult. Hittem abban,hogy ez az év jó lesz. Más lesz. Különleges. Nos eddig a hétig az is volt, és talán ezután is az lesz. Nehézségek voltak, lesznek. Tragédiák jönnek, mennek.
De a mai nap…
A mai nap egy szörnyű telefonhívással kezdődött. Elütötték az én imádott, egyetlen, óvón féltett cicámat. A kis szerelmem, a Rómeóm, a gyermekem, a testvérem, a barátom…a mindenem.
Anya elmondta,hogy reggel kikéreszkedett, ment volna, mint minden rendes macska. Hát kiengedték. Rá nem sokra, a kapunktól 100 méterre a fagyos úton nem tudott megállni az autó és elütötte. A kis család indult suliba, munkába és láttak egy fekete gombócot a friss hóban. Aztán egy hatalmas vértócsát. Elnyúlt kis teste, szeme üvegesen meredt…de még lélegzett. Visszafogott, fojtogató sírással hallgattam. Kérte, hozzam be a kis testet az utcáról. Mennék, de apa megállít, hogy behozta…és még él. Megörültem. Aztán közölte,hogy ne nézzem meg. Csúnya látvány. Hittem neki. Felvonultam a szobámba. Bebújtam az ágy biztonságot nyújtó ölébe és magamra húztam a takarót. Először csak lekonyult a szám, aztán a sírás fojtogatott, majd kitört belőlem a zokogás. Évek óta nem zokogtam ennyire. Kiszakadt belőlem a fájdalom és talán az évek óta gyűjtött szorongás, feszültéség és kín. Hosszú évek óta nem tudtam igazán sírni. Se a nagyszüleim halálakor, se a temetésen, se betegségkor, se anya műtétjekor. Elfojtottam mindent…és ez nem jó. De ma, ma felszakadt a könnyeimet visszatartó erős gát.
Lévén,hogy nem nézhettem meg, tejet melegítettem és apró üvegcsébe mértem szorgosan, hogy hátha ez majd segít rajta. Kérleltem apát,hogy vigyük kórházba, segítenek rajta. Azt mondta : „Nem lehet tenni érte már semmit!” Dacosan elvonultam, fújtattam, ütöttem a falat és hibáztattam a sofőrt, átkot szórtam …magamban. Szorongatott a tehetetlenség, hogy mi van,ha meg lehet menteni és nem teszünk semmit…
Egy óra múlva átjött a szomszéd látván az eszméletlenül nagy vértócsát a kapunk előtt. Anyával telefonon beszéltem, értesítettem, hogy bár nem láttam, de még ÉL. Azt mondta, ne higgyek apának, menjek nézzem meg. Nem mertem. Féltem, hogy mi lesz, ha nagyon csúnya. Összeszedtem minden bátorságom és lementem. Egy dobozt láttam, és hallottam a fájdalmas légvételt. Félve belekukkantottam a dobozba, de csak az égnek meredő, vergődő, véres mancsát bírtam megnézni. Beszéltem hozzá. Megváltozott a légzése, kicsit megnyugodott. Mondtam apának azonnal induljunk, nem szenvedhet szerencsétlen. De ő addigra teljesen részegre itta magát, mert hogy sajnálja szerencsétlen állatot. Nem maradt más hátra a szomszédot kértem meg,hogy tegye be kis tündérem a kocsiba és jöjjön velem a klinikára.
A klinikán az orvos azt mondta,hogy halántékán érte az ütés, összezúzódott a kis buksija, megsérült az agya, biztos,hogy nem fogja túlélni. Ajánlotta az elaltatást. Öcsi mellettem sírni kezdett, én pedig nem éreztem magam késznek, hogy döntsek akár egy állat életéről avagy haláláról. Nem tudtam és nem is akartam,hogy elaludjon, bár éreztem,hogy jobb lenne neki. Kérleltem az orvost: „Nem lehet semmit tenni? Nincs semmi remény?” Fogta a fejét, nézte a csurom vér cicát és azt mondta: „Adjunk neki egy esélyt. Mindenki megérdemel ennyit.” Beinjekciózta, lekezelte,és azt mondta jöjjünk vissza este. Meglátjuk.
Épp tanfolyamon ültem, amikor jött Öcsitől az sms. „Hát ennyi volt…” A szívem majd megszakadt. Tegnap még játszottunk, az ölemben ült, bújt…ma meg már halott.
Nem csupán állat volt ő. Attól sokkal-sokkal több. Amikor szomorú voltam, és kétségek gyötörtek kiültem egy erdős részre, és lekuporodtam egy fa alá. Ő utánam jött és beleült az ölembe. Már a jelenléte is megnyugtatott. Imádta,ha gyerekdalokat, egyház énekeket énekeltem neki. Pedig szörnyű hangom van, de ő szerette. Istenem hányszor aludt el a karomban úgy, hogy a „Tente baba” című dalt énekeltem neki. Ha gondja volt mindig jelezte és már fél szavakból értettük egymást. Gyerekként mindig arról álmodtam,hogy egy szép napon a hercegem az erkélyemre felmászik és ott vall szerelmet. Egy reggel nyávogásra ébredtem, és az én kis Rómeóm az erkélyem ablakában várt,hogy beengedjem. Attól fogva mindig az erkélyem volt az egyik kedvenc helye. Bárhonnan is jöttem haza mindig a verandán várt, vagy ha épp a lakásban volt, csak szólnom kellett és már kotort is hozzám. Bármennyire is éhes voltam, először mindig ő kapott enni. És ez az egész családban így lett megszokott.
Hazaértem a tanfolyamból és nem várt a verandán. A lakásba érve nem szólítottam, mert tudom, hogy hiába. Beléptem a nappaliba és néztem a fotel karfáját amin annyira szeretett ülni, ha anya horgolt, vagy tv-t néztem. Nem volt ott és már nem is lesz. Soha többé.
Sosem voltam macskabarát, és amikor ő megérkezett hozzánk akkor is gonosz voltam, rá sem bírtam nézni. Aztán idővel észrevétlenül belopta magát a szívembe, és életem szerves része lett. De most itt hagyott…
Előbb a kutyusunk, és most ő.
Azt hiszem nem akarok szeretni egy darabig. Kisállatot pedig végképp. Nem bírnám még egyszer végigcsinálni. Nem pusztán csak elaludtak az öregségben, hanem megszenvedtek az enyhülést hozó halálért.
Nyugodj békében Dömdömöm, én pici Rómeóm!
fotó: http://ujsag.allatvilag.net/2011/12/cica-hatterkep/
Nagyon sajnálom :-( Ha van ebben bármi "jó", akkor az az, hogy kiengedted a benned dúló érzelmeket, így talán kicsit "megtisztultál".
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésHát...lehet. Sőt! Biztos, hogy ez jó. Mert néha olyan érzéketlennek éreztem magam,hogy nem tudok sírni. Meg most is próbáltam a nagy tesó lenni, aki pátyolgatja a kicsit, aki erős...aztán amikor temettük el kiszakadt belőlem újra. És fura mód nem az jött le a kicsinek sem,hogy milyen érzelgős vagyok, hanem sokkal inkább megerősítette abban,hogy a sírás nem szégyen.
Amúgy szerintem rontás vagy átok van rajtam, mert röpke idő alatt vesztettem el a párom, és két kiskedvencet is... Azt hiszem nem szeretnek az égiek. :(
Sajnálom. Ez igazán szomorú.
VálaszTörlés:( Ezek a kisállatok mindig annyira az ember szívéhez nőnek, elveszíteni őket olyan, mint egy családtag elvesztése.
VálaszTörlésValóban olyanok, ezért is fáj olyan nagyon az elvesztésük.
Törlés