Mi hát az ember?

Az ember a wikipédia szerint: Az ember (latinul: Homo) társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világmegismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae)közé tartozik. Az ember biológiai neme szerint nő vagy férfi, ivarérettsége szerint gyerek (lány és fiú) vagy felnőtt. Az emberek összessége az emberiség.

Ennyi?

Nem, az ember ettől sokkal, de sokkal több. De akkor mégis mi?

Az ember egy misztikus lény. Egy olyan "valami", ami túl mutat a materiális világon, hiszen nem pusztán csak a testről beszélünk, ha az embert emlegetjük, hanem komplexen a lélek, az elme és a test, együtt alkotják az EMBERT.

Az emberi lény élete a fogantatással veszi kezdetét. Egy kis "manó" elindul az égből, hogy hosszadalmas, 40 hetes út során megérkezzen a Földre, jobb esetben szerető szülők közé. A fogantatás történhet a szerelmi fészekben ( Jelen esetben értsd a pár szerelmes egyesülését, ami nem feltétlenül csak az ágyban történhet.), nemi erőszak során egy sötét pajtában, de egy rideg laborban, kórházban is. A lényeg nem is ezen van, hanem azon, hogy egy petesejt és egy hímivarsejt egyesülése szükséges egy új élet megteremtéséhez. Ugye milyen egyszerű, de mégis milyen varázslatos?  Két anyagból egy kézzel fogható, "működő" kis lény lesz, aki majd növekszik, érez, és 280 nap múlva látni akarja a világot.

Ez az a csoda, amely csak, és kizárólagosan a nőknek lett teremtve.(Igaz ma már férfiak is lehetnek állapotosak,de az Isten eredeti tervében a nőké a kiváltság.) Egy fantasztikus és hihetetlen csoda, melyet épp ésszel fel sem lehet fogni és mérni. Persze, megtanuljuk az iskolában a tudományos hogyant, de igazából azt megérteni, hogy egy apró, törékeny kis lény egy másik élő szervezetben növekszik, majd világra jön, aligha lehet.

A leendő anyuka meghatódott, örömteli arcát látni, mikor először "találkozik" gyermekével az ultrahangfelvételen, majd pedig hosszú vajúdás után kezébe veszi a kis ragadós, piroskás, a világból semmit nem értő, síró újszülöttet. Mi hát ez, ha nem csoda, és nem misztikum? 

Mi hát az ember?

Sejtek, szövetek, szervek, szervrendszerek? Részben. Sejtek összehangolt munkája szükséges ahhoz, hogy létezni tudjunk. Ha valaki azt mondja, hogy nem létezik Isten, sem pedig egy felsőbb hatalom, akkor mivel lehet megmagyarázni ezt a mesteri munkát? Hogy  minden egyes alkotóelemnek meg van a maga helye, és feladata? Hogy minden ennyire egységesen működik bennünk? Nem létezik más válasz, mint, hogy igen is van valaki, aki ezt a hihetetlen "művet" alkotta. Mi pedig, az elképesztő művek, hányszor gondolkozunk el azon, hogy hogy létezünk? Hogy működnek a szerveink? Nem sokszor, mert ha belegondolunk sem tudjuk megfejteni a titkot, így mindig csak talány marad.

S ha tovább lépünk az anyagon, a testen, ami magában is varázslatos, de kicsit elidőzünk az elménél, mit találunk? Van egy lény, fiú, vagy lány, mindegy. De eme ember, ír, olvas, számol, és gondolkodik. Nem pusztán "csak" létezik, hanem megpróbálja megérteni a világ összefüggéseit, s önmagát. De nem csak gondolkodik, hanem alkot is. Szobrászkodik, ír, zenét komponál, dalszöveget szerez, fest, rajzol és fotókat készít. Azon dolgozik,hogy visszaadja az őt ért hatásokat, érzéseket, s mindent, amit a környező világ ad neki. Az embert nem csak letette a jó Isten a Földre, mint tudatlan párát, aki bolyong a vadonban, és kielégíti szükségleteit, és nincs más, ami irányítja életét csak az ösztönei. Nem. Közel sem. Felruházta őt a gondolkodás készségével, hogy ne csak tegyen dolgokat, hanem tudja is, hogy miért teszi.

De hogyan alkotna az ember, ha nem lenne lelke? Hogyan, mivel konvertálná át a hatásokat érzésekké? 

A lélek épp úgy fontos alkotóeleme az emberi lénynek, mint bármi más. Hiszen a léleknek köszönhetően szeret, imád, haragszik, gyűlöl. Örül a szépnek, és undorodik a rossztól. Az anya feltétel nélkül szereti gyermekét. Nem tanulta, hanem ösztönösen benne van. Még nem is láthatta a vérét, de már szereti. Elfogadta őt úgy, ahogy van. Akár szőke, akár barna lesz. Akár fiú, akár lány. Persze kivételek mindig vannak, de most ne azzal foglalkozzunk. Ha megbántanak haragszunk, és csalódottak leszünk. Ha szakítunk a kedvesünkkel fáj a szívünk, és az egész testre kihat mindez. Nem csak a léleknek fáj, hanem a testnek is. Ugyanez a helyzet a szerelemmel. Ha mindent elsöprő szerelmet, őrült,vad szenvedélyt érzünk valaki iránt, akkor nem csak a lelkünkre van ez hatással, hanem az elménkre és a testünkre is. Ugye? Meglátjuk Őt, és pillangók röpködnek a gyomrunkban, alig kapunk levegőt, és össze-vissza beszélünk, hirtelen azt sem tudjuk mennyi 2+2. Hát nem varázslatos?

Aztán az öregedés, a leépülés, vagy épp a hirtelen halál kérdése. Felfoghatatlan, hogy valaki, aki fél perccel ezelőtt még nevetett, beszélt, járt, dudorászott, most a földön fekszik és halott. Akinek meleg volt a teste, és puha a szája, most hideg és kemény, mint a kő. Hogyan? Itt volt, egy szemvillanás, és már nincs. Létezett, most pedig már nem.

Az ember sokkal több, mint az elsőre megítélhető. Minden ember más. Egy különálló individuum, egy két lábon járó, divatos, vagy szegényes ruhák mögé bujtatott TITOK .