Sokat töprengtem, de aztán mégis amellett voksoltam, hogy közzé teszem ezt a posztot. Az élet újfent tanítani akar, hiszen olyan helyzetbe kerültem, amibe előtte még soha. Vagyis pici gyermekként volt már rá példa, de a jelenlegi mégis más…Más, mert felnőtt emberként másként nehezedik rám, plusz ezer más teher is nyomja a vállam, a lelkem.
Első körben ki kell mondanom, és nem lefojtani, hogy bizony szar helyzetbe kerültünk anyagilag. De a legeslegrosszabb az, hogy Anya néz rám, mintha valami Megváltó lennék, én meg nézek rá és széttárom karjaim: Fogalmam sincs! Őszintén nem látom merre. Persze elkeseredve nem vagyok, mert tudom, hogyha akarok valamit, azt el fogom érni, bármi történjen is. Amíg egy nagyszerű ember arcának ragyogása, óriási bátorsága, és hatalmas szíve velem van lelkemben, elmémben, addig nincs az az akadály, ami eltántoríthatna. Fülembe csengnek szavai, miszerint vannak olyan lépések az életben, amiket meg kell tennünk, függetlenül attól, hogy elég bátrak vagyunk e vagy sem. „ Bizonyos dolog nem bátorság kérdése.” Az a szitu, hogy bár munkalehetőség van, de elég veszélyes még odajutok, és szinte kizárt, hogy össze tudnám egyeztetni a sulival. Szóval sakkoznom kell még picit, de ha más nincs, felmegyek Pestre escort lánynak. XD Csak viccelek, kínomban most csak ennyire futja.
Lelki síkon talán annyit tudnék mondani, hogy még mindig gyakorlom a pozitív gondolkodást, habár közel sem úgy, mint eddig. Még mindig nem cigizek, és fura mód közelebb kerültem Istenhez. Apámat sem gyűlölöm, nem vádaskodom, hisz nem vagyok én igazságosztó, azt a fentiekre bízom. Hálás vagyok neki az életemért, és ha ő nem viselkedik így, akkor soha nem ismerhettem volna meg, hogy milyen csodálatos egy nő csókja, szerelme.
A párkapcsolati házban fura kettősséget érzek. Néha eluralkodik rajtam a kínzó gyötrődés, éjszakánként vádolom magam mindenért, ami történt, és persze azért is, mert nem tettem túl határozott lépéseket, hogy bármi változzon. Másrészt mégis eláraszt egy belső nyugalom, mert tudom, hogy ez a jó pár egyedül töltött, fájdalmas hónap a fejlődésemet szolgálta, és hamarosan minden rendben lesz. Néha a félelemtől földbe gyökerezik a lábam, mert tartok attól, hogy egyedül, szerető társ, és család nélkül fogom tölteni fiatalságom, és idős napjaim. De…mégis…egy aprócska résen keresztül derengő napfény tölti meg szívem, mert érzem, hogy úton a boldogságom.
Bugyuta remények, olcsó kapaszkodók? Nem hiszem.
Fotó: http://indafoto.hu/dino/image/16658745-701f556e
Teljesen megértem,ez bizony egy nehéz helyzet.Nehéz vigasztaló szót mondanom mert,a munka és párkapcsolat nekem is problémás.
VálaszTörlésA pozitív hozzáállással kapcsolatban az a véleményem hogy jó célt kell megfogalmazni.Pl:Nem az hogy: Találtam egy jó munkát,hanem hogy felvettek egy jó munkahelyre.(Bár nem tudom mi nálad a cél.)
Az hogy örökre egyedül maradsz öregkorodra is,ez a félelem sok mindenkiben benn van.Félelem az egyedülléttől. Persze akkor is ott a szorongás ha van valakid.Azt sem könnyű kezelni,bár ez sokaknak nem evidens.Meg az elvesztéstől való félelem...
Az az út amit elkezdtél hogy jól érzed magad egyedül is, az jó arra szerintem hogy megtaláld akit szeretnél,folytasd.:)Persze ingadozol,de ez természetes még.
Szóval:úgy érzem megvan benned az erő,csak túl kell élned ezt próbát.
Am én sem vagyok egy türelmes típus,de muszáj tűrni és csinálni.
Ó nem kell engem vigasztalni, teljesen jól vagyok, csak néha picit elszontyolodom.
VálaszTörlésCél? Először örülnék ha harmónia költözne a magánéletembe, aztán szeretnék egy bármilyen diákmunkát.
Persze, ez a félelem mindenkiben benne van. Akinek van párja attól fél, hogy elveszti, akinek meg nincs, az meg attól retteg,hogy nem találja meg a társát. Ez pedig egy leszbikus életében szerintem még erősebb, de erről Ancsánál voltak jó kis hozzászólások. Egy hetero is nehezen talál normális párra, hát még egy L.
Én is úgy érzem,hogy elég erős vagyok már, és bízom abban, hogy minél idősebb és érettebb leszek, ezzel egyenes arányban fog az erőm és a belső harmóniám is nőni. Az pedig,hogy ingadozol az egy természetes folyamat, hiszen egyrészt nem lehetsz egyből olyan tudás és erő birtokába, amit mások évtizedek alatt szereztek meg. Másrészt az élet próbák, és nehézségek sorából áll. És ezeket is meg kell élni. A kérdés csak az, hogy a probléma maga alá temet, vagy a csata után leporolod a nadrágod, kihúzod magad és mosolyogva továbbmész. Szerintem a pozitív gondolkodás sem azt takarja, hogy állandóan vigyorogsz és neked soha semmi gondod nincs, mert ez hazugság. De kezelheted úgy a dolgot, hogy pozitívan állsz a megoldáshoz, nem pedig úgy, mintha eleve halott ügy volna.
Köszönöm szépen a biztatást, nem adom fel! :)