Füstölgő dohány, gőzölgő kávé, és a fájdalmat takarandó alapozót, s vele a tökéletesség érzését felolvasztó könnycseppek árja. Merengsz a távolba, és nem tudod, miért kelt fel Neked a nap, vagy hogy mi értelme volt ki kelni az ágyból, felöltözni, és elindulni a hétköznapi taposómalomba. A feladatok távoli, homályos foltok, hiszen mi fontos ma már? Leszállt a sötét éjszaka, nyugovóra tért már minden szoba...egyedül Te virrasztasz ébren, tátongó, vérző sebeid apró kezeiddel szorítod, de pontosan tudod, hogy ez már mit sem ér. Fejedben cikáznak a gondolatok, mint a nyári vihar villámai, s csak nézed a szőnyeg kékjét, s bármi értelem nélkül, létezel.
Millió megválaszolatlan kérdés, millió sóhaj, milliószor millió társaságban eltöltött magányos perc, káosz és egy hatalmas, tátongó űr. Nem tudod hova vezet az út, nem tudod merre mész, csak rakosgatod a lábaid egymás után, jobb aztán bal, egy éles kanyar, majd hosszú egyenes. Száz meg száz okos gondolat, baráti jó tanácsok, szánalommal teli pillantások, és kapkodó kezek, melyek nem érhetnek el, nem foghatnak meg, bármilyen közeliek is.
Nem értenek, nem érted önmagad. Kontrollálhatatlanná válnak a tettek, a szavak, és nem tudod megakadályozni mindezt. Elemi erők vívják harcaikat, marcangolják bensőd, s kínzó fájdalom jelzi útjukat. Már ezer sebből vérzik szíved, mikor egy semmitmondó templom előtt elhaladsz. Fölnézel a szigorúan magasló tornyokra, s úgy döntesz már nincs mit vesztened. A hely ismerős, de az érzés idegen. S akkor, ott, a tömjénnel átitatott templomban, a padlóra kényszerít egy erő. Húz, vonz, egyre lejjebb, míg végül csontos térded a hideg márványon koppan, könnyáztatta arcod felemeled, tekinteted a keresztre feszített Jézusra szegezed, s egy kósza ima, vékony sorai remegnek ajkaidon. De hiába, nem jön a várva várt feloldozás, csak egy halovány reménysugár, hogy van holnapod, mely talán elhozza neked a megnyugvást.
Ez egy nagyon jó írás. Nem mondom, hogy nem javítana bele egy szerkesztő, de a nagyokba is belejavítanak. És egy csomó minden van benne, érzelmek, gondolatok, ki nem mondott dolgok, amelyek érzéseket, emlékeket ébresztenek, pörög tőle az ember agya.
VálaszTörlésKicsit kevesebb sírás, kicsit több írás. Meg fotózás. Ez jó recept. Meg, ha találsz olyat, aki nálad is mélyebben van, és tudsz adni neki valamit, amitől neki jobb lesz. Akkor majd érezni fogod, hogy neked nem is olyan rossz. Sőt. Ez a relativitás. Az advent meg különösen jó időszak az ilyesmire.
Köszönöm kedves szavaid Ancsa! :) Érdekelne,hogy milyen gondolatokat ébresztett benned ezen szösszenet?
VálaszTörlésSajnos – vagy nem - mindig akkor tudok valami jobbat összehozni,ha elég mélyen vagyok önmagamhoz képest. Most pedig eléggé így van/volt ez. Téged is jól elhanyagoltalak, de azért rendszeresen olvaslak, és beszámolok Neked részletesen is...ha elfogytak a könnyek. És jól haladok. Lassan, de biztosan átbillen a mérleg nyelve, és átveszi a sírás helyét az önfeledt nevetés, vagy legalábbis mosolygás. :)
Nekem ez a reményről szól, a legnagyobb kilátástalanság közepette is.
VálaszTörlésA kilátástalanságról, ami nem azt jelenti, hogy gond van, hogy itt a baj, mert azzal az ember szembenéz, megküzd. A kilátástalanság az, hogy minden marad ugyanolyan, hogy sohasem lesz már jobb. Hogy bármit is csinálsz, nem tudsz változtatni.
A remény olyan mint a hit. Nincs bizonyosságod - a transzcendens és a jövő felől soha nem is lehet -, és mégis bízol benne. Felteszed rá az életedet is. Nem azért mert ennek nagyobb az esélye, hanem mert csak így van esélyed. Ha nem bízol benne, hogy a dolgok mögött van valami magasabb ételem, ha nem bízol benne, hogy jobbra fordulnak a dolgok, akkor minden értelmét veszti.
Örülök,hogy pozitív dolgot juttat eszedbe. Amikor írtam, ennek a reménynek egy nagyon apró, alig pislákoló lángocskája volt meg bennem, de megvolt, és azóta folyamatosan erősödött... Bízom benne,hogy mindig megmarad a szívemben, mert remény nélkül tényleg minden felesleges.
VálaszTörlés