... buzgó fájdalom űz, mint a riadt vadat, árkon-bokron át. Keresem az utat, mit nekem szánt az ég, de csak nem lelem sehol. Nem találom sehol a kikövezett, fehér csíkokkal szegélyezett aszfaltutat. Nem találom, hiába keresem, s csüggedten állok a zsákutcák árnyékában. Vágyom a szépet, a jót, s nem bújik elő. Hiába a remény, hiába a vágy, bízni felesleges már. Nem simogatja lelkem hangjának lágy tónusa, s bódulatba ejtő illata. Minek szeretni, ha nincs viszonzás, minek hinni, ha az csak áltatás. Szeretnélek szeretni, de nem hagyod, mit tegyek, hogy ne legyek elhagyott? Keresem az utam, mi járható, keresem azt, mi látható. A valóság fáj, a hazugságért kár, felesleges minden pillanat már. Nincs összefüggés, nincs igazság, ne keresd, mi neked sosem járt. Sajgó szív, elnehezült végtagok, s a légvétel fáj...síró dallamok. Szeretnélek szeretni, de nem lehet, másé a szíved, s enyém nem lehet. Hosszú éjszakák, fájó mondatok. Gyöngyárban úszó tekintetedben elmerülni, legtöbb, mit tehetek, hisz ajkaid puhaságát, szád ízét éreznem nem lehet. Csókod tiltottabb, mint az édeni alma, pillantásod fájóbb, mint a legnagyobb máglya...
A reggeli előadás ihlető pillanatának végterméke...és az érzés valódi, igaz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése