Celeb vagyok, ments ki innen!

Nem az Rtl Klub ama „reality” műsoráról van itt szó, ne tessék megijedni! Hanem én lettem celeb, és kérlek MENTSETEK KI INNEN! Valahogy így szóltam volna egy másfél hónappal ezelőtt, ha posztot írtam volna.

Habár akkor idő, internet és gép hiányában voltam, de annyira vicces a sztori, hogy muszáj világgá kiabálnom. Történt ugyanis, a blogom is tele van azokkal a bejegyzéseimmel, hogy a szobatársaim megtudták, amit nem kellett volna. Na mármost itt nem fejeződött be a cselekmény. Már ekkor is sejtettem, hogy jóval többen tudják a titkom, mint kellene, de bíztam az ellenkezőjében. Feleslegesen!

Egy csúnya késő őszi, vagy kora téli napon, már nem is tudom, de felváltva hívtak a szobatársaim, hogy akkor találkozzunk már, rég beszéltünk, stb. A zsigereimben éreztem, hogy mi következik, dehát hajtott a kíváncsiság, és úgy ámblokk tele volt már a nemlétezőm is a titkolózással, hazudozással. Így hát áldásom adtam a nagy randevúra! Értem jöttek, nem volt menekvés, még ha akartam volna se.

Eljött a késődélután. Egy hangulatos kis helyet választottunk, ahol egy könnyed vacsora mellett tudunk majd beszélgetni… Kabát le, rendelés felvétel, ital ki, nagy levegő be. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és lüktettek az ereim. Először mindennapi hülyeségekről beszélgettünk, aztán sorba mindenki mesélt magáról. Nagyon, nagyon gyorsan került rám a sor. Nagy levegő be, „szuuuu, száááá!” –mondtam magamnak- majd a másodperc tört része alatt gondoltam végig a mondandóm. Aztán kibukott belőlem, hogy tudom, hogy már úgyis tudják, szóval felesleges a melléduma, a kertelés, szóval nem a pasikra bukok, hanem a csajokra és pont. 

Persze, mint számítani lehetett rá, tisztába voltak a dolgokkal, ígyhát nem kerekedett ki a szemük, nem hüledeztek. Ha más körülmények között lettünk volna pozitívnak értékeltem volna a helyzetet, de így… Nem tudom mit gondoljak. Jó érzés volt nyíltan beszélni, kiteríteni a kártyákat, de…valami mégis motoszkál bennem. Nem tudnám pontosan megmondani mi, de valami nem teljesen tiszta és egyenes. Már annyira nincs nagy jelentősége, de mégis érdekes érzés.

A másik meg, amitől úgy érzem magam, mint egy celeb, hogy hirtelenjében annyira unalmas lett bizonyos emberek élete, vagy nem tudom, hogy mindenki az én magánéletemben kutakodik, piszkos foltban reménykedve. Pusmognak a hátam mögött, és megy a nagy találgatás. Mikor meghallottam, már nem tudtam kiakadni rajta, csak röhögve sírtam, és sírva röhögtem, hogy bazz’ celeb lettem, jaj de jó nekem! Ha műsor kell a népnek, ezer örömmel! Van mit vesztenem? Annyira szánalmas! Jujj, kiderült, hogy az a normális csaj egy….egy…egy…leszbó! És akkor? 

Kacsints rá, és röhögj! Lehet tetszel neki! :)

Momento

Egy csillogó szempár, egy vágyakozó pillantás, egy a vágytól remegő érintés!

Lehunyt szemmel, remegő testtel és a vágytól megrészegülve olvadsz bele a téged körülölelő finom karokba. Álom ez, az illúzió fényes játéka! Nem lehet valóság, az nem lehet, hogy én…hogy….ilyet érdemelhetek! Nem érdemeltem ki azt a kegyet, hogy mindez megtörténhessen! S mégis! Óvatosan, nagyon lassan ráemelem tekintetem és…ő még mindig mosolyogva csillogó szemekkel néz rám, mintha mi sem lenne természetesebb. Ajkainak bársonyosan puha érintése lényed millió apró darabokra szedi. Megszűnik létezni kétség, aggodalom, fájdalom, csak a ma, a most ezrednyi másodperce létezik. Csak ő, csak te! Érintések, lehelet finom csókok, az összefonódás csodája.

3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html