Gyönyörűen süt a nap, a lágy szellő pedig csipkeszerűen fodrozza a zöldes vizet. Itt ülök a város közepén kialakított kis arborétumban és tanulni próbálok. De nem megy. Jönnek a gondolatok, mint csenevész gyerekek, és nyughatatlanul böködik elmém. Így a füzetet egyetlen mozdulattal összecsukom, és a táskám mélyére süllyesztem.
Mélyeket lélegzek, megpróbálom beszívni a természet éltető erejét. Hesegetem a gondolatokat: „Ejj, menjetek, játszatok máshol!” De azok csak nem tántorodnak el. Csak jönnek, és jönnek, és jönnek. Így aztán némelyiket ölbe kapom, egyikkel-másikkal futkározok, míg egy aprócskát dédelgetek lágyan. De mélyebben nem akarok foglalkozni velük, bármennyire is akarják. Nem akarok görcsölni, kapaszkodni, akarni. Csak jól érezni magam az emberek társaságában. Ha megvagyon írva, úgyis eljő Ő! Vagy már az is lehet, hogy itt is van. Ki tudja! :) Meg kell tanulnom türelmesnek lenni, és hinni a jóban. Egy kép, egy gondolat, egy szó viszont nem hagy nyugodni.
Egy naplemente, egy kéz a kézben séta, egy ölelés, egy-egy lopott pillantás, s…talán…egy csók, a langyos estében. … Remélhetőleg nem sebtében.
Tragikomikum!
Mert, ha a komédiának van tragédiája, akkor a tragédiának is van KOMÉDIÁJA. Na, meg komédiása is, persze!
Sej-haj, itt a tavasz :)
VálaszTörlésItt bizony, végre! :)
Törlés