Helyzetjelentés

Régen adtam már helyzetjelentést, így most pótolom ezt azok kedvéért, akiket érdekel szánalmas életem, vagy szeretik a blog alapú, írott reality sorozatokat.

Véget ért a rémálom fele, visszaköltöztem a koliba, s viszonylag elvagyok. Elkezdtem a gyakorlatot, ami eddig nagyon szuper, bár azért lelkileg megvisel látni, hogy mit tehet az emberrel egy lelki betegség, trauma.

Még mindig kergetem az álmaim, és semmi pénzért nem vagyok hajlandó lemondani róla, ami mind anyagilag, mind fizikailag, mind szellemileg megvisel, de nem adom fel. Egyre több felkérésem van, s ezzel egyenesen arányosan növekszik az irigyeim, rosszakaróim száma. De ezt tudom, felkészültem rá, és igyekszem nem foglalkozni vele.

Két projekten is dolgozom, melynek egyike egy fontos ügy, a másik pedig egy még befejezetlen feladat.

A lelkem is jól van, köszönöm szépen. Nem hiába mondom,hogy semmi sem véletlen. A négy hónapnyi gyötrődés nem ölt meg, hanem megerősített, felvértezett, s most képes vagyok szembenézni a  problémákkal, amik minden oldalról nehezítik a boldogsághoz vezető utat. Valamiért nem adják ingyen az égiek a megnyugvást, a földi, tökéletlen egységet, szépséget. Pedig éjszakáról éjszakára álmodom arról a percről, óráról, amikor beteljesülnek a vágyak, és minden a helyére kerül.

Az emberi kapcsolataim is alakulnak, jobbra is balra is, van ármány is, öröm is, de ez így jó. Viszont van egy pontja az életemnek, ahol erőt kell vennem magamon, és törekednem kell a maximális türelemre, hogy ne cselekedjek meggondolatlanul, esztelenül.

Jön a tavasz, s az eddig is ejtett pasik esélyért könyörögnek. Hiába. Kopogtathat akárki szívem ajtaján, még a lábtörlőig sem jut. Nincs bebocsájtás, hiába próbálkoznak. Nem tudom mikor fogják felfogni, hogy a nem az NEM! 

Úgyhogy megvagyok, elvagyok, éldegélem mindennapi életem. Talán kicsit felnőttesebbé, komolyabbá lettem az elmúlt időszaknak köszönhetően. Ami akár jó is lehet, de tartok attól,hogy a féltve őrzött gyermeki énem sokat halványult, s lassan eltűnik, amit nagyon nem szeretnék, mert én ettől vagyok különleges. Ez az a fűszer, ami megadja az ízem, s amitől másabb vagyok, mint a tömeg.

Egy apró momentum

Szakad a hó, minden tört fehér, s szürke árnyalatot ölt, csak az égalja piroslik kicsit. Minden olyan teljes, s tökéletes. Az utcák kihaltak, csend honol. Fülemben Ravel Boleroja duruzsol, s emelt fővel, büszkén menetelek  a panelházak között, az út közepén. Agyamból a lágy dallamok kiűzték a fáradtságot, elnehezült szívem egy pillanat erejéig erőre kap. A gondolatok letisztulnak, halkan, de annál hevesebben morajlanak. Olyan az egész, mint csukott szemmel, a hűvös éjszakában, a fövenyen állni, s hallgatni a hullámok zenéjét.

Katonás menetelésem közben különböző szavak adják az ütemet. Tisztelet, tökéletesség, tökéletlenség, szeretet, szerelem, nagyrabecsülés, rajongás, élet, halál, kapcsolat, törődés, félelem, boldogság. Nagy, mély tartalmú szavak. Megtanultuk az iskolában mit jelentenek, de valóban tudjuk, értjük? Mégis mi az, hogy boldogság? Mitől boldog egy ember? S mi az, hogy szeretni valakit? Hisz ugyanazt a szót használjuk több dologra. Szeretem a nyarat, szeretem a macskámat, szeretem a párom. Szeretet. Szeretlek. Fogalmunk sincs mi is ez. Vagy mégis? Tudjuk milyen a tökéletes boldogság? Kétlem. Hisz itt, ebben a világban nincs tökéletes, teljes. Minden részleges, és sajnos véges. Egyszer minden véget ér. Elmúlik a nyár, elmúlik a fiatalság, elmúlik az élet. Ami szép volt, már rég nincs sehol, s ami fájt,  a homályba vész. Az élet nem más, mint jó és rossz pillanatok sora. Egy-egy pillanat csak. A tegnapi nap szörnyű, unalmas és bosszantó momentumok apró tégláiból épült fel, de a csend, a hóesés, a zene és az égi fény-szín játék egyvelege egy mini tökéletességet varázsolt a pocsék napba. Aztán egyetlen másodperc alatt foszlott szét eme szépség, s találtam magam újra a földi valóság szürke talaján.


/A tegnap este gondolatai és egy unalmas előadás termése/

Ms. Alkohol

Gyűlölöm az alkoholt, mert rengeteg problémát szül, és mert megkeserítette a gyerekkorom. De! ha nincs ez a folyékony oldószer, mely a gátlásaimat, a magam köré épített falakat lebontja, akkor most nem tartanék  itt, és nem élhettem volna át az abszolút gyengédséget, szerelmet, s mindazt, amit a lényem elfogadásával nyertem.

Ugyanis az a helyzet, hogy ha én iszom, akkor legtöbbször szerelmesre iszom magam. Én nem vergődök, nem török, nem zúzok ( csak akkor, ha a szeretteimet bántják. Akkor viszont nagyon.) hanem átszellemülök és lényem minden sejtje úgy sóvárog a túlfűtött erotikára, mint sivatag az esőre. Komolyan! Hogy ez mit jelent, vagy miben nyilvánul meg? Nem vagyok biztos benne, hogy ezt el kellene mondanom.

Nah jó! Szóval, ha van párom, de nincs velem, akkor az mindkettőnknek rossz. Nekem rossz, mert őrülten hiányzik , ezért vagy hívogatom, vagy sms-eket küldözgetek neki. Csupa csöpögős nyálas üzit. Ettől Ő kikészül, 100%-ig biztos. Tehát Neki is rossz.

Ha van Kedvesem és velem van, akkor …khm. hát igen. Akkor valószínűleg nem sokáig maradunk a buliban, vagy alternatív megoldást keresünk, és találunk. Mert ilyenkor D’Angelke nem ismeri azt a szót, hogy nem, vagy várj, vagy később. Mert neki akkor, ott, azonnal kell a párja. Azt hiszem, nálam brutálisan előhozza a pia az ösztönöket, és ha már felszínre törtek, nem könnyű uralkodni rajtuk.

Ha pedig nincs párom, akkor meg iszonyatos tempóban keresek valakit. Mondjuk amióta újjászülettem, ez másként alakul. Mert ugye régen könnyű volt valamelyik jó pasit leszólítani ha úgy volt…és általában úgy volt (bocsi, de ezt nem tudtam kihagyni J ), de így, tudjuk, hogy egy normál, nem specifikált buliban ez nem egy egyszerű történet. De ez már csak a múlt.

Szeretem a bulikat, jó néha kiengedni a fáradt gőzt, kikapcsolni és az alkoholnak köszönhetően ellazulni, aztán tombolni és őrült módjára viselkedni. De csak ritkán. Mert! utálom a másnapot. Utálom, hogy fáj a fejem, szédülök, hányingerrel küszködök, jah és fogalmam sincs mi történt előző nap. Az úgy ciki. Pláne, ha a ruháim állapotából próbálom összerakni az éjszaka eseményeit. Ezért és egyéb okokból kifolyólag nem sűrűn erőltetem a piázgatást. Viszont az alkohol nem minden esetben megvetendő nálam. Egy gyertyafényes vacsorát borozgatással kísérve nem utasítanék vissza, ahogy egy romantikus fürdőt pezsgővel sem, hát még egy együtt sörözgetős, röhögcsélős pikniket sem. Nem vagyok élhetetlen, de amikor egy-egy buli túl jól sikerül akkor újra és újra szembesülök azzal, hogy néha a kevesebb több. Plusz ehhez hozzájönnek még az emlékek és áhh. Én lighti vagyok, alapjáraton nekem ez nem működik, de nem bánom. Amikor ünnepelni kell becsülettel helytállok és ennyi.

Őszinteség kontra agyatlan nyájasság?

Tegnap este volt egy tartalmas beszélgetésem egy számomra nagyon kedves és fontos emberrel. Rengeteg bölcs gondolatot osztott meg velem, de egy különösen befészkelte magát a fejembe, aztán ma egy telefonhívás hatására abszolút aktuálissá vált. Nem idézem, mert nem akarom ellopni a gondolatát, pusztán a levont konzekvenciát szeretném kiadni magamból.

Az a helyzet, hogy eddig abban a hitvilágban éltem, hogy kedvesnek kell lenni mindenkivel aztán ők meg szeretnek. Nincs is ezzel semmi gond, vagyis nem kell agresszív bunkóként élni a mindennapokat, de! elgondolkodtam azon, hogy ez kinek is jó.

1. Ha én kedves vagyok, az azt jelenti, hogyha egy közeli ismerősnek, barátnak nem áll a legjobban a haja, akkor nem vágom az arcába, hogy: „ Figyi, nagyon gáz a hajad” vagy ha csinál valami hülyeséget, akkor elnézem neki, és nem vetem a szemére. Ezáltal ők „szeretnek”, vagyis ezt a látszatot keltik. Én örülök, hogy bár nem kapom vissza a másokra fordított időt, energiát, de legalább elismernek, tisztelnek. Látszólag. Aztán jön a pofáresés, hisz ez nem szeretet, amivel felém fordulnak, csupán látják bennem a „lehetőséget”. A lehetőséget arra, hogy könnyűszerrel elérjék, amit szeretnének. No mármost, én szeretem az emberek közelségét, nem vetem meg a központi figura szerepét, ha rám osztják, de ma már nem vagyok biztos abban, sőt egyáltalán nem, hogy a hamis szeretetre, közeledésre, kapcsolatokra van szükségem. Talán kevésbé népszerűen a földön járni, kínlódni a való világban mindössze egy maréknyi baráttal, és egy valódi, nem pedig álomszerű, képmutató kapcsolatban élni sokkal többet jelent. Szeretem az álomvilágom, az illúzióim, mert azok színesek, és kevésbé fájdalmasok, de ma már tudom, hogy az illúziókra épített élet, kapcsolatok sokasága olyan, mint a homokra épített ház. Nem lehet számítani rá, mert előbb borul össze a minta élet, mint gondolnánk.

2. Ha őszinte vagyok, úgy Istenigazából, az nem azt jelenti, hogy bunkó is. Tudom, saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem mindig esik jól, ha megszólnak, emlékeztetnek a hibáinkra, vagy kritikával illetnek, de tisztában vagyok azzal is, hogy ez sokkal jobb, mintha a hátunk mögött pusmognának, elemeznének minket.

Az igazság fáj. Mindig. Kimondani és hallgatni is. Mindezidáig nem ment ez a dolog, valahogy nem tudtam a szemébe mondani az illetőnek a problémám, inkább elbujdokoltam, csak ne kelljen elé állni. Mindig féltem, mindig gyenge voltam. Miért? Mert féltem a tetteim következményétől. Féltem, hogy a szavaimmal fájdalmat okozok. Mindig azt néztem, hogy másnak mi a jó, hisz ezt tanultam otthon. Meg sem fordult a fejemben, hogy a saját érdekeimet valaha előtérbe hozzam. Ahogy az sem, hogy ezzel az áldozat szerepébe bújok, és hagyom, hogy úgy használjanak ki, ahogy nem szégyellik.

Őszinteség kontra agyatlan nyájasság?

Mikor teszünk jót önmagunknak és másoknak? Ha mindig minden körülmények között csakis az igazat mondjuk, vagy ha általában elsumákoljuk a valót, csakhogy ne tiporjunk a másik lelkébe? Azt hiszem itt is a köztes út lenne az ideális. Mindenki megköveteli az őszinteséget, vezető tulajdonság a „Milyen számodra az ideális pár?” és a „Mik a legfontosabb emberi tulajdonságok?” listáján, és mégis, ha odakerül a sor, akkor sokszor jobban örülnének, ha az igazság helyett füllentenének nekik, mert azt könnyebb elviselni. Azt hittem ez egy könnyű kérdés, pedig annyira nem is. Borzasztó volt a felismerés, hogy igen, én is ezt tettem. Sumákoltam, maszatoltam, hogy az emberek jobban érezzék magukat, hogy ne fájjon nekik az igazság. Pedig nagyon nem tettem jót ezzel, nem segítettem elő a fejlődésüket, csupán abban a hitvilágban hagytam őket, amibe önmagukat ringatták már jó ideje. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg sérelmet nyeltem le,görgettem tovább, és hagytam,hogy mérgezzék a lelkem. Nem szeretném ezt tovább művelni. Ettől senkinek nem lesz jobb.

Valentin nap

Különös, amióta barátságot kötöttem önmagammal, egyre több ember fordul ellenem, és sorra szakadnak meg kapcsolataim. Pedig semmit nem csinálok másként mint eddig, pusztán azáltal, hogy elfogadtam korlátaim, erényeim szert tettem némi önbizalomra, ezáltal pedig egyre többször tudok hangot adni nem tetszésemnek. Hozzáteszem normális hangnemben, és nem sűrűn. Nyilván sokaknak nem tetszik, hogy elkapom a lábukat mielőtt még belém rúghatnának, ezzel pedig elvéve az örömüket, ellenem fordulnak. Néhány embert többnek képzeltem, nagyobbnak, lélekben is szebbnek, aztán rá kellett jöjjek, hogy igen, vannak jó tulajdonságaik, melyek roppant tetszetősek, de amikor a meggondolatlan őszinteségükkel, önzőségükkel folyamatosan csak bántanak, akkor elgondolkodom, hogy szükségem van e azokra az ismeretségekre, kapcsolatokra. Természetesen akaratunk ellenére is bántjuk egymást, olykor még azt is, akit mélységesen tisztelünk és szeretünk, de nem mindegy, hogy egy-egy ilyen eset után hogyan fordulunk egymás felé. Az esetek 90%-ban én kértem bocsánatot, én hunyászkodtam meg a másik előtt, vagy fej leszegve kerültem az illetőt. Hozzáteszem, hogy mindezt nem csak akkor tettem, amikor tudtam, hogy nincs igazam. Csak vagy többre tartottam a kapcsolatot annál, minthogy verjem a palávert, hogy már pediglen akkor is nekem van igazam, vagy túl gyáva voltam kiállni a véleményem mellett, mert úgy gondoltam soha nem kerekedhetek felül egy-egy vitában. Hülyeség. Persze vannak erősebb karakterek, heves vérmérséklettel, de az nem azt jelenti, hogy a sarokba kellene vonulni előlük. Ha meg sem próbálja az ember, akkor tuti, hogy nem fog sikerülni. Kockázat nélkül nincs nyereség. 

Ha már kapcsolat, tegnap volt Valentin nap. Ugyan olyan nap, mint a többi. Vagy mégsem?

Kígyózó sorok a virágboltok előtt, „szeretlek Drágám”, Imádlak Édesem” üzenetekkel teli facebook üzenőfal. Nem igazán értem mindezt. Nem utálom a Valentin napot félreértés ne essék, de nem sok értelmét látom a dolognak. Egyrészt ez egy jó marketing fogás, amivel a jó népet rá lehet venni, hogy a pénztárcája mélyére nyúljon, hisz a Kedvesért semmi nem drága. Másrészt, ha szeretünk valakit, akkor ne csak egy nap erejéig hozzuk le neki a csillagokat, és mondjuk reggeltől estig, hogy így szeretlek, úgy imádlak. Szerintem. Nem azért állok így ehhez a mű ünnephez, mert irigy single vagyok, mert nem. Csupán bosszant, amit a környezetemben látok.

No mindegy. Hisz eddig sem érdekelt ez az egész hajcihő, és ezután sem fog. Ami fontos, azt nem üdvözlőkártyán kell keresni, de még csak nem is a szívecskék mögé rejtett bonbonos dobozban. Persze lehet ilyenkor IS  kedveskedni, szeretgetni a másikat, de a lényeg, hogy ne csak ilyenkor. Nem egy olyan párt láttam, akik marták egymást, repkedtek a ribanc, tróger – nem éppen kedves jelzők – majd Valentin napkor Drágámmá, Életemmé, Szívemmé változtak, aztán másnap minden folytatódott tovább a megszokott módon. Hasonló a történet, mint Karácsonykor.

Jómagam olyan fantasztikus ajándékot kaptam Valentin napra, amilyet eddig még soha. Éjszaka arra ébredtem, hogy szaggatom a lepedőt úgy görcsölök. Szakadt rólam a víz és, mint rossz drogos túrtam fel a gyógyszeres dobozt, fájdalomcsillapítót keresve.  Ezt leszámítva , átlagos keddi napom volt, egy csipetnyi varázsporral meghintve, amit boldogságnak hívnak.