B.Ú.É.K.

Kedves blogger társadalom!

Ez az év is elmúlt csendesen...vagy annyira nem is csendesen, de nyakunkon a következő, aminek azt híresztelik haláli lesz a vége. :) Én nem hiszek ezekben az idiótaságokban, de annyi szent, hogy gazdaságilag kemény évnek nézünk elébe, és igencsak meg kell húzni azt a bizonyos nadrágszíjat, szerintem majdnem mindenkinek, de legalábbis oda kell figyelni, hogy mire mennyit.

No, de nem is akarok most ilyenekkel foglalkozni, sem idegesíteni a jó népet, csupán szeretnék Mindenkinek

Egészségben, boldogságban, szerelemben, együttlétekben, vidámságban, mókában, kacagásban, sikerekben és anyagiakban gazdag Boldog Új Évet Kívánni!

A NŐ

Már egy jó ideje foglalkozom a női szerepekkel, magával a NŐ-vel. "Ó mi sem egyszerűbb ennél - mondta egyik ismerősöm - hiszen te magad is nő vagy!" Valóban, Nő vagyok. De a női lélek annyira bonyolult, annyira sokszínű, hogy azt megfejteni egyszerűen lehetetlenség ... de aki kitartóan, állhatatosan tud gyönyörködni a természet eme csodájában, talán eljuthat a válaszhoz. Én ... csak behunyom a szemem... és magam elé képzelem:

a nőt, aki reggel álmosan, kótyagosan kászálódik ki az ágyból. A nőt, aki fáradtan, parányi szemekkel ül a konyhában, kávéját kortyolgatja, miközben az első beszűrődő kora reggeli napsugár arcát narancsos színekbe vonja. 
Aztán látom a nőt, párja vállára borulva, abban a harmóniában, és biztonságban, amit két ember egymásnak csak nyújtani tud.
Egy állapotos kismamát, ahogy kedvese gyengéden a hasát puszilja, s a picinyke szobát az együtt várakozás öröme tölti meg.
A szerelmespárt ahogy elvesznek egymás tekintetében, és a földöntúli mámor, mit a jelenben átélnek egymás karjaiban.
A párt, alvó gyermekük ágya felett összeborulva egy nehéz nap végén.
A nőt, aki gyengéden magához öleli kicsiny gyermekét, majd örömtől ragyogó arccal ölébe ülteti az apróságot, és egy megkopott meséskönyvből felolvas neki.

A könnyeivel küszködő nőt, akit sorsára hagyott a világ, arcán a fájdalommal, ami épp utat tör magának, s könnyek borítják halovány orcáját.
De látom a veszekedő párt is, ahogy összeborul minden, minden amiben hittek, amit együtt építettek fel. Aggodalom, keserves fájdalom, és csalódottság látszik az arcukon. A folytonos harcoktól - hisz a társadalom számára kitaszítottak- fogytán már az erejük, és nem biztosak abban, hogy képesek egy újabb csatát megvívni a világgal.
És ott vannak az ujjal mutogató emberek is, ahogy egy fiatal párt becsmérelnek. Ők pedig riadtan szorítják egymás kezét, s közben félig leszegett fejjel állnak a tömeg előtt, mint akik halálos bűnt követtek el ... Nagyon szeretik egymást, de kétségek gyötrik őket mert pontosan tudják, hogyha egymás mellett döntenek akkor még sok-sok akadály fogja nehezíteni útjukat.

De látom még a nőt, ahogy egy elégedett, önfeledt mosoly kíséretében magasba emeli kitüntetését.
Aztán a nőt a katedrán, ahogy a kócos buksijú gyermekeket bevezeti a tudományok kalandos világába, a műtőasztalnál, ahogy egy beteg ember életéért küzd már órák óta, a cukrászatban, amikor az 50. tortát díszíti görnyedve, a festőállvány előtt, az alkotás pillanatában, s a laborban, abban a szent minutumban, amikor felfedezi egy gyógyíthatatlan betegség ellenszerét.
 
Látom a nőt, ahogy fáradtan hazaesik, és csak a rajcsűröző gyerekek, és a rendetlen lakás fogadja. De azt is, ahogy a dolgozó nőt, Kedvese gyertyafényes vacsorával várja.
A nőt, ahogy artikulálatlan hangon ordít a párjával, kezével a mosatlan edényekre mutatva.
A nőt, ki rajtakapja párját, ahogy az egy másik nőt csókol.
A nőt, ki könnyei árjában úszva, elmosódott sminkkel, egyedül fekszik a nappali szőnyegén, körülötte széttépett fényképek, levelek, melyek egy tovatűnt kapcsolat végét jelzik.

    S egy idős párt a tó parton, kéz a kézben a vizet csodálva..

A Nő sokrétű, bonyolult, de közel sem buta, sete-suta, ügyetlen és használati tárgy. A Nőknek vannak okos meglátásaik, gondolataik, és mély érzéseik, de tudnak kegyetlenek és szörnyen gonoszak is lenni. S bár eddig rengetegszer megkaptam, nem vagyok feminista, egészen egyszerűen foglalkoztat a téma, talán azért is, mert én is a gyengébbik nemhez tartozom...

Szeretni valakit valamiért...

"Hosszú az út, amíg kezem a kezedhez ér..."

Egy másodperc, egy hang, elég ahhoz, hogy kialakuljon egy érzés. Egy érzés, ami egyre csak erősödik, fokozódik, egészen addig, míg az őrült szerelem tűzében a két szív összeforr, s a vágy beteljesül...

Nem tudnám megmondani, hogy mikor, hogyan alakult ki, egyszerűen csak megtörtént a csoda. Ép ésszel fel sem tudtam fogni, és sokáig azon kattogtam hogyan lehet az, hogy titkos vágyaim válnak valóra úgy, hogy egy szót sem szóltam.

Amikor először megláttam, a torkomban dobogott a szívem, angyali mosoly ült az arcomra, és felragyogott a szemem, pedig akkor még nem tudhattam,hogy mi jár a fejében, és a saját érzéseimet sem fogalmaztam meg önmagam számára. De a feszültség ott lebegett a vasútállomás peronján, és mindent betöltött a várakozás izgalma.

Gyávaságból, babonából vagy csak az eddig elkövetett hibáimból tanulva...igazából nem tudom, csak azt, hogy vigyázni akarok Rá, óvni Őt, a nyíló, tiszta virágot, ameddig csak lehet. 
Nem akarok hiú ábrándokat kergetni, nem akarok elérhetetlen ideákat, illúziókat állítani, nem akarok én semmit. Csak látni Őt mosolyogni, önfeledten nevetni, megfogni puha kezét, és kéz a kézben elvonulni az olykor rideg világ bántó zajai elől, vagy pedig együtt, karöltve harcolni, mint Bonnie és Clyde. Ennyit szeretnék, semmi egyebet.

Advent-gondolatok-felnőtté válás

 Ha valaki olyan lelkülettel rendelkezik,mint én, annak kutya nehéz a való világban élni. Abban a világban,ahol kötelezettségek vannak, ha előre, feljebb akarsz jutni szakmailag, a tanulásban, a munkában akkor bizony elég sokszor kénytelenek vagyunk olyan döntéseket meghozni, amiről pontosan tudjuk,hogy nem túl erkölcsös, vagy megbántunk vele valakit, esetleg nem túl tisztességes. Abban a világban érvényesülni,ahol a pénz az Úr, és ha te nem ilyen beállítottságú vagy, akkor kínlódsz. Ebben a világban gyermeki lelkülettel élni a mindennapokat nem egyszerű feladat. Ez volt az utolsó csepp, ama pohárkámban. Összeborult az a bizonyosan jól felépített, minta, bezzeg élet, amit eddig éltem. A szüleim mindig arra tanítottak,hogy jól kell viselkedni mindig, minden körülmények között, és igyekezni kell,hogy másoknak segítsünk,ahol csak tudunk. Törekedni kell a maximálisra, hogy becsületes munka árán, szorgalommal érjünk fel a csúcsra. Ez mind szép és jó, de ha valaki mindezt maximálisan komolyan veszi, és megpróbálja kivitelezni, nos, az ide vezet. Görcsös akarás, a test és a lélek teljes kizsigerelése, önmagad szétosztása. Nem értettem, hogy mindet megteszek másokért, engem mégis "rugdosnak", és nem is szeretnek, csak képmutatóan viselkednek,hogy kihasználják óvatlanságom és naivitásom. 

Ez az augusztus óta tartó háború, mely a lelkem mélyén dúlt, lassan elcsitul, és a negatív érzések átalakulnak. Ezalatt az időszak alatt meg kellett tanulnom, hogy az életben semmi nem fekete vagy fehér, és a bizalom fontos dolog, de nem naivan, és felelőtlenül kell osztogatni. Valamint az, hogy valaki óvatos, az nem azt jelenti, hogy paranoiás, csupán a védelmi rendszerünk szükséges eleme. Meg kellett tanulnom megnyílni az emberek, a világ felé, mert azzal,hogy bebetonoztam a szívem, a pozitív impulzusoknak is csak a töredéke szűrődött be a réseken.

Ma még mindig ugyanaz a gyermek vagyok, aki nyáron voltam, de tűzben edzettem szívem, kalapácsoltam, formáltam gondolkodásmódom, és a szívem falait leromboltam. Mindez nem jelenti azt, hogy most már soha nem lesznek gondjaim, hogy mindent profin fogok venni, de talán könnyebben fogom kezelni a problémákat, és ami a legfontosabb: a múlt sérelmeit, mint héliummal töltött lufikat engedtem tovaszállni, hogy ne mérgezzék tovább lelkem rózsáit. 

S ahogy lebontottam a falakat, ahogy mindent átitatott a gyönyörű fény, úgy egy égi csoda történt. Egy csodálatos ember toppant az életembe, akit féltő gonddal rejtegetek még, mert nem szeretném, ha bárki, bármi is belerondítana ebbe a szépségbe. Nem őrült lángolás, hanem érett gondolatok, biztos érzések, óvatos lépések, és kemény harcok a boldogságért.

Könnyek

Füstölgő dohány, gőzölgő kávé, és a fájdalmat takarandó alapozót, s vele a tökéletesség érzését felolvasztó könnycseppek árja. Merengsz a távolba, és nem tudod, miért kelt fel Neked a nap, vagy hogy mi értelme volt ki kelni az ágyból, felöltözni, és elindulni a hétköznapi taposómalomba. A feladatok távoli, homályos foltok, hiszen mi fontos ma már? Leszállt a sötét éjszaka, nyugovóra tért már minden szoba...egyedül Te virrasztasz ébren, tátongó, vérző sebeid apró kezeiddel szorítod, de pontosan tudod, hogy ez már mit sem ér. Fejedben cikáznak a gondolatok, mint a nyári vihar villámai, s csak nézed a szőnyeg kékjét, s bármi értelem nélkül, létezel. 

Millió megválaszolatlan kérdés, millió sóhaj, milliószor millió társaságban eltöltött magányos perc, káosz és egy hatalmas, tátongó űr. Nem tudod hova vezet az út, nem tudod merre mész, csak rakosgatod a lábaid egymás után, jobb aztán bal, egy éles kanyar, majd hosszú egyenes. Száz meg száz okos gondolat, baráti jó tanácsok, szánalommal teli pillantások, és kapkodó kezek, melyek nem érhetnek el, nem foghatnak meg, bármilyen közeliek is.

Nem értenek, nem érted önmagad. Kontrollálhatatlanná válnak a tettek, a szavak, és nem tudod megakadályozni mindezt. Elemi erők vívják harcaikat, marcangolják bensőd, s kínzó fájdalom jelzi útjukat. Már ezer sebből vérzik szíved, mikor egy semmitmondó templom előtt elhaladsz. Fölnézel a szigorúan magasló tornyokra, s úgy döntesz már nincs mit vesztened. A hely ismerős, de az érzés idegen. S akkor, ott, a tömjénnel átitatott templomban, a  padlóra kényszerít egy erő. Húz, vonz, egyre lejjebb, míg végül csontos térded a hideg márványon koppan,  könnyáztatta arcod felemeled, tekinteted a keresztre feszített Jézusra szegezed, s egy kósza ima,  vékony sorai remegnek ajkaidon. De hiába, nem jön a várva várt feloldozás, csak  egy halovány reménysugár, hogy van holnapod, mely talán elhozza neked a megnyugvást.

Advent 2. vasárnapja

Még tart a folyamat, és még nagyon nem tartok sehol.....

Úgy fel tudom húzni magam, amikor azt kérdezik, mondják nekem az emberek - akiknek semmi köze nincs az életemhez, hiszen nem a barátaim, nem olyanok, akiktől szívesen kérek tanácsokat, csupán vad idegen emberek - hogy te miben készültél ki, hisz semmi gondod nincs? vagy Te omlottál össze, nevetséges, nekem, másnak sokkal több, komolyabb problémája van? és még ez: A szerelmi bánat nem jogosít fel minderre, mit gondolsz te, ennyi idősen ez normális! Okés, okés, értem én, hogy mindenkiben túlteng az értelem, és mások életében is okoskodni kell, még akkor is, mikor fogalmuk sincs a másik életéről, és nem kértek a jó "tanácsaikból', de....könyörgöm, ne szóljon be nekem az, aki még csak nem is ismer. Jó, hogy vigyorgok örömömben és kínomban is, de az nem jelenti azt, hogy velem, nálam minden rózsaszín. Tudom, hogy kemény burkot húzok magam köré, hogy elvonulok gondolatban a kis világomba, pontosan azért, hogy ne tudjanak bántani, és nem vagyok hajlandó onnan előjönni. Persze várom a szépet és a jót, de nem fog jönni, hogy is jönne, hisz nem tudja a kemény páncélt áttörni. Tárulkozzak ki? Hát jó! Talán számomra is tanulságos lesz.

Nos, réges-régen, ott fent a Mennyben, ahol minden csupa fehér, és csupa béke, a kacarászó angyalokkal játszadozott picinyke lelkem, mikor az Úr magához hívott, leültetett trónusa mellé, és kért, hogy nézzek a tiszta vizű forrásba: - Nézd! Ott lent a Földön, az a fiatal asszony már régóta imádkozik érted. Arra kért, hogy téged küldjelek el neki. Ezért úgy döntöttem, hogy a mai nappal kezdetét veszi földi életed. Ma megfogansz, és abba a magzati testbe kell burkolóznod, majd megszületned, és beteljesítened a küldetésed, amit tőlem kapsz.

Gyermeki lényem nem értette ezen sorokat, csak annyit, hogy egy fiatal néni már nagyon vár rám, és nekem oda kell mennem hozzá, hogy fényt vigyek az életébe. És nekem nagyon aranyosnak tűnt a néni, ezért örültem, hogy engem választott, és nem akartam csalódást okozni neki, hát megfogantam.

Gyorsan teltek az évek, a mélységes szomorúság, keserűség váltotta egymást az örömmel, de igazi harmóniára, és békére soha nem sikerült szert tennem. Valahogy a kétség és az aggodalom mindig ott bujkált, megmérgezve a boldogság perceit. 

Az életem nem szólt másról, mint a teljesítésről, a megfelelni akarásról, hogy mindig jó kislány legyek, hiszen azt hittem -tévesen - hogy akkor mindenki szeretetét elnyerem. Tiszteltek az emberek, de az igazi, szeretetteljes, felhőtlen, feltétel nélküli kapcsolat valahogy mindig távol állt tőlem. Ha megfeleltem az elvárásoknak "szerettek", ha kicsit is önmagam adtam, elfordultak tőlem. Ebből azt szűrtem le,hogy húzni kell az igát, igazi énem eltaposni, és az emberek által felállított vágyképet felöltve parádézni, és akkor egy viszonylag "boldog" életet élhetek. Nagyot tévedtem. Azáltal, hogy elnyomtam valós énem, nem is szerettem magam, mindenkit magam elé helyeztem, és az én érdekeim a ködbe vesztek. Aztán elérkezett a pont, amikor megszabadultam minden tükörtől, mert nem tudtam belenézni. Egy ronda, értéktelen embert láttam, aki mindenét szétosztja, magát feldarabolva mindenki terhét cipeli, és még sem jó, még sem szeretik. A családi légkör elviselhetetlen, és iszonyatosan fájdalmas bélyeget égetett a bőröm alá. Erre egy terápián jöttem rá, hogy mindkét szülőm családi háttere - különböző okokból - borzalmas volt. Mindketten elveszett gyermekként kezdtek közös életet, s nyiladozó értelmemre mindketten úgy tekintettek, mint megváltásra. Kicsit nagyképűnek hangzik eme kijelentés, de tényleg így van. Sokszor azt érzem, hogy nem bírom azt a terhet, amit rám rónak, és nem tudok ezzel megbirkózni. Mindketten tőlem várják a segítséget, és ez nem vicc. Villámhárítóként, szerető anya képében állok saját szüleim előtt, s azt várják, hogy majd megoldom, tanácsokat adok problémáikra. Én, a gyerek, oldjam meg a saját testvéreim nevelésében elkövetett hibákat, a munkahelyi gondokat, az anyagi problémákat. Bár nincsenek tudatában ezen dolgoknak, és eddig én sem voltam, de itt lenne az ideje, hogy megerősödjenek, felnőjenek, hisz a szerepek kissé elcsúsztak. Ők a felnőttek, a gyermekeik szülői, és igen, ők is gyermekei valakiknek, de nem nekem. Én "csak" a GYERMEKÜK vagyok, és nekem nem az a feladatom, hogy föléjük nőjek, hanem hogy felnőjek, és saját önálló életet éljek. De a jelenlegi állás szerint ez is képtelenség, hiszen pénteken már hívnak, ha mondjuk délután 6-ra nem érek haza, és ha gépen dolgozom - képet máshogy nem tudok szerkeszteni -, akkor csak játszom, és ha fotóznom kellene menni hosszabb útra: a, verzió : a kocsi drága, hiába én fizetem b, verzió: motorral nem mehetek, mert nem c, verzió a busz költségesebb, körülményesebb, mint az autó, tehát azért nem, így ott vagyok, hogy üljek be a vitrinbe, szépen mosolyogjak, és ha gond van adjak értelmes tanácsokat, vagy inkább oldjam is meg. 

Persze ez csak egy megközelítése az otthoni dolgoknak, hiszen ettől sokkal árnyaltabb, némi testvérféltékenységgel, alkoholproblémákkal, következetlenséggel, vallási fanatizmussal, konzervativizmussal fűszerezve. 

Aki úgy gondolja, hogy az én életem mesébe illő leányálom, akkor az nagyot téved. Annak elmondanám, hogy másfél évig éltem nyugtatókon, gyógyszereken, hogy ne hulljak szét, két kísérletem volt, hogy itt hagyjak mindent a francba, abból egyet meg is csináltam, de úgy tűnik dolgom van még, mert nem sikerült. És egyik sem szerelmi bánattól vezérelve. Legfőbb oka a családi háttér volt, és maximum árnyaló tényezője lehetett a párkapcsolati sikertelenség.

A legnagyobb baj az, hogy soha nem néztem szembe önmagammal, a múltammal, és soha nem mertem gyökeres változásokat eszközölni, mert féltem, hogy akkor mindenkit elvesztek, hiszen már nem olyan leszek, mint voltam,és ők azt "szeretik", azt a nyámnyila, naiv, megvezethető kislányt, aki nem meri vállalni a felelősséget, és nem meri a fényben is megmutatni önmagát. Mindez elvezetett a jelenlegi állapothoz, amikor már nem lehet elbújni, amikor a szőnyeg alá söpört problémák akkorára duzzadtak, hogy már nem lehet lazán átlépni. Ha megkérdeznétek, hogy de mégis mi a baj? Akkor elmondanám, hogy megfojt az életem, olyan, mintha egy tonnás keresztet kellene 50 kg-os, meztelen kis testemen cipelnem, és a durvára csiszolt fa felsérti puha kis bőröm, csörgedezik bíbor vörös vérem, és hallhatóan roppannak, törnek csontjaim, míg a végén maga alá temeti csöppnyi testem a súlyos tákolmány, és kilehelem életem.

Akkor, amikor leszokott dohányosként a kert végében, egy farakáson, füstölgő cigerettával a kezemben meredten néztem magam elé, közben pedig tengert töltött meg könnyeim árja,...akkor mondtam azt, hogy nekem ez már túl sok...nem bírom tovább. Nekem ez az élet nem kell, én EZT, ÍGY nem akarom tovább folytatni, mert nincs értelme. Végig gondoltam lehetőségeim. Vagy itt a kert végén, ahol a madár sem jár...nos itt visszatérek teremtőmhöz, vagy...segítséget kérek, és újra építem az életem. Az utóbbit választottam. Bár szkeptikusként mentem a kineziológushoz, de úgy tűnt jó hatással van rám, és nem butaság, de még ekkor sem szűnt meg a kételkedés. A kiadott feladatokat csináltam egy ideig, aztán sokáig nem. Kíváncsi voltam, hogy a jó irányú változást csak bebeszéltem, vagy tényleg hatásos. De azt vettem észre, hogy valóban van benne valami, mert ahogy nem csináltam a feladatokat, ugyan oda süllyedtem vissza. Most ott tartok, hogy jó, akkor ha használ, csinálom, és odateszem magam, végül is az én életem, és nekem kell magamat helyretennem nem másnak.

A cél, egy ép, erős ember összekovácsolása, tudni kezelni az emberi kapcsolataimat, fotósként érvényesülni, a jelenlegi munkámban a lehető legjobban helyt állni, a sulit pedig kiváló eredménnyel, és használható tudás megszerzésével elvégezni.