Az utóbbi időkben ezt az idézetet: "Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve. /Karinthy/" már mindenki kívülről fújja, annyiszor hajtogattam.
Egészen pici koromtól kezdve irgalmatlanul ragaszkodtam az emlékeimhez. Minden pici tárgyat, rajzot elraktam, ami valakihez, vagy valamilyen szép élményhez kötődik. Már akkora gyűjteményem lett, hogy alig fértem tőle. Aztán a nagy házrenoválás során nagy gonddal összepakoltam mindent, és biztos helyre tettem őket a pincébe.
Tegnap délután a szülők itthon voltak, és kerti takarítást terveztek. Mindenki kivonult, gereblyéztük a száraz leveleket, összeszedtük a szemetet,és egy hatalmas máglyarakást készítettünk. Miután meggyújtottuk, folyamatosan tápláltuk a tüzet.
Azt tudni kell, hogy már hetek óta kínlódok, többet sírok, mint amennyit eszek, vagy alszok. Ez azért is érdekes, mert nem vagyok egy sírós fajta. Belülről igen, de kívülről csak életvidámnak, vagy esetleg idegbetegnek tűnök, de egyáltalán nem érzelgősnek. Úgyhogy már egy ideje, vagy szitkozódom, vagy elcsuklik a hangom, és pityergek egy sort, aztán minden megy tovább... látszólag. Nos, tegnap, mikor egy adag kivágott gyomot készültem a máglya tetejére dobni, azt hittem, hogy menten infarktust kapok, és a helyszínen meghalok. A méteres csomó tetején megláttam, ahogy a 20 év összes emléke a lángok martalékává lett. Hihetetlenül ocsmány káromkodásba kezdtem, számon kérve a tettest, miközben patakokban folyt a könnyem. Mindezt azért, mert kirakták egy ezeréves helységbe, ami beázik, az egerek és a jó ég se tudja mi jár oda, ezért már amúgy is gusztustalan állapotban volt minden a dobozokban.
Én csak álltam ott, és néztem, ahogy elégnek az ovis rajzaim, az a mesefigura, amit apukám akkor rajzolt nekem, amikor nagyon beteg voltam, és kivételesen szánt némi időt rám is, a pokemon tazó és egyéb gyűjteményem, a dragonball figurák és poszterek, a kisiskolás osztálytársaktól szülinapra kapott hajtogatott állatkák,és festmények, a kirándulások alkalmával begyűjtött kis emléktárgyak, és megannyi apróság, ami önmagában semmit sem ér, de nekem sokat jelentettek. Amikor ez elém tárult, szét szakadt a szívem, és leírhatatlan fájdalmat éreztem. Nem elég, hogy kemény időszak végéhez értem, küzdöttem, hogy kiirtsak egy olyan embert az életemből, aki mindennél többet jelent nekem, az itthoni gondok, hogy mindenkinek csak a terhére vagyok, de nincs elég pénzem, hogy végre a saját lábamra álljak, próbálom megtalálni magam a világban, az emberek között, s most minden, amihez ragaszkodtam, ami erőt adott, az eltűnt. Hivatalosan is megsemmisült a múltam. Lehet, hogy ez egy JEL? Most már szabad vagyok?
Röviden? Igen.
VálaszTörlésHosszabban? Lehet, hogy tényleg nincsen véletlenül semmi. A Kedves hisz benne, és valami mély nyugalommal a sok gond ellenére él, és higgaszt le engem is mindig.
Ez a mértékű figyelmetlenség persze bántó, és nyilván semmi köze a sorshoz. De az érdekes lehet, hogy miként értelmezed. A terheket és a múltat lerakni nehezebb, mint továbbvinni. És amilyen hülyék vagyunk, még képesek vagyunk vissza is térni a ledobott halomhoz időnként...
Én is hiszem, hogy minden okkal történik, sőt olykor a horoszkópban és a számmisztikában is van valami. Nem merültem el benne, és fanatikus sem vagyok, de e szerint 2011 számomra a lezárások éve, és ha jobban belegondolok, akkor tényleg.
VálaszTörlésValószínűleg ideje tovább lépni, és végre felnőni, mert attól, hogy nagykorúvá lesz valaki, még nem azt jelenti, hogy meg is érett rá.
Apám azt mondogatta, "az a tiéd, amit megeszel". Egy Jackie Chan filmben láttam, hogy ez nem igaz. Nem fizetett a vendéglőben, és kiverték belőle a kaját. - Pfuj. :)
VálaszTörlésVan aki azt mondja, az a tiéd, amit átéltél, a szép pillanataidat, az emlékeidet nem vehetik el tőled. Aki látott már szklerózisos beteget, ebben sem hisz.
Más felfogás szerint az a tiéd, amit másoknak adtál, amit változtattál a világon, a nyomaid. De ezek is csak lábnyomok a homokban. Idővel, a rólad való emlékekkel együtt fakulnak, eltűnnek.
Talán nem lehet semmi a miénk. A múlt oda, a jövő még sehol. A jelent sem tudjuk megragadni, elillan a kezünkből. Csupán ott lehetünk benne. Talán nincs is jelentősége annak, hogy mi mindenünk volt/van/lesz, talán csak a jelenlét számít. Hogy ott vagyunk másoknak, és ők ott vannak nekünk. A többi lényegtelen, ezért hát ne légy szomorú. Te többet érsz a régi relikviáknál, melyek elégtek. És benned nem esett kár.
Ez annyira szép, Ancsa! Nem tudok mit hozzáfűzni, csak titokban néhány könnycseppet elmorzsolni.
VálaszTörlés