Sajgó testtel vonszolod magad…mész, hisz menned kell. Hegyek, völgyek, mélység és magaslat. Egyik lábad teszed a másik után, és csak sejted merre tartasz. A nap állása, a fa tövében zöldülő moha mutatja neked az utat. Egy dombra érsz. Szétnézel. Gyönyörű a kilátás. Magadba szívod a friss őszi levegőt, lehunyod szemed és élvezed a pillanatot. Majd…valamiért érzed, hogy vissza kell pillantanod. Vissza kell tekintened oda, ahonnan jöttél. Nem szabad elfelejtened az utat, amit oly keservesen, reszkető lábakkal megtettél. Könny szökik szemedbe, és egy kövér könnycsepp folyik végig megtört arcodon. Aztán erőt veszel magadon, hisz megtetted, felküzdötted magad ide, ahová mindig is vágytál. És az út még feljebb vezet, csak menned kell tovább, hogy megkaphasd azt, amiről mindig is álmodtál. Menni, menni, mindig csak menni, egyre feljebb és feljebb. Ez a nagy feladat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése