Egy apró momentum

Szakad a hó, minden tört fehér, s szürke árnyalatot ölt, csak az égalja piroslik kicsit. Minden olyan teljes, s tökéletes. Az utcák kihaltak, csend honol. Fülemben Ravel Boleroja duruzsol, s emelt fővel, büszkén menetelek  a panelházak között, az út közepén. Agyamból a lágy dallamok kiűzték a fáradtságot, elnehezült szívem egy pillanat erejéig erőre kap. A gondolatok letisztulnak, halkan, de annál hevesebben morajlanak. Olyan az egész, mint csukott szemmel, a hűvös éjszakában, a fövenyen állni, s hallgatni a hullámok zenéjét.

Katonás menetelésem közben különböző szavak adják az ütemet. Tisztelet, tökéletesség, tökéletlenség, szeretet, szerelem, nagyrabecsülés, rajongás, élet, halál, kapcsolat, törődés, félelem, boldogság. Nagy, mély tartalmú szavak. Megtanultuk az iskolában mit jelentenek, de valóban tudjuk, értjük? Mégis mi az, hogy boldogság? Mitől boldog egy ember? S mi az, hogy szeretni valakit? Hisz ugyanazt a szót használjuk több dologra. Szeretem a nyarat, szeretem a macskámat, szeretem a párom. Szeretet. Szeretlek. Fogalmunk sincs mi is ez. Vagy mégis? Tudjuk milyen a tökéletes boldogság? Kétlem. Hisz itt, ebben a világban nincs tökéletes, teljes. Minden részleges, és sajnos véges. Egyszer minden véget ér. Elmúlik a nyár, elmúlik a fiatalság, elmúlik az élet. Ami szép volt, már rég nincs sehol, s ami fájt,  a homályba vész. Az élet nem más, mint jó és rossz pillanatok sora. Egy-egy pillanat csak. A tegnapi nap szörnyű, unalmas és bosszantó momentumok apró tégláiból épült fel, de a csend, a hóesés, a zene és az égi fény-szín játék egyvelege egy mini tökéletességet varázsolt a pocsék napba. Aztán egyetlen másodperc alatt foszlott szét eme szépség, s találtam magam újra a földi valóság szürke talaján.


/A tegnap este gondolatai és egy unalmas előadás termése/