Szeretettel ajánlom ezen sorokat mindazon nőknek, akik valaha is megismerhettek közelebbről. Áldom az eget, az időt, ami nem állt rendelkezésre, mert haragos gyötrődés helyett, ezen szösszenet születhetett.
Tudjátok kedveseim mi mindnyájan olyan fránya és mégis csodálatos lények vagyunk. Szerelmünk a legveszedelmesebb méreg, és a legrészegítőbb bor. A női lét az anyatermészet legbonyolultabb teremtménye. Elég csak megízlelni és kész a baj. A történelem során hány meg hány párbajt vívtak férfiak, hány meg hány barátság ment tönkre, hány meg hány család szakadt szét, és hány baleset történt a nők miatt. A NŐK miatt. A nők, akikkel olykor nehéz együtt élni, de nélkülük már-már lehetetlen.
Az utóbbi hetekben kínlódtam. Sokat. Nők miatt. Még azt is szépen megterveztem, hogy bánatomban majd beülök egy kocsmába és jól leiszom magam. Aztán, ha megkérdezik: „Miért iszol lányom?” hát fennhangon megmondtam volna: „A nők miatt bátya! „ De nem mentem el inni. Minek. Sokat utazom, van időm elmélkedni. Míg a vonat zötykölődik, én szépen sorban vettem mindent. Mindenkit. Az első szerelmet, az első élményeket a holdfényes éjszakán. A tanárnőt, akinek személyisége már 10 évesen elbűvölt. Azt a gyönyörű kislányt, akinek imádtam a közelében lenni, és egyszer azt írta nekem egy énekfüzetből kitépett lapra :„Szeretlek”. A tanárnőt, kinek léte átsegített a gimnáziumon. A lányt, aki megbolondított, az ujjai köré csavart, és ábrándos tinivé változtatott. A kékszemű tüneményt, a Nőt, akit soha nem feledek. A lányt, akinek olyan perzselő vágy tündökölt a szemében, hogy engednem kellett neki. A lányt, akinek személyisége nem eresztett, elbolondított. Nem bánom őket. Nem bánom,hogy volt olyan, akit úgy szerettem, hogy az már szinte lehetetlen. Nem mondok rosszat róluk. Nem bántom őket. Nem miértezek. Pedig az elmúlt napokban gyűlöltem őket. Mindet. Mert elvették a szívem. Megízleltem ezt az édes drogot, és most már mindig vágyni fogok rá. Bárhova sodorna az élet mindig csak őket lesném. A ringó csípőket, a formás kebleket, a csilingelő hangokat, az édes csókokat.
(Pedig nem mindig magasztosak, igen sokszor haragosak. Vágyakozva rebegtetik pilláikat még csapdájukba nem érsz, s aztán vihorászva löknek odébb. )
Nők, a gyönyörűséges lények. Az életet adók, és az életet megragadók. A ragyogók és az elutasítók. Nők az értelmezhetetlen, logikátlan, de megmagyarázhatatlanul vágynivalók.
Kedveseim! Nélkülünk a világ unalmas és túl egyszerű lenne! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése