Ahogy kisütött a nap, olyan, mintha a testemet körülölelő fátyol lesett volna rólam, és megkövült fizikai valómba visszatért volna az élet.
A napsütésnek, a vas tablettáknak, az új edzés/étkezés tervnek köszönhetően ragyogok. Óriási mosollyal megyek végig az utcán, köszönök fűnek-fának, a lépcsőket párosával veszem, a füleim bezártam a külvilág baromságai felé, így csak a szépet hallom meg. Úgy érzem magam, mint aki beszívott, pedig igazi okom nincs a boldogságra. Nah jó, de! Élek, megvan az összes végtagom, egészséges vagyok, van körülöttem néhány ember, akire bármikor számíthatok, vannak céljaim, vágyaim, álmaim, amiket meg is szeretnék valósítani. A nagyobbik öcsémmel megtaláltuk a közös hangot, újra visszatértem a koliba, így a családtól való távolság is kifejti jótékony hatását. Szóval „don’t worry be happy” !
Bár azért teljes mértékig ez sem igaz, mert az aggodalom is jelen van, még ha igyekszem is elnyomni. Aggódom egy súlyos gonddal terhelt barátért, és folyamatosan agyalok mit tudnék, tudnánk tenni, mivel lehetne segíteni. Ez már meghaladja a kompetenciámat. Fogalmam sincs.
Aztán éjszakánként elfog a rettegés, hogy nem teszek meg mindent valakiért, aki nagyon fontos nekem, pedig igazán jól szeretnék mindent csinálni, amennyire tökéletlen kis valómtól telik. Ezt most nem akarom elrontani valamilyen piti hülyeséggel. Majd kiderül mire vagyok elég…
Szó mi szó, bár hideg van, de beköszöntött a tavasz, és nagyon remélem, hogy a meleggel együtt számtalan boldog perc is érkezik mindannyiónk életébe. Ránk fér már!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése