Azt hiszem ideje tüzet gyújtani.
A tűz megtisztít. Elégeti a fájdalmat, a kínzó gyötrődést. Minden gyötrelmemet a tűz oldotta meg. A démonom szeánsz szerű elégetésével megszabadultam a fájdalomtól, a gyötrő kérdésektől. Néhai kapcsolatomból maradt szimbólumot is a lángok emésztettek fel. A gyerekkori féltve őrzött emlékeim is a tűz martalékává lettek…Egy pszichológiai tanulmány szerint is le kell írni egy lapra, ami kínoz, amitől félünk és el kell égetni.
Lehet, hogy én képtelen leszek ebben az életben bárkit is boldoggá tenni? Elgondolkodtató, hogy legalább kétszer annyi kapcsolatot mentettem meg, mint amennyi kapcsolatom nekem volt. Vicces, hogy pont egy olyan embertől kérnek párkapcsolati tanácsokat, aki javarészt soha nem tapasztalta meg, milyen kapcsolatban élni, úgy igazán. Talán nekem más lesz a sorsom. Talán nekem nem jár társ, talán egyedül kell boldognak lennem…
Anyával képeket nézegettünk vasárnap, és megjegyezte, hogy látszik az arcvonásaimon az eltelt idő. Pedig ő mindig azt szokta mondani, hogy milyen jó, hogy kislányosak a vonásaim, és hogy alig nézek ki többnek 15-nél. Valóban, az elmúlt 1-1,5 évben látványosan és rohamosan öregedtem. Ne tessék nevetni! Eddig is őszültem, de most nagyon megszaporodtak az ősz hajszálak. Az arcom és a testem is meggyötört, egyre több a ránc. A szívem is rakoncátlankodik. Fizikailag. Talán nem kellene lázadnom. Talán nem kellene a boldogságot hajszolnom. Talán nem kellene ragaszkodnom valakihez, aki hallani sem akar rólam. Talán nem kellene kergetni a szerelmet. Talán nem kellene versenyt futni az élettel és az idővel. Talán bele kellene törődni az életbe, a saját sorstalanságomba. Talán ideje tovább lépni, felégetni magam mögött mindent. Újra!
Nem akarok most beszélgetni…Nem tudok mit mondani…
Távozom eme színdarab porondjáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése