Ma szintén gyakorlatos nap volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy jaj, de kalassz nap volt a mai. Mert nem. Olyan lassan telt az idő, hogy azt hittem sosem lesz vége. 13 és 18:15 között legalább ezerszer pillantottam fájón, majd idegesen, állat módjára az óra számlapjára, és könyörögtem a mutatónak, hogy nagyon szépen kérlek vonszold gyorsabban magad, mert meghalok, ha még egy percet itt kell töltsek. S, hogy miért?
Mert bár nekünk még nem a kliens közeli feladatok ellátása a gyakorlat célja, csupán a légkörrel való "ismerkedés", a monitorozás nah, de könyörgöm!, ilyen helyen, ilyen gyerekek között akármilyen jól is teszem a dolgom, mégis "kliensek" között mozgok, és nem fogok a sarokban megbújva, mint pók a falon figyelni. Hogy? Hogy oldjam meg, hogy csak ott állok, jegyzetelek, ha kell kicsit tevékenykedem, de azért túlzásba nem vihetem, nehogy már... Rossz hírem van. Nekem nem megy a fél munka. Én...ezt...így...nem. Nem is tudom, de nem is akarom csinálni. Én ehhez kevés vagyok. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Csak a baj az, hogy még nincs elegendő tudásom, és ahogy Ancsa mondta, - ami azóta már szálló igévé vált - a "kissé hűvös profizmushoz" is rengeteget kell még fejlődnöm. Nem a gyakorlattal van bajom, félreértés ne essék! Csupán azzal, hogy a terephely nem felel meg a gyakorlati követelményeknek. Egyszerűen nem teljesíthető. Amikor napi 5-6 órában össze vagy zárva több szeretetre éhes, viharvert gyermekkel... nem lehet CSAK megfigyelni. Képtelenség. És ezt ők is tudják. 3 alkalom után. Az egyik srác megállt mellettem , egy ideig csak hallgatott, majd teljesen higgadtan, de mégis olyan szívfacsaróan bágyadtan kérdezte, hogy : " ... holnap is tetszik jönni?" mire én: " Nem. De miért kérdezed? Hiszen tudod, hogy hetente csak egyszer jövök. " a válasz meg... - " Tudom, de olyan kár! Már kezdtem azt hinni, hogy végre egy normális ember is lesz velünk." Nos ez az egyik sarokkő, az első jelzés, hogy felelősséged van, oda kell figyelned, hogy mikor mit teszel, mondasz! Többé - legalábbis itt - nem lehet csak úgy, meggondolatlanul cselekedni!
Az első pont, amikor is beigazolódnak a félelmeim, és óriási szükségem van a tanácsokra, és a magabiztos, tudatos fellépésre. Itt már nem állja meg a helyét az, hogy bocsi, de még magamban sem vagyok biztos, és jaj,de félek, és most mi lesz? Áaa. Nem. Mostantól oda kell figyelnem. Már a mai alkalomra is készültem, hiszen már a múltkor is feltűnt, hogy a legfiatalabb gyerkőc, aki mellesleg 9 éves, non verbális jelekkel üzente nekem, hogy kérlek segíts! Aztán a múltkori beszámolóm után Ancsa és Fetisa észrevette a sorok közé bújtatott néma segélykérést, és elláttak néhány jó "tanáccsal". Ezek után kicsit megnyugodtam, és újonnan szerzett tudásommal felvértezve érkeztem meg ma délután. Nem mondom, hogy játszi könnyedséggel vettem az akadályokat, de legalább, nekik köszönhetően volt valamim, amibe kapaszkodhattam.
A második jelzés, amikor a kicsi szeme felragyogott, mikor meglátott, egyre jobban közeledett, majd lazán beszélgetést kezdeményezett, s a beszélgetést ügyesen személyes témákra terelte. Például, hogy az én családom, és nálunk, és én ... és stb. Nah ennél a résznél, tényleg vért izzadtam, a szó szoros értelmében, mert igen csak gondolkodnom kellett, hogy akkor most mit mondhatok neki, és mit nem, de ne tűnjön fel neki, hogy zavarban vagyok, pánikolok, és fogalmam sincs mit válaszoljak. Elindult a kötődés, de tudom, hogy vigyáznom kell, most kell meghúzni a határokat, hogy meddig engedem közel.
Jah, és azért a csattanó sem maradt el. Megkaptam a "picikét", hogy az én feladatom a házi feladat kikérdezése, a másnapra való felkészítése. Hát... a kis tüncike, bármennyire ágról szakadt, azért zsivány egy teremtés, az biztos. Már második alkalommal húzott csőbe. Nyilván látta rajtam, hogy nem az a fajta vagyok, aki már első alkalommal rácsap az asztalra, visszaélve hatalmával, és követel. Sokkal inkább a lassú összecsiszolódást tartottam jónak, hogy azért ismerjük meg egymást egy kicsit, aztán hátha könnyebben megy. De ez a taktika sajnos szörnyen hibás volt, és meg is kaptam, hogy "erélyesebben, mert ez a kölyök a legokosabb nevelőt is kijátssza". Úgyhogy jövő héttől igenis kutya keményen kikérdezek tőle mindent, és megmutatom neki, attól, hogy rossz körülmények közé született, még nem kell mindenkit madárnak nézni. Persze itt is lehet az érem másik oldalát vizsgálgatni, hogy pont ezért kell életrevalóbbnak lennie, és nem bízik...stb., de ha már van valaki, aki veszi a fáradtságot és előveteti vele a könyveit - megjegyzem, még ha feladatból is - akkor kicsit ő is odateheti magát, még ha nincs is hozzá kedve, mert lehet, hogy nem akarnak rosszat neki.
Mindenesetre a jövőhetem szorgos könyvtárlátogatással, könyvnyálazással, pedagógiai tananyag jegyzetelésével fog telni, mert nem hagyom, hogy egy 9 éves palira vegyen, és azért itthon sem jön rosszul, hiszen nekem is van egy közel 12 éves kölköm, akinél szintén hasznát vehetem. Persze mindezek mellett továbbra is várom az építő tanácsokat, ötleteket, javaslatokat, hiszen nagyon sok tapasztalt bloggerina, blogger, vagy eddig rejtőzködő olvasó van az éterben, akik megélt élményeikkel, gondolataikkal fényt gyújthatnak a sötétben tapogatózóknak. :)
Nem kell pánikolni. :) Jelen helyzetben a maximális elvárás az, hogy képes légy jelen lenni. Persze ez sem egyszerű, mert jelen lenni, az nem csak azt jelenti, hogy fizikailag ott vagy, hanem, hogy a figyelmeddel is. Nem az órádat, hanem a környezetedet figyelve. Ha már úgy tudsz ott lenni, hogy kényelmesen érzed magad, nem szorongsz, akkor képes leszel csinálni is valamit. Addig meg gyakorlod, hogy ott vagy. Nem bonyolult.
VálaszTörlésA kis gazfickónál meg az lehet a stratégia, hogy megnézed a leckéjét, és keresel benne valamit, ami a számodra érdekes. Ha ez neki is érdekes, az jó, ha nem, akkor keressen valamit ő is, ami neki érdekes.
Fecó angol szavakat biflázott, és utálta. Close the door (zárd be az ajtót). Ezt én is utáltam. Mondtam, hogy inkább close your eyes (zárd be/hunyd le a szemed), és shut the door (csukd be az ajtót). Ezt az igét nem ismerte, így hogy megjegyezze, bevezettük a shut up (fogd be/pofa be) kifejezést. És, hogy ez így durva, de ha hozzátesszük a please-t, akkor OK. Shut up, please, az már udvarias, és ilyen alapon a fuck off, please is elmegy. :) Mondtam, hogy ez utóbbi használatától angol órán tartózkodjon, de egy csomó új szót megjegyzett, és közben élvezte is az angolozást.
A határ meghúzása fontos. Valahol ott húzódik, hogy tudd, hogy ez nem a te problémád. Ezt csak mondani könnyű, megcsinálni nehéz, hogy ha kilépsz a kapun, a gondját is otthagyd. Ők azt szeretnék, hogy vidd őket magaddal, a gondjaikkal együtt. Tapasztalni kell, meg szerintem átlépni a határt, hogy tudd: neked hol van. Tanulható, nyugi.
VálaszTörlésAzért fontos, mert igazából távol maradva, kívülről nézve tudsz neki segíteni. Ha belecsúszol a világába, akkor csak szenvedni segítesz.
VálaszTörlésAncsa: A jelenlét az időnként tényleg kemény. Nehezen oldódom fel új közegben, de hál' Istennek aranyosak, és úgy tűnik elfogadtak. Ez nagyban enyhíti a szorongást és a feszültséget, de azért még szükségem van néhány alkalomra.
VálaszTörlésEz a tanulási stratégia jól hangzik. Be is fogom vetni, bár először szerintem kis bogaramnál (öcskös), aztán ha a fő problémát megoldom, akkor a másik rosszcsontnál is. Ugyanis az a fő gond, hogy elsumákolja a házit, be sem karikázza a könyvbe, így ha belenézek, akkor sem látok benne semmit. Persze tudom az okát, hogy miért csinálja. Dagadt is a mellem, mert én rájöttem erre a nyilvánvaló tényre, míg a tereptanárom nem. Az a baj, hogy új suliba csöppent, ahol nincs idő arra, hogy ápolgassák a kis lelkét, ezért utálja a többieket, a tanárokat, nincs motivációja, ezért bele *** mindenbe. Plusz jelenleg nincs pszichológusa se, így a legkisebb gondja, hogy tanuljon. Persze ezen minél hamarabb változtatni kell, de nem nekem. Én csak annyit tehet, ahogy írtad is, hogy ott vagyok vele egy darabig, segítek neki amit tudok, de a többi a vezetőkre és a rendszerre vár.
Amúgy nagyon ötletesen közelíted meg a gyereknevelés terén felmerülő "problémákat". Tetszik, ahogy Fecót neveled. Ugyan nem ismerem, csak az írásaidból, de érezhető, hogy köze van hozzád, mármint rokonsági vonalon. Értelmes gyerkőc. Sok gyereknél nem tudnád bevetni eme stratégiát, mert úgy elküldene melegebb éghajlatra napozni, hogy csak füstölne.
Galathea: Hmm...mennyit agonizáltam ezen régen, most meg eszembe sem jutott. Úgy tűnik a tudatalattim jelzett mikor úgy döntöttem, hogy leírom az ezzel kapcsolatos érzéseimet, bár bevallom töredelmesen, hogy attól függetlenül, hogy írtam egy bejegyzést, még ugyanúgy foglalkoztat a kérdés. Egyáltalán nem hagytam a küszöbön a gondjaikat. Bár, valamilyen szinten talán kell, hogy kicsit belemerüljek az ő világába is, hogy megértsem miért teszi azt, amit. Persze ez nem azt jelenti, hogy ott is kell maradni. Ez a nehezebb, "visszatérni" a saját valóságomba, és a tapasztaltakat lekorlátozni az ész szintjére, és nem hagyni, hogy a szívet mardossa.
Köszönöm, hogy felkapcsoltad a villanyt Galathea! :)
Belemerülni és veleérezni szerintem nem ugyanaz.
VálaszTörlésHidd el, elkövettem ugyanezeket a bakikat. (Azért bizonyultak bakinak, mert tényleg csak akkor tudtam segíteni kölöknek valaha is, ha külső szemlélőként, kontrollként is működni tudtam.) Van, amikor buksisimogatás kell, és megértés; van, amikor kemény racionalitás. Ez helyzetenként, kölkönként más. Ahhoz kell a rutin, hogy tudj váltani, és a jelekből levedd, hogy mire van szükség.
Mindenkit pedig nem lehet megmenteni. Ez meg a legszarabb tapasztalása minden olyan embernek, aki hajlamos arra, hogy segíteni akar másokon, gyereken. Nekem ez volt a legnehezebb.