Életút!

Ajánlott zene

Megszületünk, élünk és meghalunk. Síró csecsemőkből, előbb totyogókká, majd magabiztosan lépkedőkké, önfeledten játszó gyermekekké, aztán dacos kamaszokká, később pedig önálló felnőttekké növünk. Ez az élet rendje.

De mind közelebb és közelebb kerül ama FELNŐTT lét, annál több a kérdés, a kétely és az aggodalom. Nem akarom. Határozottan nem. Inkább lennék játszadozó gyerek, vagy féktlenül bulizó egyetemista - mégha sosem voltam az. Megrémültem a felelősségtől. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor valaki az oltárhoz készül a Kedveséhez, hogy kimondja neki az igen-t egy egész életre. Tudom, hogy ez az élet rendje, ahogy azt is tudom, hogy mindannyiszor bebizonyítottam már rátermetségem, felelősségtudatom, önállóságom, és hiszem, hogy nem lesz probléma,de.....de mégis megrémíszt, hogy hamarosan tényleg felnőtt, önálló életet élő, dolgozó, avagy munkanélküli egyed leszek.

Persze ez még egyenlőre a holnap gondja, egyenlőre számtalan más dolog miatt is főhet, fő is a fejem, de mégis ott lebeg ama képzeletbeli pallos, és...igen! Már megint túl sokat gondolkodom! De csak az nem gondolkodik, aki annyira primitív, hogy képtelen a gondolkodásra.

Maholnap 2014-re vált a naptár, és akkor...akkor bekövetkezik az, amit soha nem akartam igazán. Még komolytalan gyermekként is azt hangoztattam úton-útfélen, hogy "én nem akarok felnőtt lenni". Persze ez nem kívánságműsor, hanem egy előre, alaposan kiszámolt, precizen megtervezett élet, melyben épp úgy nem lehet előre ugrani, mint visszalépni. (Tudom, hogy némely esetben igen, de az nem a normális keretbe tartozik.) Előbb vagy utóbb minden bekövetkezik, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. És bár nem lesz egy eget rengető váltás, de mégis, érezhető súlya lesz a "játéknak". Nem tudom, hogy ez normális érzés e, más is így volt e vele, de egyszerűen képtelen vagyok szabadulni ettől. Teljesen behálóz az érzés.

"A hernyónak fáj pillangóvá lenni.
A magnak fáj megrohadni és búzává érni.
Az embernek fáj embrióból újszülötté válni.
A gyereknek fáj kamasszá forrni.
A kamasznak fáj elvesztenie lázadó, szabad önmagát, és gondokkal teli, rab felnőtté válni.
A felnőttnek fáj megöregedni.
És az öregnek fáj meghalni.
Még akkor is, ha tudja: ez az újjászületés záloga."
                                                              /Müller Péter/



2014 épp annyira várlak, mint amennyire nem. Fejest ugrani az ismeretlen nagy vízbe mindig kalandos, izgalommal teli és eszméletlenül félelmetes. Ami kicsit bátorító, és ösztönző, az a rám váró boldogság, számtalan lehetőség és kitörési pont.


"Az emberi test minden egyes sejtje átlagosan 7 évente kicserélődik. Mint a kígyóknál, utunk során ledobjuk bőrünket. Biológiailag újjászületünk. Kereshetjük a változást, valószínűleg keressük is. A változás azonban nem látható. Legkevésbé saját magunk számára. De mindannyian változunk. Teljesen, örökre. Amikor olyanokat mondunk, hogy "az ember nem változik", az csak az őrült tudósokat hajtja, mert minden tudomány szerint az egyetlen állandó a változás. Az energia, az anyagok állandóan változnak. Alakváltozás, összeolvadás, felnőtté válás, halál. Ez az az út, amit az ember nem változtathat meg. Ezekbe a dolgokba kapaszkodunk ahelyett, hogy azzá válnánk, amik lehetnénk. A régi emlékekbe kapaszkodunk ahelyett, hogy újakra tennénk szert. Az út, amelyhez hittel ragaszkodunk, minden tudomány ellenére... ezek azok a dolgok, amik változatlanok az életben. A változás állandó. Az, hogy változást tapasztaljunk meg, csak rajtunk múlik. Úgy vesszük, mint a halált, vagy mint egy második esélyt az életre. Ha kinyújtjuk az ujjainkat, elveszítjük a fogást, és vele együtt a színtiszta adrenalin érzését. Bármelyik pillanatban kaphatunk egy új esélyt az életre. Mindig újjá tudunk születni."
                                                                      /G.A./