A blogom nem más, mint legbelső lényem betűkből kirakott képe.

Itt nincsenek titkok, sumákságok, hazugságok, csak a színtiszta igazság. De van, hogy az igazságot, a valót már nem bírja el a virtuális papír, mert a súly alatt szétszakad, s mert az már túlontúl sok...


Nem kell a panaszkodás, nem kell a szó, 
csitulj szívem, most a hallgatás való.


Összedobált szavak, kusza gondolatok, s zavart elme.
A földöntúli boldogság eljött, s apró kezeivel lágyan megcirógatott, majd forró csókját ajkaimon hagyá, hogy tudjam, a remény nem holmi elfelejtett lom. 


Az érzés mi átjárá szívem, most tovaillanó, fagyos, hideg széllé változá. S a forró, bizakodó szívet jégbörtönbe zárá, mert az néki oly jó.


Összedobált szavak, mit nem érthetsz, hát ne keresd a logikát! Ne keresd a logikát, mert nem lehet! A szív, az érzés nem logika, nem ész, nem okoskodás... a szív szavát megérteni nem tudod! Sem Te, sem más! Jöjj, zárj karjaidba, s engedd, hogy könnyáztatta arcom válladra hajtsam. Csak ennyit kérek, semmi mást! Szeress! Te, kit még nem ismerhetek, s kit még nem mérgeztek ártó gondolatok, s nem tévesztett meg az arc, mi valójában nincs, és nem is volt soha! 


Te, ki blogom olvasod, ne vonj le következtetést, mert nem igaz az,
hisz most a káosz a nagy Úr, s a köd leült. Még fogságban tartanak a szavak,
s még nem értheted mi az mi hajt, űz, s tovakerget innen. Alig vetem meg lábam a boldogság langyos fövenyén, máris kerget, s elzavar. Majd, ha már friss vér csordogál, s a tüdőt a dús levegő tölti meg, tudni fogod, mi az , mit még a köd betölt. Te, ki olvasod eme blogot ne gondolj nagy dolgot! Játék az élet, tudod jól!