Tegnap este volt egy tartalmas beszélgetésem egy számomra nagyon kedves és fontos emberrel. Rengeteg bölcs gondolatot osztott meg velem, de egy különösen befészkelte magát a fejembe, aztán ma egy telefonhívás hatására abszolút aktuálissá vált. Nem idézem, mert nem akarom ellopni a gondolatát, pusztán a levont konzekvenciát szeretném kiadni magamból.
Az a helyzet, hogy eddig abban a hitvilágban éltem, hogy kedvesnek kell lenni mindenkivel aztán ők meg szeretnek. Nincs is ezzel semmi gond, vagyis nem kell agresszív bunkóként élni a mindennapokat, de! elgondolkodtam azon, hogy ez kinek is jó.
1. Ha én kedves vagyok, az azt jelenti, hogyha egy közeli ismerősnek, barátnak nem áll a legjobban a haja, akkor nem vágom az arcába, hogy: „ Figyi, nagyon gáz a hajad” vagy ha csinál valami hülyeséget, akkor elnézem neki, és nem vetem a szemére. Ezáltal ők „szeretnek”, vagyis ezt a látszatot keltik. Én örülök, hogy bár nem kapom vissza a másokra fordított időt, energiát, de legalább elismernek, tisztelnek. Látszólag. Aztán jön a pofáresés, hisz ez nem szeretet, amivel felém fordulnak, csupán látják bennem a „lehetőséget”. A lehetőséget arra, hogy könnyűszerrel elérjék, amit szeretnének. No mármost, én szeretem az emberek közelségét, nem vetem meg a központi figura szerepét, ha rám osztják, de ma már nem vagyok biztos abban, sőt egyáltalán nem, hogy a hamis szeretetre, közeledésre, kapcsolatokra van szükségem. Talán kevésbé népszerűen a földön járni, kínlódni a való világban mindössze egy maréknyi baráttal, és egy valódi, nem pedig álomszerű, képmutató kapcsolatban élni sokkal többet jelent. Szeretem az álomvilágom, az illúzióim, mert azok színesek, és kevésbé fájdalmasok, de ma már tudom, hogy az illúziókra épített élet, kapcsolatok sokasága olyan, mint a homokra épített ház. Nem lehet számítani rá, mert előbb borul össze a minta élet, mint gondolnánk.
2. Ha őszinte vagyok, úgy Istenigazából, az nem azt jelenti, hogy bunkó is. Tudom, saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem mindig esik jól, ha megszólnak, emlékeztetnek a hibáinkra, vagy kritikával illetnek, de tisztában vagyok azzal is, hogy ez sokkal jobb, mintha a hátunk mögött pusmognának, elemeznének minket.
Az igazság fáj. Mindig. Kimondani és hallgatni is. Mindezidáig nem ment ez a dolog, valahogy nem tudtam a szemébe mondani az illetőnek a problémám, inkább elbujdokoltam, csak ne kelljen elé állni. Mindig féltem, mindig gyenge voltam. Miért? Mert féltem a tetteim következményétől. Féltem, hogy a szavaimmal fájdalmat okozok. Mindig azt néztem, hogy másnak mi a jó, hisz ezt tanultam otthon. Meg sem fordult a fejemben, hogy a saját érdekeimet valaha előtérbe hozzam. Ahogy az sem, hogy ezzel az áldozat szerepébe bújok, és hagyom, hogy úgy használjanak ki, ahogy nem szégyellik.
Őszinteség kontra agyatlan nyájasság?
Mikor teszünk jót önmagunknak és másoknak? Ha mindig minden körülmények között csakis az igazat mondjuk, vagy ha általában elsumákoljuk a valót, csakhogy ne tiporjunk a másik lelkébe? Azt hiszem itt is a köztes út lenne az ideális. Mindenki megköveteli az őszinteséget, vezető tulajdonság a „Milyen számodra az ideális pár?” és a „Mik a legfontosabb emberi tulajdonságok?” listáján, és mégis, ha odakerül a sor, akkor sokszor jobban örülnének, ha az igazság helyett füllentenének nekik, mert azt könnyebb elviselni. Azt hittem ez egy könnyű kérdés, pedig annyira nem is. Borzasztó volt a felismerés, hogy igen, én is ezt tettem. Sumákoltam, maszatoltam, hogy az emberek jobban érezzék magukat, hogy ne fájjon nekik az igazság. Pedig nagyon nem tettem jót ezzel, nem segítettem elő a fejlődésüket, csupán abban a hitvilágban hagytam őket, amibe önmagukat ringatták már jó ideje. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg sérelmet nyeltem le,görgettem tovább, és hagytam,hogy mérgezzék a lelkem. Nem szeretném ezt tovább művelni. Ettől senkinek nem lesz jobb.
Nálam a kedvesség az azt jelenti, hogy nem mondok rosszindulatú dolgokat senkire, szemközt se, de különösen nem a háta mögött. Ha valaki mond nekem valamit, akkor azt magamban tartom. (Remek megoldás, hogy - mivel többnyire nem nagyon érdekel - azon nyomban el is felejtem. Így aztán én vagyok az, aki nem pletykál.)
VálaszTörlésHa kér valaki tőlem valamit, amennyiben az nekem nem megterhelő, de legalábbis a dolog fontossága arányban áll a nehézségével, akkor azt megteszem neki. Én csak akkor kérek valamit, ha azt én magam nem tudom elintézni, és a másik meg igen. Például, ha kell két kifli a büféből, akkor felemelem a seggem, és elmegyek érte. Nem kérem meg a kolléganőt, aki oda indul. Nekem nem lehet apró szívességeket tenni, mert az elolvasott Kiskegyedet köszönöm nem kérem, Avon cuccokat köszönöm nem kérek, a házi disznótorosból köszönöm nem kérek, a kölyökkutyát köszi nem, és a büféből se kérek semmit. Így kérni se nagyon mernek tőlem, mert mire fel. A múltkor behozta az egyik a netbokját, és valami elállítódott. Az ajtóban megállított az egyik diák, így hallottam, hogy a másik kolléga mondta neki, kérdd meg Ancsát, megcsinálja neked, mire azt mondta, hogy tudom, de olyan ciki kérni tőle, én sose teszek neki szívességet. Pedig dehogynem. Azzal, hogy csak akkor támaszkodik rám, ha nincs más megoldás. :)
Az őszinteséget meg lakonikus véleményekkel intézem. Ha megkérdezi tőlem a kolléganőm, hogy mit szólok az új hajához, akkor azt mondom, hogy nekem tökéletesen megfelel. Ami igaz is. Aztán megkérdem, hogy a férje mit szólt hozzá. Ha annak tetszett, akkor mondom, hogy szerintem az a legfontosabb. Mert ez az igazság. Ha a férj azt mondta, hogy pocsék, és úgy néz ki mint egy szélfútta boglya, akkor közlöm, hogy a férje egy tapló. És ez is igaz. :)
Az embereket két csoportra osztom. A szúk belső körben lévőkkel valódi kapcsolatom van, rájuk igyekszem figyelni, és ezt viszont várom. A többekkel kapcsolatban arra törekszem, hogy feleslegesen ne bántsam őket, és ha nem kerül túlzottan sok energiámba, különösen, ha szinte semmibe sem kerül, akkor segítsek nekik, amiben csak tudok. Cserébe viszont az égvilágon semmit nem várok el tőlük. Természetesen azon túl, ami a kötelességük, ami a munkájuk. Azt viszont bevasalom rajtuk, ha szükségem van rá.