Itt az idő. Eljöttem, hogy dobozokba csomagoljam az elmúlt 3 évet. Valahogy mindig rám marad az emlékek „eltakarítása”.
Csak álltam a szoba közepén, és remegő kezemben egy összegyűrt, megtört fényképet szorongattam. Hirtelen megszálltak az emlékek. Az önfeledt nevetések, a mámoros bulik -ahová mellesleg el sem akartam menni- az őszinte beszélgetések. Aztán elöntött a keserű epe. Legszívesebben összetéptem volna mindent, a kukába gyömöszöltem, végül pedig felgyújtottam volna. De képtelen voltam megtenni. Valami visszatartott. Elgyengültem. Vagy inkább felkavarodtak bennem az érzések. Hol romlott meg ez az egész? Hol siklott ki? Ha…ha őszintén bevallottam volna…akkor….Nem! Ez egy olyan dolog, ami csakis rám tartozik. Vagy franc se tudja! Lehet ez csak egy jó indok volt. Valami úgyis lett volna. Már nem fogjuk megtudni. De…mégis kár érte.
Végigsétáltam a kihalt épületen. Megérintettem a falat, a korlátot, a függönyöket, a virágok leveleit. Lehunytam szemem és beszívtam a hely jellegzetes illatát. Átjártak a kellemes és a fájó emlékek. Ha nem lett volna az a törés, ha nem lett volna ennyi csúnya dolog, akkor szerettem volna az ittlétet. Valahogy olyan kellemes hangulata van. Nem tudom. Így is hiányozni fog ez az egész, de teljesen más szívvel távoznék, ha máshogy alakultak volna a dolgok.
Aztán visszatértem a szobába és még mindig remegő kezekkel simítottam végig a tárgyakon, fotókon, meg-megidézve az elmúlt időszakot. Majd erőt vettem magamon és mindent bedobáltam egy dobozba, átnéztem minden zugot, polcot, szekrényt, hogy nem e maradt még valami, aztán angolosan távoztam. Bekulcsoltam az ajtót, és furcsa kettősséggel hagytam magam mögött az épületet. Egyszerre volt felszabadító, keserű, fájdalmas. Gyors léptekkel indultam tova, de azért még egyszer visszanéztem, és nyugtáztam az elmúlt éveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése