Már megint...még mindig

Az emberek legtöbbször azt mondják érett személyiség vagyok. Talán csak azért mondják mindezt, mert még nem találkoztak olyannal, aki valóban az is.

Igen, vannak tőlem sokkal lejjebb is, de fentebb is. Persze nem vihogok, mint egy tini lány, soha nem is tettem, vannak értelmes gondolataim, mély érzéseim, de néha olyan idióta vagyok. Szétrombolok magam körül mindent, ami jól működik. A szélsőséges viselkedés, az érzelmek feldolgozása, olykor nagyon nehezen megy, ezért pedig iszonyatosan mérges vagyok magamra. 

A romantikával alapból nincs semmi gond, ahogy az erotikával, a szerelemmel sem. Csak nem mindegy a mennyiség, és a minőség. Ha valaki odafigyel a párjára, megpróbál örömet szerezni neki bármilyen kis aprósággal, az jó. De állandóan nyáladzani fárasztó és sokkal inkább idegesítő a másik számára, mint sem boldogságot hozó. A legszörnyűbb, hogy tisztában vagyok mindezzel, és mégis újra és újra elkövetem ugyanazt a hibát. Hiába tudom, hogy nem kellene, mégis annyira szeretnék mindent egyszerre odaadni annak, aki fontos nekem, hogy az a végén vagy irtózatosan félresikerül, vagy pofára esek és nyalogathatom a sebeimet. Tudom. Értem. Eljutott a tudatomig, és mégis.

Anno „Tinánál” is ugyanez volt. A háta közepére kívánta már a romantikus csöpögésem, láttam, felfogtam, próbáltam visszafogni magam több-kevesebb sikerrel. Aztán vele vége lett, gyászoltam, kattogtam. Elindítottam egy gondolatmenetet, amit egy nálam sokkal erősebb emberkének  (minden szempontból), köszönhetően sikerült a gyakorlatba is átültetnem. Kemény menet, olyan, mint amikor a vágtázó lovakat kell megfékezned, de néhány „hiányzol” és hasonló apróság kivételével sikeresnek volt mondható a csillapításom, de aztán jött az alkohol, mint folyékony oldószer, és amit már tudatosan szépen műveltem, most odalett, szertefoszlott minden. 

Olyan vagyok, mint apám. Nem bírom a piát mégis ittam. Pedig először tudtam, hogy nem kell az nekem, aztán szükségét éreztem. Bár ne tettem volna, mert újfent szerelmesre ittam magam, és …és hülyeséget csináltam. Megbántottam azt, akit soha, de soha nem akartam.

Sokat töprengtem mitől van ez, de értelmes magyarázatot nem találtam. Alapból eszméletlen emocionális valaki vagyok, aki még úgy látszik, hogy nem égette meg elégszer a száját ahhoz, hogy visszább vegyen, és csak óvatosan közelítsen. Ráadásul azt a rengeteg  érzelmet, amit rázúdítok az általam nagyon is kedvelt illetőre, azt egyetlen ember sem tudná jól kezelni. Csak valamiféle elmebetegség következtében gondolom úgy, ha nekem jól esne, vágynék rá, akkor a másiknak is ezt kell adnom. Nálam a gyengéd érzelmekkel úgy van, hogy  A, verzió: rögtön lángra gyúl és ha viszonozzák az érzéseket, vagy legalább látom, hogy értékelve van az erőfeszítésem, akkor nemhogy lanyhul, hanem egyre csak éget napról napra, hónapról hónapra egyre jobban. B, verzió: van az érzés, amikor látod a lehetőséget, beleadsz apait, anyait, próbálod odatenni magad, de megkapod a határozott nemet. Rövid bánkódás: „nah, ebből sem lesz semmi…”, de már mész is tovább. C, verzió: amikor semmilyen hatással nincs rád az illető. Azt mondják, hogy a hirtelen láng, olyan gyorsan alszik ki, mint amilyen gyorsan feléledt, de nálam ez egyáltalán nincs így. Amikor találkozok valakivel már az első alkalommal eldől, hogy mi lesz a folytatás részemről. Ha már az első alkalommal felperzsel, és ezt a további beszélgetések is fent tudják tartani, akkor bizony az illető bevésődik. Viszont, ha az első találkozás csak kellemes, és semmi AHA érzést nem vált ki, akkor az rossz ómen. Ennyire egyszerűen működök. Csak időnként nem ártana, ha az eszem kicsit erélyesebb lenne a szívemmel.

Hogy ne csak szeressek, hanem ésszel műveljem mindezt, és ne azt adjam, ami szerintem jó, hanem amire valóban szüksége van...