Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte: „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.
Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.
3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.
Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!
Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.
Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!
Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése