Hetek óta kimerülten végzem dolgaim, olyan vagyok, mint egy zombi. Persze ezt a családon kívül más nagyon nem láthatja, mert igyekszem ezt a lehető legjobban leplezni. Így mára abszolút pihenést, heverészést terveztem sokáig alvással, olvasással, filmnézéssel. Aztán nem így alakult.
Szétnéztem blogger körben, és elolvastam a friss bejegyzéseket. Aztán Sinara bloggerinánál láttam valamit, meghallgattam a számomra is sokat jelentő Rekviem egy álomért művet és mint akinél kinyitották a csapot, úgy özönlött a gondolatok árja.
Eszembe jutottak az emberek, akik valaha is fontosak voltak nekem. Barátok, szerelmek, kalandok, átutazó emberek. Belegondoltam abba mi lett volna, ha nem találkozom néhányukkal. Ha Tinával nem iszunk, és nem történnek meg a dolgok. Ha anno nem írok vissza Kicsi Csodának, és nem találkozok vele. Ha soha nem is ismertem volna meg őket. Vagy ha inkább nem megyek el arra a végzetes estére.
Ha nem iszok, egy bizonyos jeles éjszakán, és nem bonyolódok bele semmibe, amit bár sosem bántam meg, de lehet soha nem kellett volna annak bekövetkeznie. Ha nem hanyagolok el embereket, vagy épp ellenkezőleg. Ha nem fogom meg újra és újra a kezüket.
Miértezni és „mi lett volna, ha” –t játszani felesleges időpocsékolás. Megtörtént minden, és épp ezektől vagyok ma az, aki. Mégis vannak tüskék, sebek, amik nem gyógyultak be. És vannak új sebek, fel nem fogható dolgok, amik soha nem fognak felszínre kerülni, mert hiába kérdeznék, úgysem kapnék választ, vagy ha igen, akkor meg lehet nem is akarom hallani.
Vannak barátok, akik kihúzták kezüket kezemből és eltűntek, vagy már csak körvonaluk látszik. És nem tudom miért. Persze az időhiány érthető, én is küzdök vele, de az esetek nagy többségében több áll a háttérben. Vagy az érzések, a kapcsolat aranyfonala kopott ki, vagy valamilyen kimondatlan probléma mérgezi belülről a kapcsolatot.
Némely barátságom, ismeretségem pedig most éri virágkorát. Vagy most is. Picivel például igazán jó barátok lettünk, és tényleg számíthatok rá. Tina pedig…Tina egy létfontosságú nő az életemben, amit lehet a leendő páromnak nehéz lesz elfogadnia. Tinával már megjártuk a hadak útját. Volt számtalan szép, csúnya és gyűlölettő fröcsögő pillanatunk is, de mégis kitartottunk, végigküzdöttük, hogy most ennyi év után is egymás mellett kitartsunk jóban és rosszban is egyaránt. Bár még mindig nehéz neki elfogadnia az irányultságom, de látszik rajta, hogy igyekszik, és ez elég nekem. Sinara bloggerina. Lassan egy éve köt hozzá valami megmagyarázhatatlan, erős érzés. Jól érzem magam a társaságában, és tudom, hogy bármikor számíthatok rá. Teljes mértékig megbízok benne, és tudom, hogy nem fog szó nélkül faképnél hagyni. Aztán vannak viszonylag új barátságaim, ismeretségeim is. Habár még nem sok idő telt el, de mégis színes, impulzív és mély kapcsolatok ezek.
És persze vannak állandó barátságaim is. Amelyeken nem fog az idő vasfoga, és amely a változó világ zűrzavarában is stabilan állnak. Nem kamaszos szövetkezések ezek, hanem mély és tartalmas kapcsolatok, amik a kölcsönösség elvére épültek.
Emberi kapcsolatok. Oly sokszínűek. Mélyek és felszínesek. Barátságok, ismeretségek, párkapcsolatok. Minden kapcsolatnak más a lendülete, más az íve, más-más érzéseket váltanak ki a felekből. Minden kapcsolatban vannak hibák, amiket vagy ki lehet javítani, vagy túl lehet lépni rajta, vagy nem. Minden kapcsolatban vannak őrült, hajmeresztő húzások, amik vagy megemészthetőek, vagy nem. Kapcsolatok nélkül nem lehet létezni, hisz az ember társas lény.
Egy dolog viszont fontos. A felelősség kérdése. Ha a kapcsolat elején a felelősségvállalás nem kölcsönös, hanem csak az egyik fél veszi magára, és egy emberen van az egész kapcsolat terhe, akkor azt később már nem lehet szétosztani, vagy csak megfeszítő munkával. Minden kapcsolat két emberen áll, ahogy minden kapcsolat születése és halála is két ember műve és hibája. Nem lehet csak az egyiket hibáztatni.
