Máglya

Az utóbbi időkben ezt az idézetet: "Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve. /Karinthy/" már mindenki kívülről fújja, annyiszor hajtogattam. 

Egészen pici koromtól kezdve irgalmatlanul ragaszkodtam az emlékeimhez. Minden pici tárgyat, rajzot elraktam, ami valakihez, vagy valamilyen szép élményhez kötődik. Már akkora gyűjteményem lett, hogy alig fértem tőle. Aztán a nagy házrenoválás során nagy gonddal összepakoltam mindent, és biztos helyre tettem őket a pincébe.

Tegnap délután a szülők itthon voltak, és kerti takarítást terveztek. Mindenki kivonult, gereblyéztük a száraz leveleket, összeszedtük a szemetet,és egy hatalmas máglyarakást készítettünk. Miután meggyújtottuk, folyamatosan tápláltuk a tüzet. 

Azt tudni kell, hogy már hetek óta kínlódok, többet sírok, mint amennyit eszek, vagy alszok. Ez azért is érdekes, mert nem vagyok egy sírós fajta. Belülről igen, de kívülről csak életvidámnak, vagy esetleg idegbetegnek tűnök, de egyáltalán nem érzelgősnek. Úgyhogy már egy ideje, vagy szitkozódom, vagy elcsuklik a hangom, és pityergek egy sort, aztán minden megy tovább... látszólag. Nos, tegnap, mikor egy adag kivágott gyomot készültem a máglya tetejére dobni, azt hittem, hogy menten infarktust kapok, és a helyszínen meghalok. A méteres csomó tetején megláttam, ahogy a 20 év összes emléke a lángok martalékává lett. Hihetetlenül ocsmány káromkodásba kezdtem, számon kérve a tettest, miközben patakokban folyt a könnyem. Mindezt azért, mert kirakták egy ezeréves helységbe, ami beázik, az egerek és a jó ég se tudja mi jár oda, ezért már amúgy is gusztustalan állapotban volt minden a dobozokban.

Én csak álltam ott, és néztem, ahogy elégnek az ovis rajzaim, az a mesefigura, amit apukám akkor rajzolt nekem, amikor nagyon beteg voltam, és kivételesen szánt némi időt rám is, a pokemon tazó és egyéb gyűjteményem, a dragonball figurák és poszterek, a kisiskolás osztálytársaktól szülinapra kapott hajtogatott állatkák,és festmények, a kirándulások alkalmával begyűjtött kis emléktárgyak, és megannyi apróság, ami önmagában semmit sem ér, de nekem sokat jelentettek. Amikor ez elém tárult, szét szakadt a szívem, és leírhatatlan fájdalmat éreztem. Nem elég, hogy kemény időszak végéhez értem, küzdöttem, hogy kiirtsak egy olyan embert az életemből, aki mindennél többet jelent nekem, az itthoni gondok, hogy mindenkinek csak a terhére vagyok, de nincs elég pénzem, hogy végre a saját lábamra álljak, próbálom megtalálni magam a világban, az emberek között, s most minden, amihez ragaszkodtam, ami erőt adott, az eltűnt. Hivatalosan is megsemmisült a múltam. Lehet, hogy ez egy JEL? Most már szabad vagyok?

A démon 7. rész

Négy hónap. Ennyi volt a mi kis titkos kapcsolatunk. Ennyi idő járt nekünk. Kapualjban, iskolai wc-ben, öltözőkben lopott csókok, érintések. Izzott a levegő körülöttünk. S bár soha nem mondtuk ki, és szerintem nem is tudtuk, hogy ez SZERELEM  volt, -csupa nagy betűvel- mégis így volt. Annyira szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz, hogy hiába is titkoltuk, nyilvánvaló volt mindenki számára. Az iskolában is minden feladatot együtt csináltunk, úgy intéztük, hogy egymás mellé ülhessünk, és bár jó tanulók voltunk, begyűjtöttünk néhány figyelmeztetést, elégtelent, órai beszélgetésért, puskázásért, és azért, mert mindig kiálltunk egymás mellett, és ezt sokan nem nézték jó szemmel. Egyszer le is buktunk, amikor búcsúzóul odasúgta nekem, hogy szeretlek, de olyan távol állt tőlem, hogy csak a szájáról olvastam le. Válaszul - valamivel hangosabban, mint Ő, de azért alig hallhatóan - persze a boldogságtól ragyogva rebegtem, hogy : Én is. Az egyik közös barátunk pedig kajánul vigyorogva kérdezte, hogy mire válaszoltam, hogy én is. Csak nem arra, hogy szeretlek? Persze letagadtam, de hiába. Az arcom, és főként a szemem elárult.

De azért nem csak a szép pillanatokról szólt ez az időszak. Sokszor bántottuk is egymást, persze ez idővel elhalványul,és csak a szép emlékek maradnak hátra. Én a féltékenységemmel okoztam neki fájdalmat, Ő pedig a bizonytalanságával, és a félelmével őrjített meg. Nem tudtam, hogy mit is érzek iránta, csak azt, hogy szeretek vele lenni, őrülten hiányzik, ha nincs mellettem, és ha másokkal beszélgetett engem pedig "direkt módon" hanyagolt ( tudtomra akarta adni, hogy nélkülem is jól elvan), akkor majdnem megőrültem a féltékenységtől. 

A "vége" felé sokat veszekedtünk, martuk egymást, miközben megőrültünk a másikért. Olyan volt ez, mint Ady versében a héja nász. Persze akkor én csak azt éreztem, hogy kihasznál, bánt engem, de ha gyengédségre vágyik, vagy csak kell egy váll, amire lehajthatja a fejét, akkor jó vagyok én is. Nem láttam át ezt az egészet, mert olyan zavaros volt. Nem értettem mi történik velünk. Hogyan lettünk ennyire jóba, aztán meg... hogyan csúszott szét minden ennyire gyorsan. Kaptam a kétértelmű jeleket (ami igazából egyértelmű volt, csak az elvakultságtól nem láttam), és fogalmam sem volt, hogy hogy kellene ezt kezelni, vagy mi lesz ezután. Közben jöttek a fiúk. Én hárítottam, nem akartam ismerkedni, hiszen ott volt Ő, akkor meg minek? Nem volt senki másra szükségem,de Ő máshogy látta. A bulikban össze-vissza smárolt, táncolt mindenkivel, engem meg megevett a fene. De mit tehettem? Hiszen szabad volt. "Csak" a barátnőm volt, nem tartozott hozzám, (legalábbis kimondva nem) így azt csinált, amit akart. Először csendben szenvedtem, majd ordibáltam vele, döntés elé állítottam, és kimondta, amitől a legjobban féltem, ha menni akarok, hát menjek! Nem tart vissza. Majd jött a visszatarthatatlan vég.

A szobában sötét volt, a hold fénye csak annyira szűrődött be, hogy láthatóvá tette kétségekben úszó, gyönyörű szemét. A buli fárasztó volt, nem is élveztem, mert szívesebben lettem volna vele kettesben akárhol, mint ott a tömegben, a füstben és abban az iszonyatos hangzavarban. 

Hátat fordított nekem az ágyban, de én átkaroltam. Ő elhúzódott, mondván, aludni akar. 

-Ne aludj még, nincs késő! - kérleltem, bár éreztem, hogy feszült, és semmi jó nem fog kisülni ebből a párbeszédből.

-Fáradt vagyok, nincs most hozzá kedvem. - vetette oda foghegyről.

Ilyenkor mindig bejött, ha kedvesen hozzábújtam, (legyűrve magamban a dühöt), és lágy hangon babusgattam, becézgettem, simogattam. Meg is örültem, amikor megfordult és átkarolt. De nem úgy, mint régen. Nem szorosan, sóvárogva, csak épp, hogy hozzámért. Látszott, hogy valami nincs rendben vele. Nem mertem tovább kezdeményezni, mert tényleg megijedtem tőle. Csak fürkésztem az arcát, elmerültem a szemében, és próbáltam rájönni, hogy most mi zajlik benne. Ekkor magához húzott, és megcsókolt. Durván, és erőszakosan. Vadul kereste melleim, de én válaszul, mindent ugyan úgy csináltam, ahogy szoktam. De nem úgy tűnt, hogy egy szenvedélyes, vad szexet akar, hanem olyan volt, mintha szét akarna tépni. Dühösen, akaratosan. Miközben ez átvillant az agyamon, úgy gondoltam, hogyha harc, akkor legyen harc. Nehogy azt higgye, hogy én nem tudom ugyanezt! Átfordítottam, és hozzá hasonló módon akartam kényeztetni, de... hirtelen ellökött magától, hogy Ő ezt nem akarja. Neki ez nem jó, és hagyjam már végre békén! 

- Most miért csinálod ezt? - kérdeztem tőle dühösen, és vérig sértve. Milyen érzés már az, amikor felizgatnak, aztán meg otthagynak, hogy bocs, de ennyi volt. De ettől a válasz még bántóbb volt.

- Mit? Mit csinálok? Nincs hozzá kedvem és kész. 

- Nah jó, de akkor minek kellett belekezdeni? Tudod milyen kurva szar érzés ez nekem?

- ...

- Felizgatsz aztán meg nem folytatod? Te is utálod az ilyet, nem? Hmmm....? Akkor minek kezdtél bele?

- Mert te akartad. Te akartál szexelni, te kényszerítettél. - miközben ezeket mondta, szikrákat szórt a szeme, és legszívesebben az összes haját kitéptem volna. De válasz helyett befordultam a fal felé és magamban átkozódtam. Nagyon gonosz volt, ezért szörnyen utáltam, de sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Aki ennyi fantasztikus közös pillanat után képes így viselkedni, azzal valami nem stimmel. Nah, de ki gondolkozik ezen, amikor épp kielégítetlenül, és fortyogva duzzog.

Az utolsó alkalom ettől meghittebb volt, de akkor is fájdalmas, mert tudtuk, hogy soha többé nem lehet folytatás. A karomon pihentette a fejét, és a hasam simogatta. Nem mondott semmit, mert akárhányszor belekezdett volna, mindig elcsuklott a hangja. Lágyan megcsókoltam, és megöleltem. 

-Szeretlek!

-Én is téged! Örökké szeretni foglak, remélem tudod!

Meghatott, mert még soha nem mondott ilyet, és legszívesebben végigszeretkeztem volna vele az egész éjszakát. Simogattuk egymást, majd csókolózni kezdtünk, de megtorpant, és kérte, hogy ne folytassuk.

-Ne haragudj, de ..., de... ezt nem veled kellene már csinálnom. Ez... nem helyes.

-Tudom, de... szeretlek, és szeretni akarom a tested is.

-Tudom, de nem lehet. Abba kell ezt hagynunk. - Láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

-Csak egy utolsó éjszakát! Kérlek! Ne tedd ezt velem! Meghalok, ha még utoljára nem lehetsz az enyém. - És már az én torkom is elszorult. Válasz helyett csak megölelt, felállt és kiment a szobából. Zokogva követtem, majd kint az udvaron, az ezüstös holdfény ölelő sugarainál magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam.

-Szeretlek! Szeretlek! Mindig is szeretni foglak!-és még mindig szorítottam.

-Én is téged, hisz tudod, de ne nehezítsük tovább... kérlek!

Ezek voltak az utolsó "szerelmi vallomások". Azóta eltelt már több mint 2 év, de még mindig szörnyű, ha találkozunk. Vágyom a csókjaira, és tudom, hogy Ő is hasonlóan érez, bár nyilvánvaló, hogy SOHA nem akarta felvállalni a kapcsolatunkat. Még magának sem volt hajlandó beismerni ezt. Inkább a könnyebb utat választotta, azt, amit mindenki elvár. Egy pasit.

Mégis, még ennyi idő után is incselkedik, mélyen a szemembe néz, azt a parfümöt használja, amitől jól tudja, hogy beindulok, és úgy érint, hogy még a hideg is kiráz (ott). Nem tudtam a helyzetet kezelni, vergődtem a saját érzelmi csapdámban, miközben ő már hetedhét határon is túl volt, a legnagyobb boldogságban. Ő volt az életem, a mindenem, a drogom, az én gyönyörű, de mégis életveszélyes démonom. 

Az én angyalbőrbe bújtatott démonom, akiért feladtam mindenem. Önként, és dalolva. Eldobtam hitem, erkölcsi elveim, a becsületem. Nem mondom, hogy megbántam, hiszen rengeteget tanultam, és kaptam tőle, de most, hogy itt állok egyedül, meg kell tanulom újra élni.

Elena Undone

A minap rátaláltam az Elena Undone című filmre. Elolvastam az ismertetőjét és kíváncsi lettem. Ma szabad napom van, a szülők dolgoznak, a fiúk nyaralnak, így a házi munka mellett, néhány órát magamra is fordíthattam. 


Végre megnéztem a filmet. Összekötöttem a laptopom a tv-vel, így sokkal kényelmesebb volt, mint az ágyon hasalva tölteni azt a majdnem két órát. A film elég érdekes szerkezetű. Témája az igaz szerelem, és az eleve elrendelt lelki társ. Egy "szerelem guru" meséli el a történetet, de szerves résztvevője is a filmnek. Nekem annyira nem tetszik ez a megoldás, mert túlságosan megtöri az összhatást, de elment egynek. A főszereplők egyike egy szigorúan fogott, konzervatív és vallásos közegben felnőtt nő, Elena, (abszolút át tudom érezni a helyzetét) aki mellesleg egy lelkész felesége. A másik pedig egy leszbikus írónő, Peyton, aki épp egy hosszú kapcsolaton, és anyja halálán van túl. Mindketten elveszettek, keresik az élet értelmét, majd egymásra találnak. Nincs könnyű dolguk, hiszen kockázatos egymásba  bonyolódniuk, de mégis megtörténik, és átélik az igaz szerelem adta gyönyört, és nyomort is. Peyton jól tudta, hogy nem szabad egy hetero nővel kezdenie, de az érzései erősebbek voltak a józan eszénél. Elena pedig egy olyan házasságban él, amiben soha nem volt boldog. Csak úgy éldegél, megfelel férje és annak gyülekezete elvárásainak, lemond álmairól, és sínylődik. Majd Peyton személyében megtalálja azt, aki a fényt jelenti sötét életében, de nem lehet felhőtlenül boldog, hiszen házas, és van egy fia. Ráadásul a férje a melegek ellen küzd. 


Láttam már egy néhány leszbikus drámát (mármint filmet), de mindamellett, hogy szép volt, jó volt, a legjobban a happy end hiányzott mindegyikből. Már már kezdtem azt hinni, hogy egy leszbikus kapcsolatnak nem lehet semmiféle jövője, és mindig tragédia a vége. De nem. Ezért is tetszett nekem az Elena Undone. Valamint azért is, mert fantasztikusan ábrázolta az érzelmeket. Le lehetett olvasni a sóvárgást, a vágyakozást  az arcukról, és minden mozdulatuk ezt közvetítette. Valamint, ami még megfogott az az, hogy mindketten művészek. Elena fotós, Peyton író. Ettől még inkább azonosulni tudtam velük, nah meg persze irigykedni. Csak ajánlani tudom a filmet.

Mi hát az ember?

Az ember a wikipédia szerint: Az ember (latinul: Homo) társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világmegismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae)közé tartozik. Az ember biológiai neme szerint nő vagy férfi, ivarérettsége szerint gyerek (lány és fiú) vagy felnőtt. Az emberek összessége az emberiség.

Ennyi?

Nem, az ember ettől sokkal, de sokkal több. De akkor mégis mi?

Az ember egy misztikus lény. Egy olyan "valami", ami túl mutat a materiális világon, hiszen nem pusztán csak a testről beszélünk, ha az embert emlegetjük, hanem komplexen a lélek, az elme és a test, együtt alkotják az EMBERT.

Az emberi lény élete a fogantatással veszi kezdetét. Egy kis "manó" elindul az égből, hogy hosszadalmas, 40 hetes út során megérkezzen a Földre, jobb esetben szerető szülők közé. A fogantatás történhet a szerelmi fészekben ( Jelen esetben értsd a pár szerelmes egyesülését, ami nem feltétlenül csak az ágyban történhet.), nemi erőszak során egy sötét pajtában, de egy rideg laborban, kórházban is. A lényeg nem is ezen van, hanem azon, hogy egy petesejt és egy hímivarsejt egyesülése szükséges egy új élet megteremtéséhez. Ugye milyen egyszerű, de mégis milyen varázslatos?  Két anyagból egy kézzel fogható, "működő" kis lény lesz, aki majd növekszik, érez, és 280 nap múlva látni akarja a világot.

Ez az a csoda, amely csak, és kizárólagosan a nőknek lett teremtve.(Igaz ma már férfiak is lehetnek állapotosak,de az Isten eredeti tervében a nőké a kiváltság.) Egy fantasztikus és hihetetlen csoda, melyet épp ésszel fel sem lehet fogni és mérni. Persze, megtanuljuk az iskolában a tudományos hogyant, de igazából azt megérteni, hogy egy apró, törékeny kis lény egy másik élő szervezetben növekszik, majd világra jön, aligha lehet.

A leendő anyuka meghatódott, örömteli arcát látni, mikor először "találkozik" gyermekével az ultrahangfelvételen, majd pedig hosszú vajúdás után kezébe veszi a kis ragadós, piroskás, a világból semmit nem értő, síró újszülöttet. Mi hát ez, ha nem csoda, és nem misztikum? 

Mi hát az ember?

Sejtek, szövetek, szervek, szervrendszerek? Részben. Sejtek összehangolt munkája szükséges ahhoz, hogy létezni tudjunk. Ha valaki azt mondja, hogy nem létezik Isten, sem pedig egy felsőbb hatalom, akkor mivel lehet megmagyarázni ezt a mesteri munkát? Hogy  minden egyes alkotóelemnek meg van a maga helye, és feladata? Hogy minden ennyire egységesen működik bennünk? Nem létezik más válasz, mint, hogy igen is van valaki, aki ezt a hihetetlen "művet" alkotta. Mi pedig, az elképesztő művek, hányszor gondolkozunk el azon, hogy hogy létezünk? Hogy működnek a szerveink? Nem sokszor, mert ha belegondolunk sem tudjuk megfejteni a titkot, így mindig csak talány marad.

S ha tovább lépünk az anyagon, a testen, ami magában is varázslatos, de kicsit elidőzünk az elménél, mit találunk? Van egy lény, fiú, vagy lány, mindegy. De eme ember, ír, olvas, számol, és gondolkodik. Nem pusztán "csak" létezik, hanem megpróbálja megérteni a világ összefüggéseit, s önmagát. De nem csak gondolkodik, hanem alkot is. Szobrászkodik, ír, zenét komponál, dalszöveget szerez, fest, rajzol és fotókat készít. Azon dolgozik,hogy visszaadja az őt ért hatásokat, érzéseket, s mindent, amit a környező világ ad neki. Az embert nem csak letette a jó Isten a Földre, mint tudatlan párát, aki bolyong a vadonban, és kielégíti szükségleteit, és nincs más, ami irányítja életét csak az ösztönei. Nem. Közel sem. Felruházta őt a gondolkodás készségével, hogy ne csak tegyen dolgokat, hanem tudja is, hogy miért teszi.

De hogyan alkotna az ember, ha nem lenne lelke? Hogyan, mivel konvertálná át a hatásokat érzésekké? 

A lélek épp úgy fontos alkotóeleme az emberi lénynek, mint bármi más. Hiszen a léleknek köszönhetően szeret, imád, haragszik, gyűlöl. Örül a szépnek, és undorodik a rossztól. Az anya feltétel nélkül szereti gyermekét. Nem tanulta, hanem ösztönösen benne van. Még nem is láthatta a vérét, de már szereti. Elfogadta őt úgy, ahogy van. Akár szőke, akár barna lesz. Akár fiú, akár lány. Persze kivételek mindig vannak, de most ne azzal foglalkozzunk. Ha megbántanak haragszunk, és csalódottak leszünk. Ha szakítunk a kedvesünkkel fáj a szívünk, és az egész testre kihat mindez. Nem csak a léleknek fáj, hanem a testnek is. Ugyanez a helyzet a szerelemmel. Ha mindent elsöprő szerelmet, őrült,vad szenvedélyt érzünk valaki iránt, akkor nem csak a lelkünkre van ez hatással, hanem az elménkre és a testünkre is. Ugye? Meglátjuk Őt, és pillangók röpködnek a gyomrunkban, alig kapunk levegőt, és össze-vissza beszélünk, hirtelen azt sem tudjuk mennyi 2+2. Hát nem varázslatos?

Aztán az öregedés, a leépülés, vagy épp a hirtelen halál kérdése. Felfoghatatlan, hogy valaki, aki fél perccel ezelőtt még nevetett, beszélt, járt, dudorászott, most a földön fekszik és halott. Akinek meleg volt a teste, és puha a szája, most hideg és kemény, mint a kő. Hogyan? Itt volt, egy szemvillanás, és már nincs. Létezett, most pedig már nem.

Az ember sokkal több, mint az elsőre megítélhető. Minden ember más. Egy különálló individuum, egy két lábon járó, divatos, vagy szegényes ruhák mögé bujtatott TITOK .  

Kártyavár az élet

A 2011-es év pont annyit rosszat hozott, mint jót. Szép számmal dugták ki apró, kis buksi fejeiket a lehetőségek, életem mégis összeomlott, mint egy kártyavár. Elvesztettem mindent, mi fontos volt, elvesztettem önmagam. Elvesztettem a hitem. Hitem Jézus Krisztusban, hitem a világban, az életben, az emberekben, a szerelemben, a barátságban, az anya-gyermek kapcsolatban, a testvériségben, önmagamban és a létezésben. Elvesztettem a barátaim, a "párom", az önbecsülésem és a szabadságom. Érzelmi csapdában fetrengve, dühöngve és reményt vesztve róttam az utcákat. Egy-két pillanatra a józan eszem is elhagyott, és a kilátástalanságomban kész voltam visszaadni a legdrágább kincsemet, az életemet is Teremtőmnek. De Ő, nem engedte meg nekem ezt a luxust. Mondá: Gyermekem, nem ennyire egyszerű az élet. Küzdeni, harcolni kell míg csak élsz. Nem adhatod fel a harcot egy, két, vagy akar több vesztes csata után. Amikor megalkottalak, egy keresztet helyeztem a hátadra. Pontosan akkorát, amekkorát még elbírsz. Ne félj, nem fogsz összeroskadni a súlya alatt, mert ez rád lett szabva. Azt hiszed, nem tudom, nem látom, hogy szenvedsz?  De meg kell tanulnod egyszer, s mindenkorra, hogy ha makacs vagy, a magad feje után mész, nem lesz, aki segítsen cipelni kereszted. Én szeretlek, és segíteni akarok neked! Érted már? - Igen. Értem. Ezzel szemben mégsem az Ő útját járom. Még mindig vergődök, mint nyúl a hurokban, de az igény megvan, hogy összerakjam az életem. Először is meg kell találnom önmagam. Tudnom kell, ki vagyok én, és miért viselkedem úgy, ahogy. Azzal is tisztába kell lennem, hogy mik az erényeim, és mik a hibáim. Ha tudok, változtatok rajtuk, vagy jó tulajdonsággá alakítom őket. Aztán vissza kell térnem Ahhoz, aki mindig, mindenkor szeret, örökkön örökké. Nem egyszerű feladat, de ha megtalálom azt, aki tényleg igazából én vagyok, akkor talán az élet más dolgaiban is sikeresebben vehetem az akadályokat. Mert amíg darabokban vagyok, nem tudok teljes életet élni, és nem csoda, ha a körülöttem élők nem akarják a társaságomat keresni. Már hónapok óta tervezek egy 3 napos szabadságot. 3 napot, amikor visszavonulhatok a természetbe, távol a civilizációtól, és csendben elgondolkodhatok, mindenen. Hogy jutottam idáig, miért, mikor, és hogy lehet ezen túl jutni. Kicsit olyan ez, mintegy megromlott házasság. Mi lesz a válás után? Hogyan tovább? Remélem sikerül összehozni ezt a kis "csendes hétvégét", mert nagyon nagy szükségem lenne rá.

Vers Rólad!

Miért?

Bűn és bűnhődés, így szól Dosztojevszkij művének címe. Jelenlegi helyzetemnek én sem tudnék jobb címkét találni. Vala két leányzó, vala egy éjszaka, majd több is. Lopott csókok a kapualjban, fák árnyékában, sötétben. Nem volt más tanúnk csak a Hold. Csak ő láthatta remegő ajkaink, vágytól csillogó pillantásaink, a zavartságtól pirosló arcunk, és tiszta szívünk. 

Zavart vagyok, és szörnyen csalódott. Szerettem. Hiányzik. Még mindig róla álmodom. De soha nem lehetünk egy pár, ezért ki kell irtanom őt a szívemből, és a fejemből. Amikor már majdnem sikerül, történik valami, és újra a kétségek bugyraiban találom magam. Miért ilyen rettenetesen nehéz? Miért? Miért nem tudom elengedni, és továbblépni? Miért hiszem azt, hogy még bármi megtörténhet, mikor úgy is tudom, hogy nem? Miért alázom meg, és gyötröm önmagam, ha nincs értelme? Néhány röpke hónapot, miért telik évekbe feldolgozni? Miért? Egyik nap jól vagyok, másik nap szenvedem. Mikor lesz már végre VÉGE??????

A hazugság hálójában

Hazudtál már ma? Neked hazudtak már?

A hazugság nagyon csúnya és fájdalmas dolog. Pedig csak egy gondolat..., egy szó..., és kész a mesteri mű.

Sokszor azzal áltatjuk magunkat, hogy csak azért FÜLLENTETTÜNK, mert szükség volt rá, vagy csak mert így jobb mindenkinek. De ezzel valójában csak a lelkiismeretünket,a belső hangot akarjuk elnyomni magunkban.

Persze  nem minden hazugság egyenértékű. Több fajtája létezik ennek is. Először is ott van a füllentés, amely csak egy picit ferdíti el az igazságot, de azért valami valóságmagja marad. Ezt a módszert általában a kisebb gyerekek szeretik bevetni szüleiknél, hogy azok enyhítsék vagy éppen tekintsenek el a büntetéstől. De gyakran füllentenek a felnőttek is a gyerekeknek azért, hogy szebbé, vagy elviselhetőbb tegyenek egy-egy helyzetet. Azután ott a kegyes hazugság, amikor valamit szándékosan hallgatunk el valaki elől, vagy mondunk teljesen mást, mint a valóság, hogy megvédjük az illetőt valami rossztól. Persze ez sem a legtisztább dolog, de úgy vélem, hogy talán ez a legmegbocsáthatóbb formája az igazság ferdítésnek. Igaz, én sem viselem jól még a kegyes hazugságokat sem. Lehet, hogy pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, de valószínűleg megküzdene a problémával az illető, ha hagynának neki.

Hazudtál már ma?

Készült egy felmérés, amit a Hazudsz, ha tudsz című tévésorozat brit dvd-premierjének reklámkampánya finanszírozott. A kutatás a sorozat központi témájával, a hazugságokkal foglalkozott, és arra próbált meg fényt deríteni, hogy hányszor hazudunk egy nap. Nos, kiderült, hogy az eredmények szerint a férfiak hajlamosabbak az igazság elferdítésére, mint a nők: napi hat hazugság volt az átlaguk, míg a nőké "csak" három. :)

S amíg csak az jelenti a "füllentést", hogy „Semmi baj, minden rendben van” vagy „Nem is volt olyan drága”.,mondhatjuk hogy talán belefér a mindennapokba. Nem szép dolog,de olykor nehezünkre esik őszintén elmondani a problémáinkat,vagy éppen nincs kedvünk egy újabb vitára, hogy már megint mennyi pénzt hagytunk a boltban.

De ha már komolyabb dolgokat hallgatunk el, és egyik hazugságot halmozzuk a másikra, akkor számolnunk kell azzal, hogy ebből a gondosan vagy éppen spontán szőtt hálóból nagyon nehéz lesz kikecmeregni, pláne győztesen, mert az lehetetlen! Még a mondás is azt tartja, hogy hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát.

S aki pedig folyamatosan titkolózik valaki előtt, az sajnos számíthat arra - még akkor is, ha profi hazudozó, és nem derült fény az igazságra -hogy ő is pontosan erre a sorsra fog jutni előbb vagy utóbb. Értendő ez azokra a pillanatnyi vagy hosszútávú szövetkezésekre is, amelyek egy vagy több ember ellen irányulnak. Mert semmilyen szövetség, semmilyen kapcsolat (mármint efféle) nem tart örökké, s lehet, hogy legközelebb a fegyvercső afelé fordul, aki a legkevésbé számít rá. Mert ahogyan becsapunk valakit, ugyanúgy átverhetnek minket is. És ugye milyen rosszul esik?  (Ugye Egyetlenem?)

Bár...

[ ha arcon ütsz valakit,miért lepődsz meg,ha visszaadja!] 

Az őszinteség nagyon nehéz út, és nem is sikerülhet mindig, de törekedni kell rá. Ha olyan helyzetbe kerülünk, amikor választanunk kell az igazság vagy a hazugság között, akkor mindig mérlegeljük, hogy mennyit nyerhetünk, és mekkorát bukunk, ha a hazugság mellett döntünk.  

Hiány

Rájöttem, hogy mi okozza levertségem, agresszióm, kiállhatatlanságom és hanyagságom. Hiányzik mellőlem valaki. Idestova 1 éve vagyok egyedül. Nem is a párkapcsolat hiányzik a legjobban, mert alapvetően magányos farkasnak számítok. Habár az ember társas lény, de én megtanultam egyedül boldogulni, és azt, hogy csak magamra számíthatok, senki másra. De még csak nem is a szex az, ami boldogtalanná tesz. Az érintések, lágy cirógatások, a babusgatás, becézgetés hiányzik leginkább. Vágyom arra, hogy szerethessek valakit. Valakit, aki miatt érdemes felkelnem reggel.

Fogyatkoznak a modellek

Nem tudom, miért van az, hogy a fiatal, vagy nem is annyira fiatal lányok, nők, asszonyok, nem hajlandóak modellt állni nekem. Pedig szépen kértem őket. Na jó, honoráriumot nem tudok adni, maximum szépen mosolygok. A viccet félretéve tényleg ritkán találkozom olyanokkal, akik némi hajlandóságot mutatnak felém, vagy a gépem felé. Hiába igyekszem mindent megtenni, hogy egy-egy fotózás jó hangulatban teljen. Halk, fülbemászó, vagy épp nyugtató dallamok, harmóniát árasztó műterem, rendezett környezet, finom illatok,és... semmi. Mit kellene még tennem? 


Így esett, hogy még mindig nem állok sehol A nők harca című sorozattal sem. Néhány kép megvan belőle, de ennyi. Pedig lassan már 3 hónap telt el, és nem haladok vele. Nem tudom mi lesz így. A vámpíros részt, pedig jobb, ha meg sem említem. Ha felhozom, hogy mit is szeretnék, némi mű vér, egy kis vámpíros smink, akkor még az is elmenekül, aki talán, talán modellt mert volna állni nekem. A kifogások tetszenek a legjobban. Ó ne csináld már, olyan kövér vagyok, most hogy néznék én ki rajta. De én nem is vagyok színész, hogy játsszam el... Ilyenkor rendszerint a hajam tépem, és ha már a logikus érvek nem segítenek, szimpátiával próbálok hatni rájuk. Ilyen ijesztő lennék, vagy csak túl sokat kérek??? Tudom, hogy mostanság többet vagyok egy amazon típus, mint csendes "művészke", de még nem ettem embert, és nem is rontottam meg, de el sem senkit. Tudom, hogy sok időbe telik, mire kialakítom a kis köröm, de így válság van, lesz...

Helyzetjelentés

Nélkülem még a tyúk sem sz**ik? Miért adtak nekem nevet? Azért,hogy aztán mindenki azt óbégathassa? Köszi,de ebből nem kérek. Nem tudok még a wc-re sem elmenni úgy, hogy fél másodperc múlva valaki ne kiabáljon utánam, hogy hol vagy, mit csinálsz? Még ennyi magánéletem sem lehet? Arról már rég letettem, hogy bármi értelmeset olvassak, de a blogolásról senki kedvéért nem fogok. Öröm a család, de már a hócipőm is ki van, és ha lenne elég pénzem, vagy bátorságom a híd alatt alváshoz, most lelépnék. De a hosszúra nyúló véleménycsere után megtanultam, hogy igenis szabad akaratom van. Jelen esetben becsaptam magam mögött az ajtót, és a laptopommal együtt köddé váltam. Persze normális bejegyzést nem tudok írni, de a panaszkodás még megy. :) Pillanatnyilag csak az tudna mit kezdeni velem, aki él-hal :) a szado-mazo szexért. Na ő, a Mennyországban érezné magát mellettem, vagy alattam. :)

Messziről is hallom, hogy már megint a nevem ordítják! Áhhhhh! Ölj meg Uram, ne kínozz!!!!!

Agyilag zokni

Konyhafestés kipipálva, kerítés és egyéb kerti bútorok festése, felújítása folyamatban. Új bejegyzés, hozzászólás létrehozása képtelenség.


Amíg fennáll a blog üzembetartójának agyilag zokni állapota, a blog szünetel.
Megértésüket köszönöm!

Az ötödik Sally

Tavaly májusban "kaptam" egy mentort. Tanárom volt a gimiben, de az utolsó évben már nem rejtette véka alá, hogy az egyik kedvenc diákja vagyok. Először furcsa volt, hátsó szándékot kerestem a nagy törődés mögött, de nem találtam semmit. Tényleg törődni akart velem, és ez jól esett. A már már baráti kapcsolat azután is folytatódott, hogy elballagtam a suliból. Azt mondta, hogy lát bennem valamit, aminek nem szabad elvesznie. Heti szinten váltottunk emaileket, és havonta, vagy ahogy épp szükségszerű volt, telefonáltunk. S miután észrevette, hogy rajongok a könyvekért, és az értékes művekért, regény és vers címekkel bombázott. Így jutottam Daniel Keyes: Az ötödik Sally című művéhez.

A regény főhőse Sally Porter, aki többszörösen hasadt személyiség. [disszociatív identitászavar (Dissociative Identity Disorder, DID).] Ez egy pszichiátriai betegség, melyet gyakran szkizofréniának is mondanak. Pedig a kettő nem azonos. Mert amíg a "többszörösen hasadt személyiségnél az én egysége bomlik fel, s különböző alszemélyiségek jönnek létre, addig a szkizofrénia lényege a különböző pszichés működések „szétesése”.

Sally az élet nehéz helyzetei elől úgy próbál elmenekülni, hogy elveszti öntudatát, és helyt ad, egy másik énjének, hogy oldja meg helyette a problémákat. Ahogy a cím is utal rá, Sallynek öt különböző énje van. Minden én saját névvel is rendelkezik. Bella,  a megtestesült érzékiség, a szenvedélyesség, Nola egy igazi művészlélek, akik ráadásul még intelligens is, Derry a kapocs az ének között, Jinx pedig, hát tőle óvjon meg az ég. Jinx az igazi erőszak,agresszió  és Sally, a botladozó, félénk. Sally nagyon sokáig nem tudott a szétváló énjeiről, ezért értetlenül állt, a különös történések felett, amiket állítólag ő művelt, s amik miatt tönkrement a házassága, és elvesztette gyermekeit. Egy idősödő, kiégett pszichiáter, Dr. Ash próbál Sallynek segíteni, s Sally esetén keresztül önmagának is.

Izgalmas kis olvasmány, nekem kifejezetten tetszett, bár volt olyan oldal, amit többször át kellett olvasnom, hogy megértsem. Ez a regény volt a belépőm a pszichológia világába. 

Maga a téma, a többszörösen hasadt személyiség azóta is foglalkoztat, s többször gondolkodtam már ezen. Azért is érdekel, mert egész pici koromtól érzem úgy, mintha két énem lenne. Persze nem olyan vészes a helyzet, mint Sallynél, nem találom magam ismeretlen helyzetekben, nincsenek emlékezetkieséseim, de azért furcsa érzés, hogy időnként olyan, mintha egyszerre két ember lakna bennem.

Kb. 10 éves lehettem, amikor először csak álmaimban "váltam" olyanná, aki soha nem voltam. Éjszakáról éjszakára álmodtam, hogy egy erős szupernő vagyok, aki megmenti a világot, aki háztetőkön ugrál, dög nagy motorokon száguldozik, és ő az az oltári vagány csajszi, aki előtt mindenki megemeli a kalapját. Persze, hogy ezt álmodtam, hiszen kis nyuszika voltam ekkor. Mindig azt tettem, amit mondtak, soha nem lázadtam, és minta gyerek hírében álltam. Persze a vagányság rejtve mindig is bennem volt, soha nem voltam igazi kislány. Aztán később már nem csak álmaimban, hanem a valóságban is előjött, hogy egyszer így viselkedtem, egyszer meg úgy. Manapság már meg is tudom fogalmazni, hogy milyen az így, meg az úgy. Egyik énem az önmagát felvállalni képtelen művészlélek, aki nem ellenkezik másokkal, arra törekszik, hogy mindenki elvárásának megfeleljen, csupaszív valaki, aki mindig a szépet keresi, és egyetlen boldogsága az, hogyha alkothat valamit, ami maradandó. Odaadná mindenét azért, hogy szeressék. A másik én, pedig pont az ellenkezője. Sportos, laza, nem foglalkozik mások véleményével, nem ismer fájdalmat, nem mutatja érzelmeit, és többé kevésbé a realitások talaján áll. Időnként kőbunkó, s ha szükség van rá megvédi önmagát, és másokat is. Az az igazi amazon típus. Erre utal, hogy boxolok, és ha elszakad a cérna ordítok, és végül ütök. A művészlélek én csendes, magányt kereső, míg a másik a keménységével önmagát védő egyén. 

Az énjeim:   :)