Celeb vagyok, ments ki innen!

Nem az Rtl Klub ama „reality” műsoráról van itt szó, ne tessék megijedni! Hanem én lettem celeb, és kérlek MENTSETEK KI INNEN! Valahogy így szóltam volna egy másfél hónappal ezelőtt, ha posztot írtam volna.

Habár akkor idő, internet és gép hiányában voltam, de annyira vicces a sztori, hogy muszáj világgá kiabálnom. Történt ugyanis, a blogom is tele van azokkal a bejegyzéseimmel, hogy a szobatársaim megtudták, amit nem kellett volna. Na mármost itt nem fejeződött be a cselekmény. Már ekkor is sejtettem, hogy jóval többen tudják a titkom, mint kellene, de bíztam az ellenkezőjében. Feleslegesen!

Egy csúnya késő őszi, vagy kora téli napon, már nem is tudom, de felváltva hívtak a szobatársaim, hogy akkor találkozzunk már, rég beszéltünk, stb. A zsigereimben éreztem, hogy mi következik, dehát hajtott a kíváncsiság, és úgy ámblokk tele volt már a nemlétezőm is a titkolózással, hazudozással. Így hát áldásom adtam a nagy randevúra! Értem jöttek, nem volt menekvés, még ha akartam volna se.

Eljött a késődélután. Egy hangulatos kis helyet választottunk, ahol egy könnyed vacsora mellett tudunk majd beszélgetni… Kabát le, rendelés felvétel, ital ki, nagy levegő be. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és lüktettek az ereim. Először mindennapi hülyeségekről beszélgettünk, aztán sorba mindenki mesélt magáról. Nagyon, nagyon gyorsan került rám a sor. Nagy levegő be, „szuuuu, száááá!” –mondtam magamnak- majd a másodperc tört része alatt gondoltam végig a mondandóm. Aztán kibukott belőlem, hogy tudom, hogy már úgyis tudják, szóval felesleges a melléduma, a kertelés, szóval nem a pasikra bukok, hanem a csajokra és pont. 

Persze, mint számítani lehetett rá, tisztába voltak a dolgokkal, ígyhát nem kerekedett ki a szemük, nem hüledeztek. Ha más körülmények között lettünk volna pozitívnak értékeltem volna a helyzetet, de így… Nem tudom mit gondoljak. Jó érzés volt nyíltan beszélni, kiteríteni a kártyákat, de…valami mégis motoszkál bennem. Nem tudnám pontosan megmondani mi, de valami nem teljesen tiszta és egyenes. Már annyira nincs nagy jelentősége, de mégis érdekes érzés.

A másik meg, amitől úgy érzem magam, mint egy celeb, hogy hirtelenjében annyira unalmas lett bizonyos emberek élete, vagy nem tudom, hogy mindenki az én magánéletemben kutakodik, piszkos foltban reménykedve. Pusmognak a hátam mögött, és megy a nagy találgatás. Mikor meghallottam, már nem tudtam kiakadni rajta, csak röhögve sírtam, és sírva röhögtem, hogy bazz’ celeb lettem, jaj de jó nekem! Ha műsor kell a népnek, ezer örömmel! Van mit vesztenem? Annyira szánalmas! Jujj, kiderült, hogy az a normális csaj egy….egy…egy…leszbó! És akkor? 

Kacsints rá, és röhögj! Lehet tetszel neki! :)

Momento

Egy csillogó szempár, egy vágyakozó pillantás, egy a vágytól remegő érintés!

Lehunyt szemmel, remegő testtel és a vágytól megrészegülve olvadsz bele a téged körülölelő finom karokba. Álom ez, az illúzió fényes játéka! Nem lehet valóság, az nem lehet, hogy én…hogy….ilyet érdemelhetek! Nem érdemeltem ki azt a kegyet, hogy mindez megtörténhessen! S mégis! Óvatosan, nagyon lassan ráemelem tekintetem és…ő még mindig mosolyogva csillogó szemekkel néz rám, mintha mi sem lenne természetesebb. Ajkainak bársonyosan puha érintése lényed millió apró darabokra szedi. Megszűnik létezni kétség, aggodalom, fájdalom, csak a ma, a most ezrednyi másodperce létezik. Csak ő, csak te! Érintések, lehelet finom csókok, az összefonódás csodája.

3. szülinap

Ajánlott zene

Jó ideje készülök már írni valamit. Valamit rólam, a helyzetről, vagy akármiről. De… nálam az írás az nem egy tudatosan megtervezett dolog. Leülök a gép elé, megnyitom a word-öt, bekapcsolok valami zenét, és a muzsika nyitja ki szívem, és elmém kapuját, aztán indítja „munkára” ujjaim a klaviatúrán. Egy szépleányzó egyszer megkérdezte:  „ és mit fogsz írni holnap? „ Mire azt válaszoltam neki, hogy évértékelőt tervezek, de mindig a zene határozza meg, mi kerül valójában a virtuális papírra. Évértékelő helyett születhet bejegyzés a rénszarvasok nemi életéről is. Ki tudja? Gondolatok vannak, de azok úgy cikáznak, mint halak a vízben. A zene tereli és fogja össze a mondanivalót.

Már egy ideje tervezem, hogy újraolvasom a blogom összes bejegyzését, mint ahogy azt minden évben megtettem eddig. De valahogy most nem ment. Képtelen voltam rá, hiába nyitottam meg egyik, másik posztot. Olyan, mintha nem is ismerném azt a valakit, aki azokat a sorokat írta. Annyira távoli, drámai és itt-ott színpadias. No, nem becsmérelem, hisz részem az is! Pusztán ismeretlenül és néhol bután csengnek azok a szavak.

3 hosszú év! Bizony! 3 éve indítottam útjára eme blogot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi ideig képes leszek viszonylag folyamatosan írni, és egyáltalán…fenntartani valamit. Akkor, amikor az első bejegyzés született 19 éves, első éves egyetemista voltam. Egy zöldfülű kölyök. Életem végérvényesen is fordulóponthoz érkezett. Belezúgtam a legjobb barátnőmbe, ami olyan terhet rakott a vállamra, amivel egyedül képtelen voltam megküzdeni. Elkezdtem tapogatózni, új dolgokat felfedezni…más világba, más dimenzióba kerültem. Hogy jól döntöttem e? Nem tudom. Most úgy érzem, hogy igen, nagyon is. De az őszinte igazság az, hogy a kétség mindig mardosni fog ott legbelül.

Butácskán, kutakodva botladoztam végig ezen a 3 éven. Milliószor süppedtem a sárba, aztán hirtelen repültem fel a sztratoszférába, hogy újra az aszfalton, vagy épp egy háborgó vulkán gyomrába landoljak. Sírtam, bömböltem ezerszer, mint egy éhes újszülött, és toporzékoltam is, mint a gyermek, akitől elvették a kedvenc játékszerét. Próbálkoztam ezzel, meg azzal, csináltam számtalan butaságot. Próbáltam „normális” lenni, ezért randiztam, pasikat hálóztam be, de mélyen, legbelül akkor is tudtam, hogy semmi értelme. Randiztam másként, mással, bújtam ágyba úgy, ahogy nem kellett volna. Ittam, buliztam, cigiztem, és minden olyasmit, amit a fiatalság egy bizonyos része, rétege művel. Szerettem, ragaszkodtam, akartam és „fojtogattam” Hogy csinálnám e másként? Persze! A mai eszemmel már számtalan dolgot tudnék jobban, okosabban, ügyesebben, de…akkor még tudtam, és ez így van jól!

Ma már észrevétlen 2014-et írunk, s egy új fejezet nyílik meg életem, és blogom könyvében. Ma 22 és háromnegyed évesen, immár diplomás munkanélküliként állok életem színpadán. Mosolyogva, könnyedén. Hogyan tovább? kérdezed. Ezt csak a jó Isten tudja. Álmok, tervek mindig akadnak, de a megvalósítás módja még, oly távoli és homályos, hogy csak sejteni tudjuk. Olyan ez, mint a puzzle! Mindig egy-egy újabb részletet sikerül összerakni, míg végül lassan, nagyon lassan elkészül a kép.

Ami biztos az az, hogy egy fejezetnek vége! Magam mögött hagyom a hagyományos értelembe vett diákéveket, és belépek a munka országába, hogy teljes értékű polgárként rójam a köröket nap, mint nap. Az igaz barátok száma jócskán leredukálódott, de akik maradtak, ők a kemény mag. A magánéletem sziklaszilárd, titokzatos mennyország. Révbe értem, és nap, mint nap őszinte boldogsággal hajtom nyugovóra fejem, amiért nem lehet eléggé hálát adni a jó Istennek!

Azt hiszem nem kell ettől több! Boldog új évet mindenkinek!

Fotó: http://molcso-rozika.blogspot.hu/2011/02/bibor-kataa-szinek-bennem-elnek.html

X-mas

Ajánlott zene

Végre le tudok ülni, felteszem lábaim és csak bambulok ki a fejemből. Végre! Mennyit vártam már erre a pillanatra. Hosszú, kemény félév van mögöttem. Feladatokkal, erőfeletti küzdésekkel és eredményekkel teli időszak volt ez. Az idei karácsony, talán eddigi életem legpocsékabb karácsonya, de legalább van némi időm magamra is. Na nem nagy dolgokra! Pusztán már annak is tudok örülni, hogy emailekre válaszolhatok, olvashatok – nem szakkönyvet- és nézhetek valami elcsépelt karácsonyi filmet a tv-ben. Per pillanat ez mind, mind öröm!

Persze az idei ünnep másról is szól! Folyton az jár a fejembe, hogy milyen lesz az én karácsonyom, amikor majd én „rendezem”. Nálam gyűlik össze a család, vagy épp csak látogatóba megyek majd haza. Szeretném, ha a békés együttlétről, a csendről, a harmóniáról szólna a szeretteim körében  töltött 2 és fél nap. Tudom, hogy gyakran mondogatjuk, hogy majd én megmutatom, majd én, s aztán semmivel sem leszünk különbek, mint eleink. De…annyira hiszek benne, hogy sikerülhet új hagyományt teremteni, hogy muszáj lesz megvalósulnia.

Bár már csak egy este van hátra az idei szeretet ünnepéből, de ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepet kívánni!

Agyserkentő!

Kihagy az agya? Tanulnia kellene, de nem megy???  :)))

Azt hittem meghalok. Egész nap nem volt időm tanulni, este meg már nem sok agykapacitásom marad. A tételek felett görnyedtem, de nem igazán fogtam fel mit is olvasok. Ekkor egy égtelen nagy zajra lettem figyelmes. Kicsapódott a nappali ajtó, és persze Tesó max hangerőn bömböltetett valami friss populáris zenét. Épp felé közelítettem, hogy jól leteremtsem, hogy: „Azta terembuládat te rongy kölök, hát nem vagy másra tekintettel!”, mikor is felfigyeltem Pitbull és KESHA szerzeményére. Valahogy jó kis pörgős, olyan zumbás. Rögtön megindultak a lábaim, és amolyan táncosan, zumbásan aerobic lett belőle. Végig ugráltam a számot, aztán, youtubon újra elindítottam, és még 3x mozgolódtam rá. Az első kettő zumbás valami lett, a második kettőn meg guggolás, fekvőtámasz, hasprés, vádli gyakorlat. 

Úgy felpörögtem, hogy most meg már azért nem tudok tanulni, mert nem lehet lelőni. Ugrálok körbe-körbe a lakásba a számot hallgatva. Mindenesetre már tudom mi az ellenszere a nyomott, agyzsibbasztó állapotnak. :)

Szerintem még megtámadom a súlyzóimat, lenyomok egy gyors edzést, zuhi, kávé és még egy nagy HAJRÁ!!!

Ajánlom eme két számot az esti edzéshez szeretettel! Jól lehet rá ugrabugrálni! ;)

Ennyi csak!

Ajánlott zene (Hallgatása késztetett eme poszt megírására. )

„Csábít egy éj! Egy sejtelmes látomás. Csábít egy arc, mit egyszer kell, hogy láss! És a szem…, mit láttam már valahol. […] És a száj…, mi most más szívéhez szól! Tiéd volt az arc! Tudom most már jól! És azóta… „

…és azóta sem írtam egy betűt sem mindarról mi belülről karcolt hosszú,hosszú hónapok óta. S, hogy miért most? Mert csak úgy lehet teljes, boldog, új életet kezdeni, ha adózok a múltnak, és pontot teszek minden elvarratlan szálra.

Minden pillanat újra és újra felvillan, elmémbe égett a kép. Egy szem, egy pillantás, egy száj, egy csók, egy kéz, egy érintés. Mámorosan vadító kábulat.

…  „…és az arc…tudd meg, hogy a tied! És a száj, ha hozzám szól majd még…meg kell értsed hát! Ennyi éppen elég!”

Hónapokig nem beszéltem senkinek. Hónapokig őrizgettem valamit, ami megfoghatatlan, megidézhetetlen aprócska pillanat volt csupán az évtizedek rengetegében. Egy pillanat és mégis kínzó még ma is. Valamit hittem, tán csak reméltem, lehet csak elképzeltem. Valami történt, s valami nem. Valaminek történnie kellett, s valaminek nem volt szabad világra jönnie. Egy mámoros, kínzó pillanat, mi még ma is kísért.

„Ha valami fáj, nem érzem régen már, és az a láz csak álmomban égett tán! És az arc tudd meg, hogy tiéd!”

Sokáig reméltem valamit, de olyan mélyen, olyan messze, hogy még én sem tudtam róla. Vártam valamire, vártam valakire. Vártam egy újabb, mámoros, kínzó pillanatra, ami soha sem jött el. Ennek így kellett történnie.

„Meg kell értsed hát, ennyi épp elég. Te biztosan látod…Jégből vagyok!”

Most felszínre jött. Kimondtam. Valóság lett. Nem marasztalom. Egy álom volt csupán. Egy mámorító, részeg, kínzó pillanat. Ennyi csupán. A múlt egy aprócska darabja. Egy emlékkép. 

 Ennyi csak.

Fotó: http://logout.hu/cikk/pillanat/teljes.html

Pillanat

Hogy sírtam-e már éjszaka, párnák között egyedül?

Hogy osztotta-e már az élet a sorstalant rám szerepül?

Voltam-e már elveszettebb mint egy elveszettebb,

és hogy mindig volt-e mellettem valaki aki rendbe szedhet?

Ezek a kérdések, jutottak az eszembe,

Elmerengve a könyvön, ami nem rég került a kezembe,

Ráébredtem te vagy a válasz és hogy átélhettem,

Ennek köszönhetem mindazt,hogy a jó útra ráléphettem.

Erről szól az életem, álmokról és célokról,

Hogy boldogságom felépítsem, amit valaki mindig szétrombol,

Mondani könnyű, de én is attól lettem tettre kész,hogy

A szívem ettől erősebb lett és a félelmekkel szembe néz.

Ha menni kell,maradj még ,

Ne adjuk fel,harcolj tovább, 

Ne hagyj itt védtelenül,semmire nem megyek így egyedül.

Az álmok rabszolgája lettem, a szívem lett az ostorom,

A hitem vezet minden nap, ez segít át a gondokon.

Úgy kelek fel minden reggel, az imámat elmormolom,

Köszönöm, hogy élek,ez a világ lett az otthonom.

Minket nem köt össze a vér, mégis erősebb a kötelék,

Másnak teljes család jutott, nekünk csak egy töredék,

Ha árvának születtél, attól miért lennél kevesebb?

Másnak volt választása, téged senki sem keresett.

Sohasem hittem szerettem szeretni és félig mereg,

Hidak helyett az emberek csak falakat építenek,

Mégis teszek róla, hogy ne legyek egy eltűnt lélek,

Nem számít a fájdalom, amivel most együtt élek.

Nincs annyi ujjam összesen,hogy megszámoljam mennyiszer,

Hagytak magányomban, mégis tudtam ígyis menni kell,

Nem érezhetem át, de mégis láttam annyi könnycseppet,

Egy óceánt megtölteni ők nem választhattak könnyebbet

Szétszakadt életek,darabokra hullott családok,

A sötétségből jöttem mégis napról-napra felállok,

Összetörve is, de minden nap egy esély egy világhoz,

Ahol már nem tántoríthat el veszély,

Egyedül nehéz mégis erősnek kell lennem,

Hisz a bukásokból tanultam mindent az életemben,

Ne félj a harctól, hiába fáj, de hidd el,

Mindig lesz ki megvéd téged is csak még ne add fel.