Darabokra hullik a családom, darabokra hullik az életem, és senkim nincsen, akinek a vállára hajthatnám a fejem.
Le sem tudom írni milyen érzések kavarognak bennem, amikor távol vagyok az „otthontól”. A folyamatos rettegést, hogy nem leszek ott, amikor szükség lenne rám, nem tudok semmit tenni, hogy megvédjem őket. Azt az átkozott érzést, amikor remegő gyomorral, és reszkető kézzel nyitok be az ajtón, mert iszonyatos erővel kísért a kép, hogy egyszer vérben fagyva találok rájuk… Az érzés, amikor a kínzó lelkiismeretemmel állok szemben, hogy vajon mindent megteszek e, ami tőlem telik. De mit tudnék én, a pihesúlyú, pöttöm, védtelen nő tenni? Mivel tudnám megvédeni őket? Hogyan tudnék új, boldog életet biztosítani nekik?
Habár nem vagyok ribanc, nem élek kétes életet, nem bújok senki ágyába, nem élek droggal, nem vagyok alkoholista, nem élek tipikus egyetemista életet és sorolhatnám, mégis…megrémisztenek belső gondolataim, megbénít a félelem és kísért a fájdalom, hogy egy olyan embert bántottam, aki … Rettegek még a gondolattól is, hogy egyszer nem bírom tovább és olyat teszek, amit soha, de soha nem tudnék józan ésszel megtenni, és ami a legfőbb bűn. Tudom, hogy alaphelyzetben képtelen vagyok rá…de….amikor …eljön újra az a pillanat, hogy a saját arcomat kell odatartanom, hogy ne a többiek kapjanak…lehet, hogy elborul az agyam és képtelen leszek a valóság talaján maradni.
Nem gyűlölöm, nem utálom, de a folyamatos félelem megbélyegez.
Nem akarok többé érezni. Nem akarok emberi lenni. Terminátorként, gépként kellene élnem. A családi kötelék túl erős, túl fojtogató. Égeti a bőröm. A szerelem? Nevetséges. Megcsalnak. Magyarázat nélkül elhagynak. Meg akarnak erőszakolni. Elhagynak egy pasiért. Zárdába akarnak zárni. Megalázok. Bántok. Kísértek. Gyötörnek, én is gyötrök. Apró örömök? Lehet, hogy már késő. A bennem élő gyermek zokog, haldoklik…
Darabokra hullik a családom, darabokra hullik az életem… és mégis mosolygok. Ha hagynám, lehúzna. Ha hagynám, elátkozna. Ha hagynám, nem lenne többé életem.
De nem hagyhatom!
Fölfeszítve
VálaszTörlésPárás sátorfalakon át
szaggató fény.
Nem tudta eltakarni a
törékeny kéz.
Lenyúzott héjak közt
fenyegető közelítés. A félelem
és a felismerés összeért.
Mozdulatlan.
Megkezdődött a kilökődés.
A másik már nem tudhatja,
de végtelen körökre ítélte őt,
miket annyi nyár után is
ugyanúgy körbejár,
az önfegyelem szöges pályáján.
Újra és újra olvastam, és képtelen voltam abbahagyni. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, hányszor szívtam magamba a vers sorait, hányszor járta át minden egyes idegszálam a hangulata, mikor egyszer csak a lelkemben tajtékzó tenger elcsitult, és már csak lágyan hullámzott. Köszönöm, hogy megosztottad velem!
TörlésKerestem, de nem találtam sehol. A saját versed?
Több csomagot cipeltem a tízes-húszas éveimben. Az egyik épp ez volt: a felnőtt emberekből álló családom miatti aggódás, félelem, és az ebből és emellé kialakult harag. Le kellett tennem ezt a csomagot, hogy kiegyensúlyozott emberré váljak. Ha a családban a gyerek viseli a felelősség terhét kamaszként, fiatal felnőttként, akkor teljes szerepzavarral küzd mindenki. Én is felvállaltam, mert szeretem őket. Évtizedekbe került, mire ezt magamban helyre raktam: ők felnőtt emberek, nem oldhatok meg semmit helyettük, amit nekik kellene magukban, maguk körül. Nem volt egyszerű letenni, és igazából a megoldási kísérletek kudarcába fáradtam bele. Mert eleve kudarcra ítélt, én úgy tapasztaltam, minden olyan kísérlet, ami nem az érintettől indul. És hogy a történet még nehezebb legyen: a kudarcot vallott kísérleteim miatt az önértékelésem hevert romokban, pedig csak olyan dolgot akartam, ami meghaladja az emberi lehetőségeket. Ezért kellett ezt a batyut letennem.
VálaszTörlésFelnőttek, maguknak kell megoldaniuk... Ha tetszik, én ezzel az ideológiával adtam fel...
Köszönöm, hogy megosztottad velem mindezt. Jobb, vagy inkább megerősítő a tudat, hogy nem egyedi a történetem, de az még inkább, hogy neked sikerült. Ha hosszú utat is tettél meg, gyötrelmes is volt a harc, de győztél, és nem temetett maga alá ez az egész.
TörlésTeljesen igazad van, abszolút szerepzavarral küzd mindenki, és már a kineziológusom is elmondta ugyanezt, amit te, hogy a gyereknek gyereknek kell maradnia, nem nőhet a szülei fölé, és nem oldhatja meg az ő problémáikat. Tökéletesen tisztába vagyok én mindezzel, de amikor látom, hogy anya tehetetlen, meg van lőve a helyzettől, és pláne, hogy két kiskorú, mostanra már nem annyira védtelen, de akkor is gyerek is érintett... Tudod a legnagyobb ellenségem a lelkifurdalásom, ami folyamatosan duruzsol, és gyötör. Már egész apró korom óta, vagyis amióta eszemet tudom mindig azt éreztem, hogy nekem kell átvennem a családfő helyét, és nekem kell vigyáznom rájuk. És abban is igazad van, hogy amíg nem vívom meg én is a harcomat, amíg nem teszem le ezt a "batyut", nem kezdek önálló életet, addig ez nem fog változni, és össze fog nyomni a súly. Így is csoda, hogy két kísérlet után itt vagyok, és viszonylag normális ember lett belőlem.