Nincs is annál rosszabb, mint amikor egyetlen telefonhívástól függ a jövőd egy igen fontos része. Egyetlen hívás, melytől úgy rettegsz, hogy inkább hetekig, hónapokig húzod, halasztod a dolgot, mert félsz attól, hogy megtudod az igazat. Félsz, mert lehet örömkönnyekben fogsz kitörni a boldogságtól, de benne van a pakliban az is, hogy meghasad a szíved és óriási veszteség fölött fogsz állni üresen, összetörve.
Nem spilázom túl, minden pontosan úgy zajlik a hétköznapokban, mint bármikor máskor, csak épp a lelkem időnként összerándul, felismeri a helyzet fontosságát és mélységét. Ilyenkor átveszem a lehetőségeket és inkább várok tovább. Mindig is ilyen voltam, ha egy komoly, sorsfordító dolog előtt álltam. Képtelen vagyok határozottan, gyorsan cselekedni. Nem azért, mert szeretek kínlódni, sokkal inkább azért, mert tudom, hogy ott lebeg a pallos a fejem fölött és nem tudhatom, hogy le fog e csapni, vagy sem.
Szóval, mint sok más esetben most is tudom mi a helyes lépés, csak épp képtelen vagyok rá, hogy megtegyem. Még dédelgetem, szeretgetem a reményt, aztán majd csak lesz valami.
Egyébként egyetlen biztonságot nyújtó dolog van ebben a történetben: …egyfajta belső kényszer, megérzés, hogy nem véletlenül érzem azt, amit. A történet eleje, közepe és az sem volt véletlen, és okkal kellett történnie …
Nagy levegő…kifúj…nagy levegő… és nagy mosoly!
*BY Fetisa
És? :-)
VálaszTörlésMár kétszer majdnem sikerült megnyomnom a zöld gombot. XD :)
VálaszTörlésKomolyra fordítva viszont totál igazad van...