Új külső

Elnézést kérek, hogy ismét változtattam a blog külsején, de most muszáj volt. Rákényszerültem, mert óvatlan voltam, és egy korábbi bejegyzésemben már kifejtettem, hogy miért kellett ezt a lépést megtenni.
Pedig tetszett az előző, de nagyon remélem, hogy soha többet nem leszek ilyen tökkelütött! :)

reggeli szöszmöt

... buzgó fájdalom űz, mint a riadt vadat, árkon-bokron át. Keresem az utat, mit nekem szánt az ég, de csak nem lelem sehol. Nem találom sehol a kikövezett, fehér csíkokkal szegélyezett aszfaltutat. Nem találom, hiába keresem, s csüggedten állok a zsákutcák árnyékában. Vágyom a szépet, a jót, s nem bújik elő. Hiába a remény, hiába a vágy, bízni felesleges már. Nem simogatja lelkem hangjának lágy tónusa, s bódulatba ejtő illata. Minek szeretni, ha nincs viszonzás, minek hinni, ha az csak áltatás. Szeretnélek szeretni, de nem hagyod, mit tegyek, hogy ne legyek elhagyott? Keresem az utam, mi járható, keresem azt, mi látható. A valóság fáj, a hazugságért kár, felesleges minden pillanat már. Nincs összefüggés, nincs igazság, ne keresd, mi neked sosem járt. Sajgó szív, elnehezült végtagok, s a légvétel fáj...síró dallamok. Szeretnélek szeretni, de nem lehet, másé a szíved, s enyém nem lehet. Hosszú éjszakák, fájó mondatok. Gyöngyárban úszó tekintetedben elmerülni, legtöbb, mit tehetek, hisz ajkaid puhaságát, szád ízét éreznem nem lehet. Csókod tiltottabb, mint az édeni alma, pillantásod fájóbb, mint a legnagyobb máglya...

A reggeli előadás ihlető pillanatának végterméke...és az érzés valódi, igaz! 

A blogom nem más, mint legbelső lényem betűkből kirakott képe.

Itt nincsenek titkok, sumákságok, hazugságok, csak a színtiszta igazság. De van, hogy az igazságot, a valót már nem bírja el a virtuális papír, mert a súly alatt szétszakad, s mert az már túlontúl sok...


Nem kell a panaszkodás, nem kell a szó, 
csitulj szívem, most a hallgatás való.


Összedobált szavak, kusza gondolatok, s zavart elme.
A földöntúli boldogság eljött, s apró kezeivel lágyan megcirógatott, majd forró csókját ajkaimon hagyá, hogy tudjam, a remény nem holmi elfelejtett lom. 


Az érzés mi átjárá szívem, most tovaillanó, fagyos, hideg széllé változá. S a forró, bizakodó szívet jégbörtönbe zárá, mert az néki oly jó.


Összedobált szavak, mit nem érthetsz, hát ne keresd a logikát! Ne keresd a logikát, mert nem lehet! A szív, az érzés nem logika, nem ész, nem okoskodás... a szív szavát megérteni nem tudod! Sem Te, sem más! Jöjj, zárj karjaidba, s engedd, hogy könnyáztatta arcom válladra hajtsam. Csak ennyit kérek, semmi mást! Szeress! Te, kit még nem ismerhetek, s kit még nem mérgeztek ártó gondolatok, s nem tévesztett meg az arc, mi valójában nincs, és nem is volt soha! 


Te, ki blogom olvasod, ne vonj le következtetést, mert nem igaz az,
hisz most a káosz a nagy Úr, s a köd leült. Még fogságban tartanak a szavak,
s még nem értheted mi az mi hajt, űz, s tovakerget innen. Alig vetem meg lábam a boldogság langyos fövenyén, máris kerget, s elzavar. Majd, ha már friss vér csordogál, s a tüdőt a dús levegő tölti meg, tudni fogod, mi az , mit még a köd betölt. Te, ki olvasod eme blogot ne gondolj nagy dolgot! Játék az élet, tudod jól! 

Kapcsolatok

Életünket emberi kapcsolatok szövevényes szálai hálózzák be. Van, ami csak pár pillanatig, de akad olyan is, ami akár egész életünkig is kitarthat.

Legegyszerűbb talán az ember-ember közötti kapcsolat, ami létrejöhet az utcán, a buszon, a játszótéren vagy a buszra várva a megállóban. Ezek legtöbbje unaloműzés okán születik, és nem is tart sokáig. ( Legfeljebb még megérkezik a busz, vagy amíg meg nem csörren a telefonunk. De megtörténhet az is, hogy később felismerve egymást a bevásárlóközpontban, még köszöntik is a másikat.

A következő emberi kapcsolat a párkapcsolat. Ez egy igen bonyolult kapcsolat rendszer, amit talán soha nem fogunk megérteni igazán, de azt tudjuk, hogy szükségünk van rá, hiszen nem jó az embernek egyedül, azért lett társ teremtve neki, hogy segítsék és kiegészítsék egymást. Szerelem nélkül nem, vagy csak nagyon nehezen lehet élni. Mert aki egyszer megízleli az soha nem felejti el, és mindig vágyakozni fog utána.

S ha a férfi és a nő szerelmének gyümölcse is van, akkor születik meg a szülő - gyermek kapcsolat, amely a legmélyebb és legtisztább kapcsolat a világon. A szülő sem lehet meg gyermeke nélkül és egy gyermek sem lehet meg anyja és apja nélkül. Legjobb esetben a gyermek számára a szülei csodálatra méltó óriások, akiket példaképként tisztelhet és szerethet, s tudja, hogy bármikor számíthat rájuk, hiszen soha nem hagyják el. S az anya meg az apa? Nos ők bármit megtennének gyermekükért, még a végsőkig is elmennének értük. Így kellene lennie minden családban, s akkor talán másabb lenne a világ is. Több esély lenne arra, hogy a gyerekek a pozitív családképet példaértékűnek tekintenék, és igyekeznének azt meg is valósítani. Ezáltal olyan emberkék nőnék fel, akik tisztelik és becsülik szüleiket, embertársaikat. Ha pedig tisztelik embertársaikat és kedvesen fordulnak oda hozzájuk, könnyen születhetnek az egyszerű köszönő vagy futó ismeretségekből barátságok.

Az emberi kapcsolatok közül talán a barátság ápolása jár a legkomolyabb kihívással, hiszen ebből a kapcsolatból lehet a legkönnyebben kiszállni, mert itt nincs közös kassza, közös lakás, nincs papír ami "garancia" lenne a hűségről és a kölcsönös szeretetről. De ha a szeretet igazi és a bizalom is kölcsönös, akkor egy életre is szólhat. "A barátság, olyan, mint egy arany fonál. Ha elszakad, meg lehet kötni ugyan,de a csomó megmarad." Minél mélyebb egy barátság, annál nagyobb fájdalmat tud okozni. De ha harmonikusan működik, és mind két fél örömét leli az együtt töltött időben, akkor a legjobb dolog tud lenni a világon. Hiszen a barát együtt örül és együtt sír is velünk. Neki mindent elmondhatunk és ő igyekszik mindent megérteni, ami velünk kapcsolatos.

Ezek tehát csak apró bizonyítékok arra, hogy az emberi kapcsolatok lehetnek primitív örömforrások és tengernyi fájdalmak okozói is, amelyekben ha törekszünk a harmóniára és a kölcsönös toleranciára, akkor szebbé tehetik mindennapjaink. Tegyünk így és az eredmény nem marad el! :)

Élet anno

Néha elgondolkodom - ma például, mikor tüzet csiholtam a vegyes-tüzelésű kazánba - azon, hogy milyen jó, hogy a 90-es évek elején születtem. Milyen jó, hogy még részese lehettem a kaláka munkáknak, láthattam élőben, hogy működik az egy mindenkiért, mindenki egyért elv. Milyen jó, hogy átéltem azt a szegénységet, amikor egy kis kenyérre való apróért a szomszédba kellett menni fej leszegve, hogy nem volt blackberrym, playsztésönöm, xboxom és egyéb kütyűm, ha játszani akartam, akkor ugróiskoláztam, bújócskáztam a szomszédokkal, vagy épp a tücsköknek tartottam hegedű órát. Nem ijedtem meg, ha állatok közé kellett mennem, megetetni őket. Örülök, hogy mindenféle munkát megtanultam, legyen szó a szerelésről, a festésről, a kukorica hántásról, a morzsolásról, a fa szemezéséről, kapálásról, főzésről vagy épp sütésről. Egyáltalán nem bánom, hogy már 7 évesen megtanultam textil pelenkát cserélni egy babáról, és hogy azt mosni is kell. Nem bánom, hogy  a szüleim keményen bevontak minden munkába, mert vannak emlékeim, amikre emlékezhetek, és így legalább tudom értékelni a mai körülményeket is, a törődést, a pénzt és az életet.

A mai gyerekek legtöbbje természetesnek veszi, hogy jól él, és ha már kicsit gyalogolnia kell, vagy épp segíteni a Nagyinak már leszakad a kezecskéje, duzzog, és fel van háborodva. Nem kell messzire mennem. A saját két öcsémen, a szomszédokon és még sok helyen látom mindezt. Mi lenne, ha újra kézzel kellene mosni, fűteni a kályhába, spóron főzni, és vájlingba, vagy teknőbe fürödni??? Mi lenne, ha állatokat kellene tartani, és növényeket termeszteni, hogy ne haljunk éhen? Mi lenne, ha nem lenne TV, Facebook, internet és elektromos áram??? Na mi lenne akkor??? Szerintem emberek milliói bolondulnánk bele és állnának széttett karokkal, hogy akkor most mi lesz? " Mit adjak a tyúknak enni? Mindjárt beütöm a GOOGLE-be... NINCS INTERNET? Ezt a szívást! Akkor most honnan találjam ki?Erre nem gondoltatok?"

Sz, mint ...

Sz, mint

szabadság

szeretet

szerelem

szex

Szörnyeteg

szenvedés

szegénység

szösszenet

szabály

szitok

sz...

sz..

sz.

SZ

Az a bizonyos mély víz...

... amiben meg kell tanulni úszni. Hát igen!

Ma szintén gyakorlatos nap volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy jaj, de kalassz nap volt a mai. Mert nem. Olyan lassan telt az idő, hogy azt hittem sosem lesz vége. 13 és 18:15 között legalább ezerszer pillantottam fájón, majd idegesen, állat módjára az óra számlapjára, és könyörögtem a mutatónak, hogy nagyon szépen kérlek vonszold gyorsabban magad, mert meghalok, ha még egy percet itt kell töltsek. S, hogy miért?

Mert bár nekünk még nem a kliens közeli feladatok ellátása a gyakorlat célja, csupán a légkörrel való "ismerkedés", a monitorozás nah, de könyörgöm!, ilyen helyen, ilyen gyerekek között akármilyen jól is teszem a dolgom, mégis "kliensek" között mozgok, és nem fogok a sarokban megbújva, mint pók a falon figyelni. Hogy? Hogy oldjam meg, hogy csak ott állok, jegyzetelek, ha kell kicsit tevékenykedem, de azért túlzásba nem vihetem, nehogy már... Rossz hírem van. Nekem nem megy a fél munka. Én...ezt...így...nem. Nem is tudom, de nem is akarom csinálni. Én ehhez kevés vagyok. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Csak a baj az, hogy még nincs elegendő tudásom, és ahogy Ancsa mondta, - ami azóta már szálló igévé vált - a "kissé hűvös profizmushoz" is rengeteget kell még fejlődnöm. Nem a gyakorlattal van bajom, félreértés ne essék! Csupán azzal, hogy a terephely nem felel meg a gyakorlati követelményeknek. Egyszerűen nem teljesíthető. Amikor napi 5-6 órában össze vagy zárva több szeretetre éhes, viharvert gyermekkel... nem lehet CSAK megfigyelni. Képtelenség. És ezt ők is tudják. 3 alkalom után. Az egyik srác megállt mellettem , egy ideig csak hallgatott, majd teljesen higgadtan, de mégis olyan szívfacsaróan bágyadtan kérdezte, hogy : " ... holnap is tetszik jönni?"  mire én: " Nem. De miért kérdezed? Hiszen tudod, hogy hetente csak egyszer jövök. " a válasz meg... - " Tudom, de olyan kár! Már kezdtem azt hinni, hogy végre egy normális ember is lesz velünk." Nos ez az egyik sarokkő, az első jelzés, hogy felelősséged van, oda kell figyelned, hogy mikor mit teszel, mondasz! Többé - legalábbis itt - nem lehet csak úgy, meggondolatlanul cselekedni!

Az első pont, amikor is beigazolódnak a félelmeim, és óriási szükségem van a tanácsokra, és a magabiztos, tudatos fellépésre. Itt már nem állja meg a helyét az, hogy bocsi, de még magamban sem vagyok biztos, és jaj,de félek, és most mi lesz? Áaa. Nem. Mostantól oda kell figyelnem. Már a mai alkalomra is készültem, hiszen már a múltkor is feltűnt, hogy a legfiatalabb gyerkőc, aki  mellesleg 9 éves, non verbális jelekkel üzente nekem, hogy kérlek segíts! Aztán a múltkori beszámolóm után Ancsa és Fetisa észrevette a sorok közé bújtatott néma segélykérést, és elláttak néhány jó "tanáccsal". Ezek után kicsit megnyugodtam, és újonnan szerzett tudásommal felvértezve érkeztem meg ma délután. Nem mondom, hogy játszi könnyedséggel vettem az akadályokat, de legalább, nekik köszönhetően volt valamim, amibe kapaszkodhattam.

A második jelzés, amikor a kicsi szeme felragyogott, mikor meglátott, egyre jobban közeledett, majd lazán beszélgetést kezdeményezett, s a beszélgetést ügyesen személyes témákra terelte. Például, hogy az én családom, és nálunk, és én ... és stb. Nah ennél a résznél, tényleg vért izzadtam, a szó szoros értelmében, mert igen csak gondolkodnom kellett, hogy akkor most mit mondhatok neki, és mit nem, de ne tűnjön fel neki, hogy zavarban vagyok, pánikolok, és fogalmam sincs mit válaszoljak. Elindult a kötődés, de tudom, hogy vigyáznom kell, most kell meghúzni a határokat, hogy meddig engedem közel.

Jah, és azért a csattanó sem maradt el. Megkaptam a "picikét", hogy az én feladatom a házi feladat kikérdezése, a másnapra való felkészítése. Hát... a kis tüncike, bármennyire ágról szakadt, azért zsivány egy teremtés, az biztos. Már második alkalommal húzott csőbe. Nyilván látta rajtam, hogy nem az a fajta vagyok, aki már első alkalommal rácsap az asztalra, visszaélve hatalmával, és követel. Sokkal inkább a lassú összecsiszolódást tartottam jónak, hogy azért ismerjük meg egymást egy kicsit, aztán hátha könnyebben megy. De ez a taktika sajnos szörnyen hibás volt, és meg is kaptam, hogy "erélyesebben, mert ez a kölyök a legokosabb nevelőt is kijátssza". Úgyhogy jövő héttől igenis kutya keményen kikérdezek tőle mindent, és megmutatom neki, attól, hogy rossz körülmények közé született, még nem kell mindenkit madárnak nézni. Persze itt is lehet az érem másik oldalát vizsgálgatni, hogy pont ezért kell életrevalóbbnak lennie, és nem bízik...stb., de ha már van valaki, aki veszi a fáradtságot és előveteti vele a könyveit - megjegyzem, még ha feladatból is - akkor kicsit ő is odateheti magát, még ha nincs is hozzá kedve, mert lehet, hogy nem akarnak rosszat neki.

Mindenesetre a jövőhetem szorgos könyvtárlátogatással, könyvnyálazással, pedagógiai tananyag jegyzetelésével fog telni, mert nem hagyom, hogy egy 9 éves palira vegyen, és azért itthon sem jön rosszul, hiszen nekem is van egy közel 12 éves kölköm, akinél szintén hasznát vehetem. Persze mindezek mellett továbbra is várom az építő tanácsokat, ötleteket, javaslatokat, hiszen nagyon sok tapasztalt bloggerina, blogger, vagy eddig rejtőzködő olvasó van az éterben, akik megélt élményeikkel, gondolataikkal fényt gyújthatnak a sötétben tapogatózóknak. :)

:(

Sajnos valami oknál fogva nem tudok válaszolni a hozzászólásokra, de ígérem pótolom, amint tudom!

Adj vért, és ments meg 3 életet!

Világ életemben utáltam a kórházakat, és mindent, ami vele jár. A fertőtlenítő és az érzéstelenítő szagát, a tűt, és a szúrást, a fehér köpenyt és úgy ám blokk az egész egészségügyet. A hideg futkározik rajtam, mikor valamilyen vizsgálatra kell mennem, ami általában már csak akkor következik be, mikor visznek. Komolyan.

Na de azért érlelődött bennem a gondolat – az adj vért, és ments meg 3 életet szlogen sokadik olvasása után -, hogy egyszer rá kellene szánnom magam és ezzel is jót tenni. Mindezzel addig vártam, míg egyetemista nem lettem. Egy évvel ezelőtt is láttam a koli ajtajára kifüggesztve a plakátot, erős volt a vonzás, de még erősebb a félsz, így jó messzire elkerültem a véradó helyiséget, hogy még csak véletlenül se…

Aztán márciusban szintén meghirdették az eseményt, majd hosszas tanakodás után arra jutottunk a szobatársaimmal, hogy bár már régóta gondolkodunk rajta, még egyikünk sem esett át a tűzkeresztségen, és mi lenne, ha….

Lázasan készültünk, ó szuper buli lesz, kapunk ezt, meg azt, tök szuper. Aha. Másfél órával a „kínpad” előtt rám jött, hogy énbizonybenemmegyek,és jajnemakarom,nagyonfélek,jajjj! De a többiek nem hagyták, hogy megfutamodjak, így D’Angelke kénytelen volt legyőzni tűiszonyát a jó cél érdekében, és vért adott…

Aztán alig vártam, hogy leteljen az 5 hónap és újra „életeket menthessek”. Ma reggel még szintén ujjongva vártam a délt, aztán újra előadtam a márciusi produkció, hogy FÉLEK, NEM AKAROM, HOGY MEGSZÚRJANAK… - már csak ezért sem kell aggódni, hogy szurkálós drogos leszek - de aztán nagyon nagy levegő, és már csak egy ember van előttem, és … következő! Valahogy éreztem, hogy ez most nem fog simán menni. Először kiderült, hogy elég ritka vércsoportom van – az iskolában vért adók közül, egész nap folyam egyedül nekem volt ilyen – aztán beleszúrták a tűt a vénámba, de a vérem sztrájkolt és nem akart kijönni, hiába is csalogatták. Majd kb. 5 perc után, mikor már majd leszakadt a karom a sok pumpálástól elkezdett nagyon lassan csöpögni. Az ápolók, akik végezték a műveletet, rázták a fejüket, én pedig riadt nyuszi módjára figyeltem az eseményeket, hogy most mi lesz. [Persze van némi előzménye a dolognak, amikor 17 éves koromban olyan migrines rohamom volt, hogy ájultan vittek be a sürgősségire,  majd amikor már magamhoz tértem, 1 ampulla injekció beadásához 5 vénám durrantották szét... én pedig sírva könyörögtem, hogy inkább megiszom, csak még egyszer ne … Ezek után talán érthetőek a fenntartásaim. ] De aztán csak beindult a vörös folyadék, olyannyira, hogy már túl gyors is lett, és ez picit megakasztotta szegény szervezetem. Most megint rázták a fejüket az ápolók, és minden figyelmükkel, és kedvességükkel elhalmoztak, olyannyira, hogy még a sármos  dokit is behívták. Azt mondták először hófehér, majd hamuszürkére váltott az ábrázatom és hideg verejték öntötte el a testem. Jó tett helyébe … azért aranyosak voltak, és visszahoztak a színek közé, de a kezem még most is sajog. Ennek ellenére, 5 hónap múlva újra ugyanitt… Ez már családi hagyomány, és csak nem hagyhatom, hogy apa tartsa a csúcsot a 19 szeres véradásával. Mindenesetre nem rossz dolog, és nem csak azért, mert ezzel másokon segíthetünk, hanem azért is, mert így kiderül, ha valami gond van – hiszen ha valami nem stimmel, akkor két héten belül értesítenek -, valamint a szervezetnek is jót tesz, ha frissül a vérállomány. Úgyhogy csak biztatni tudok mindenkit, és most nem ecsetelném a hátrányokat!

Gondolatfoszlányok

Mostanság kissé kényszerbeteg, és nagyon mértéktelen vagyok. Nem kell megijedni, nem habzsolom három kanállal az élet velejét, csupán a bejegyzések témáját illetően lettem mértéktelen. Ahogy az előttetek zajló kínlódási folyamatom lezártával elhagytam biztonságot nyújtó szobám, annyi impulzus ér nap, mint nap, hogy időként úgy érzem magam, mint aki már túl van néhány tabletta extasyn, forog körülötte minden, és egyszerre akar mindenkit megölelni. Annyi minden maradt ki ezalatt a két év alatt, hogy most alig győzöm felfogni, és feldolgozni az engem ért hatásokat. Csak úgy cikáznak fejemben az újabbnál újabb gondolatok, egészen apró szösszenetektől a novellákig. Aztán telik az idő - akár néhány perc - és új gondolat foszlányok születnek, kitörölve az előzőket. Nem túlzás azt állítani, hogy néha már olyan az agyam, mint a csúcsforgalom. Ezt felhasználva szuper bejegyzéseket lehetne írni, csakhogy nem ülök reggeltől estig netközelben, aztán mire le tudok ülni, már semmi értelmes nem jut eszembe, így rengetek jó gondolat válik semmivé. 

Ezt elkerülve, ha felbukkan egy-egy gondolatfoszlány, akkor azt rögtön feljegyzem valahova. Értsd ezt úgy, hogy facebook jegyzetek, ragasztós címkék, papírzsepi, szalvéta, word - net hiányában -, szóval tényleg széles a paletta. Na már most, ezen lehet mosolyogni, de csöppet sem vicces, vagy az? Nekem tuti nem, és valószínűleg a buszon mellettem ülő néninek sem. Merthogy, ha támadnak a gondolatok, akkor előkapom a határidőnaplóm, és úgy írok, mint a gép. pl. a buszon, vonaton, mikor nálam van a táskám, és abban a naplóm, akkor jobb esetben oda történik a hatás konvertálás. Ez még annyira nem is fura, de az már igen, hogy én bizony állva, háttal kapaszkodva/támaszkodva/dülöngélve, turbógyorsasággal körmölök, miközben a busz épp 80-nal gurul bele egy gyönyörűséges kátyúba. Ugye, hogy nem vagyok semmi? :) Tudom, lassan én is tisztába leszek vele. 

De visszatérve a tárgyra, annyi érdekes, tanulságos momentuma van egy-egy napnak, amit sokszor észre sem veszünk, csak elszaladunk mellettük. Pontosan ezért szeretnék mindent megélni, s azután nem megtartani magamnak, hanem másokkal is megosztani, hogy ezáltal picit ők is részeseivé váljanak az élet apró örömeinek, csodáinak.

Nem a világ lett színesebb, csupán leszereltem a szemellenzőimet, és végre látok, érzek, vagyok. Lubickolok az élet tengerében... és csuda klassz érzés.