Négy hónap. Ennyi volt a mi kis titkos kapcsolatunk. Ennyi idő járt nekünk. Kapualjban, iskolai wc-ben, öltözőkben lopott csókok, érintések. Izzott a levegő körülöttünk. S bár soha nem mondtuk ki, és szerintem nem is tudtuk, hogy ez SZERELEM volt, -csupa nagy betűvel- mégis így volt. Annyira szerettük és ragaszkodtunk egymáshoz, hogy hiába is titkoltuk, nyilvánvaló volt mindenki számára. Az iskolában is minden feladatot együtt csináltunk, úgy intéztük, hogy egymás mellé ülhessünk, és bár jó tanulók voltunk, begyűjtöttünk néhány figyelmeztetést, elégtelent, órai beszélgetésért, puskázásért, és azért, mert mindig kiálltunk egymás mellett, és ezt sokan nem nézték jó szemmel. Egyszer le is buktunk, amikor búcsúzóul odasúgta nekem, hogy szeretlek, de olyan távol állt tőlem, hogy csak a szájáról olvastam le. Válaszul - valamivel hangosabban, mint Ő, de azért alig hallhatóan - persze a boldogságtól ragyogva rebegtem, hogy : Én is. Az egyik közös barátunk pedig kajánul vigyorogva kérdezte, hogy mire válaszoltam, hogy én is. Csak nem arra, hogy szeretlek? Persze letagadtam, de hiába. Az arcom, és főként a szemem elárult.
De azért nem csak a szép pillanatokról szólt ez az időszak. Sokszor bántottuk is egymást, persze ez idővel elhalványul,és csak a szép emlékek maradnak hátra. Én a féltékenységemmel okoztam neki fájdalmat, Ő pedig a bizonytalanságával, és a félelmével őrjített meg. Nem tudtam, hogy mit is érzek iránta, csak azt, hogy szeretek vele lenni, őrülten hiányzik, ha nincs mellettem, és ha másokkal beszélgetett engem pedig "direkt módon" hanyagolt ( tudtomra akarta adni, hogy nélkülem is jól elvan), akkor majdnem megőrültem a féltékenységtől.
A "vége" felé sokat veszekedtünk, martuk egymást, miközben megőrültünk a másikért. Olyan volt ez, mint Ady versében a héja nász. Persze akkor én csak azt éreztem, hogy kihasznál, bánt engem, de ha gyengédségre vágyik, vagy csak kell egy váll, amire lehajthatja a fejét, akkor jó vagyok én is. Nem láttam át ezt az egészet, mert olyan zavaros volt. Nem értettem mi történik velünk. Hogyan lettünk ennyire jóba, aztán meg... hogyan csúszott szét minden ennyire gyorsan. Kaptam a kétértelmű jeleket (ami igazából egyértelmű volt, csak az elvakultságtól nem láttam), és fogalmam sem volt, hogy hogy kellene ezt kezelni, vagy mi lesz ezután. Közben jöttek a fiúk. Én hárítottam, nem akartam ismerkedni, hiszen ott volt Ő, akkor meg minek? Nem volt senki másra szükségem,de Ő máshogy látta. A bulikban össze-vissza smárolt, táncolt mindenkivel, engem meg megevett a fene. De mit tehettem? Hiszen szabad volt. "Csak" a barátnőm volt, nem tartozott hozzám, (legalábbis kimondva nem) így azt csinált, amit akart. Először csendben szenvedtem, majd ordibáltam vele, döntés elé állítottam, és kimondta, amitől a legjobban féltem, ha menni akarok, hát menjek! Nem tart vissza. Majd jött a visszatarthatatlan vég.
A szobában sötét volt, a hold fénye csak annyira szűrődött be, hogy láthatóvá tette kétségekben úszó, gyönyörű szemét. A buli fárasztó volt, nem is élveztem, mert szívesebben lettem volna vele kettesben akárhol, mint ott a tömegben, a füstben és abban az iszonyatos hangzavarban.
Hátat fordított nekem az ágyban, de én átkaroltam. Ő elhúzódott, mondván, aludni akar.
-Ne aludj még, nincs késő! - kérleltem, bár éreztem, hogy feszült, és semmi jó nem fog kisülni ebből a párbeszédből.
-Fáradt vagyok, nincs most hozzá kedvem. - vetette oda foghegyről.
Ilyenkor mindig bejött, ha kedvesen hozzábújtam, (legyűrve magamban a dühöt), és lágy hangon babusgattam, becézgettem, simogattam. Meg is örültem, amikor megfordult és átkarolt. De nem úgy, mint régen. Nem szorosan, sóvárogva, csak épp, hogy hozzámért. Látszott, hogy valami nincs rendben vele. Nem mertem tovább kezdeményezni, mert tényleg megijedtem tőle. Csak fürkésztem az arcát, elmerültem a szemében, és próbáltam rájönni, hogy most mi zajlik benne. Ekkor magához húzott, és megcsókolt. Durván, és erőszakosan. Vadul kereste melleim, de én válaszul, mindent ugyan úgy csináltam, ahogy szoktam. De nem úgy tűnt, hogy egy szenvedélyes, vad szexet akar, hanem olyan volt, mintha szét akarna tépni. Dühösen, akaratosan. Miközben ez átvillant az agyamon, úgy gondoltam, hogyha harc, akkor legyen harc. Nehogy azt higgye, hogy én nem tudom ugyanezt! Átfordítottam, és hozzá hasonló módon akartam kényeztetni, de... hirtelen ellökött magától, hogy Ő ezt nem akarja. Neki ez nem jó, és hagyjam már végre békén!
- Most miért csinálod ezt? - kérdeztem tőle dühösen, és vérig sértve. Milyen érzés már az, amikor felizgatnak, aztán meg otthagynak, hogy bocs, de ennyi volt. De ettől a válasz még bántóbb volt.
- Mit? Mit csinálok? Nincs hozzá kedvem és kész.
- Nah jó, de akkor minek kellett belekezdeni? Tudod milyen kurva szar érzés ez nekem?
- ...
- Felizgatsz aztán meg nem folytatod? Te is utálod az ilyet, nem? Hmmm....? Akkor minek kezdtél bele?
- Mert te akartad. Te akartál szexelni, te kényszerítettél. - miközben ezeket mondta, szikrákat szórt a szeme, és legszívesebben az összes haját kitéptem volna. De válasz helyett befordultam a fal felé és magamban átkozódtam. Nagyon gonosz volt, ezért szörnyen utáltam, de sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Aki ennyi fantasztikus közös pillanat után képes így viselkedni, azzal valami nem stimmel. Nah, de ki gondolkozik ezen, amikor épp kielégítetlenül, és fortyogva duzzog.
Az utolsó alkalom ettől meghittebb volt, de akkor is fájdalmas, mert tudtuk, hogy soha többé nem lehet folytatás. A karomon pihentette a fejét, és a hasam simogatta. Nem mondott semmit, mert akárhányszor belekezdett volna, mindig elcsuklott a hangja. Lágyan megcsókoltam, és megöleltem.
-Szeretlek!
-Én is téged! Örökké szeretni foglak, remélem tudod!
Meghatott, mert még soha nem mondott ilyet, és legszívesebben végigszeretkeztem volna vele az egész éjszakát. Simogattuk egymást, majd csókolózni kezdtünk, de megtorpant, és kérte, hogy ne folytassuk.
-Ne haragudj, de ..., de... ezt nem veled kellene már csinálnom. Ez... nem helyes.
-Tudom, de... szeretlek, és szeretni akarom a tested is.
-Tudom, de nem lehet. Abba kell ezt hagynunk. - Láttam, hogy könnybe lábad a szeme.
-Csak egy utolsó éjszakát! Kérlek! Ne tedd ezt velem! Meghalok, ha még utoljára nem lehetsz az enyém. - És már az én torkom is elszorult. Válasz helyett csak megölelt, felállt és kiment a szobából. Zokogva követtem, majd kint az udvaron, az ezüstös holdfény ölelő sugarainál magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam.
-Szeretlek! Szeretlek! Mindig is szeretni foglak!-és még mindig szorítottam.
-Én is téged, hisz tudod, de ne nehezítsük tovább... kérlek!
Ezek voltak az utolsó "szerelmi vallomások". Azóta eltelt már több mint 2 év, de még mindig szörnyű, ha találkozunk. Vágyom a csókjaira, és tudom, hogy Ő is hasonlóan érez, bár nyilvánvaló, hogy SOHA nem akarta felvállalni a kapcsolatunkat. Még magának sem volt hajlandó beismerni ezt. Inkább a könnyebb utat választotta, azt, amit mindenki elvár. Egy pasit.
Mégis, még ennyi idő után is incselkedik, mélyen a szemembe néz, azt a parfümöt használja, amitől jól tudja, hogy beindulok, és úgy érint, hogy még a hideg is kiráz (ott). Nem tudtam a helyzetet kezelni, vergődtem a saját érzelmi csapdámban, miközben ő már hetedhét határon is túl volt, a legnagyobb boldogságban. Ő volt az életem, a mindenem, a drogom, az én gyönyörű, de mégis életveszélyes démonom.
Az én angyalbőrbe bújtatott démonom, akiért feladtam mindenem. Önként, és dalolva. Eldobtam hitem, erkölcsi elveim, a becsületem. Nem mondom, hogy megbántam, hiszen rengeteget tanultam, és kaptam tőle, de most, hogy itt állok egyedül, meg kell tanulom újra élni.
A (szexuál)erkölcsi elveid lehet idejétmúltak voltak, a hittel meg a becsülettel nem tudom mi a gond.
VálaszTörlésAz erkölcsi elveim lehet, hogy "idejétmúltak" voltak, de nekem ezt tanították, ebbe nőttem fel, és egy világ omlott össze bennem, amikor a nem "helyes" útra tévedtem.
VálaszTörlésA hit ezzel összefügg. Mivel azt gondoltam, hogy halálos bűnt követtem el, először meggyűlöltem önmagam, majd meglazult a kötelék az egyház és köztem. Eleinte féltem a büntetéstől, majd nem érdekelt az egész, végül már nem hittem semmiben. Mondván már úgy is mindegy, és lesz**om az egészet. Persze a hittel kapcsolatban más tényező is volt, de a legfontosabb mégis ez.
A becsületem is odavetettem,mert nem foglalkoztam semmivel, csak is kizárólag azzal, hogy neki jó legyen,hogy ő szeressen,ezért hazudtam otthon, az iskolában, a barátoknak, reggeltől estig,és még egy sor olyan dolgot is elkövettem, amit soha életemben nem tettem volna.
Ha valamit másképp csinálnék csak az, hogy nem lennék ennyire elvakult és meggondolatlan. De már nem lehet semmit megváltoztatni. Ez már történelem.
Én ezt mind értem, megértem, elfogadom.
VálaszTörlésÉs lehet, hogy túl individualista vagyok, de... Szerintem, az ember is érzi, mi a "helyes" út. Ez számomra az, amelyiken az elérhető legnagyobb nyugalommal, békével tudok lépkedni. Ha ez szembenáll mindazzal, amit tanítottak nekem mások a "helyes" utakról, akkor azt persze valahogy el kell dolgozni belül. Az én választásom az volt, hogy inkább ezzel küzdök meg, mint azzal a feszültséggel, ami abból adódik, hogy nem teszek meg valamit, amire igazán vágyom, és nem árt senkinek különben.
Én is hazudok nemegyszer az életem miatt. Legtöbbször nem kell, egyszerűen csak nem beszélek róla, ha nem tehetem. Ez átgondolásra való etikai kérdés, ez is igaz. De olyan a világ, ami körülvesz, hogy ezt kényszeríti rám. Sosem tenném, ha nem kellene, vagy nem lennék gyáva ahhoz, hogy tényleg előbújjak (ez is lehet), és időről időre tele lesz vele a hócipőm erőteljesen.
A szerelem pedig mindig elvakult és meggondolatlan. Ancsa, a vágy is az, ha a te megfogalmazásod felől közelítünk.... :)
Lehet,hogy a legtöbb ember ennyi idősen, mint én, már pontosan tisztában van azzal, hogy mit érez, gondol helyesnek,és arra veszi az irányt,de nálam másként alakultak ezek a dolgok. Kőkemény katolikus nevelést kaptam, amivel együtt járt a konzervatív légkör és a vasszigor. Amikor a gimiben már mindenki a szexről beszélt, hogy mit csinált a pasijával, én csak hallgattam, és össze voltam zavarodva. A hormonok bennem is dolgoztak,de ugye otthon azt hallottam, hogy házasság előtt nincs szex, az orális szex undorító és erkölcstelen, és a katolikus egyház legjobb fegyverével tartottak engem is sakkban, hogy halálos bűnt fogok elkövetni és el fogok kárhozni. Én persze igyekeztem megfelelni minden elvárásnak és jó kislány voltam, egy darabig. Majd feszegettem a határaim, és az iskolában "előjött" az igazi énem. Hiszen nem láttak a szülők. De belül össze voltam zavarodva. Tényleg hittem az egyház tanítását,de nem értettem, hogy ha valami olyan jó, mint a szex, és egyéb dolgok, akkor miért tabu. Aztán jött az az éjszaka, a vonzódás, a szerelem, és tényleg elszabadult a pokol. Nemcsak,hogy szexeltem, de ráadásul lánnyal. Nem tudtam senkivel megbeszélni, ezért még jobban felőrölt. Aztán vele is vége lett, és még rosszabb lett. Még csak most - hogy elkerültem otthonról - kezdem a saját utam járni. Kaptam egy csomagnyi hagyományt, tanítást, ugyanakkor kitárult a világ, és most megpróbálok én is ráérezni arra, hogy mi is lesz a számomra leghelyesebb, és lelkileg is kielégítő, egészséges út.
VálaszTörlésTeljesen igazad van, hogy nem tárod ki teljesen az életed a külvilágnak. Miért is tennéd? A mai társadalmi viszonyok mellett nem érdemes címkét aggatnod magadra. Amíg emberségesen bánsz a kollégáiddal, a szomszédaiddal, és a körülvevő emberekkel, addig senki nem szólhat meg. Az pedig, hogy kivel osztod meg az ágyad, már nem tartozik senkire. Az csak is a Te és a Kedvesed dolga. Mondjuk el tudom képzelni, hogy min mész keresztül a bujkálást illetően. Amikor már nem izgató, hanem kifejezetten bosszantó. Én sem azt bántam meg, hogy nem vállaltuk fel, csupán, hogy olyan emberért hoztam le még a csillagokat is, aki visszaélt az érzéseimmel, és nem értékelt egy fabatkát sem.
Van valami abban,hogy a szerelemes, vágyakozó ember meggondolatlan,és elvakult. Én ha igazán szerelmes vagyok elhagy a józan eszem, és még azt sem látom, ami az orrom előtt van, és majd kiveri a szemem. Ha pedig nem mozgat meg bennem semmit az illető, hiába maga a tökély, akkor állandóan kattog az agyam, vizsgál, tervez, mérlegel. Ezért szeretném,ha lenne egy külső on/off kapcsoló az agyamhoz,és a szívemhez, mert akkor át tudnám látni a valódi helyzetet,ha szükséges, ha pedig úgy alakul, akkor az agyam mellé a szívem is bekapcsolnám. :)
Nekem sem a megfelelő emberért borult fel az életem, ha tetszik, borítottam fel. Csak aztán rájöttem, hogy nem az volt a lényeg, hogy kiért, és hogy mi lett a vége, hanem az, hogy felborítottam, és közben - életemben először - azonosak voltak a cselekedeteim és a vágyaim.
VálaszTörlésJelzem, ez 32 évesen történt. 15 évnyi esélyt kapott mindaz, amiben felnőttem. Nem mentem vele semmire, boldogtalan ember voltam, félálomban élve az életem.
Jómagam 31 éves voltam, mikor nem ment tovább a folytonos hazugság és megfelelni akarás...három év telt el és nincs még vége. A nehezebb út is egy választás volt. A kapcsolati részét egy pillanatra sem bánom, viszont a lányaim miatt telve vagyok bűntudattal máig is. Hamarosan lehetőségem lesz helyretenni a dolgokat, de a "harc" akkor kezdődik csak igazán. Kint, a mindennapokban...és nem csak nekem. A nagyobbik lányom azt mondta: attól fél, hogy ha nálunk fog már lakni ki fogják közösíteni az osztályban. Tudod mit? Jogosan fél...de megoldjuk.
VálaszTörlésAzt hiszem, ha valaki tudja, milyen az életvitelszerű hazugság és bűntudat azok "mi" vagyunk, akik rossz esetben fél életen át, jobb esetben éveken át hazudtunk másoknak, netán saját magunknak is.
VálaszTörlésA lényeg az, hogy MOST hogy érzed magad.
Teljesen mindegy merre indulunk, mindig nehéz a választás, aztán még keményebb járni is azon az úton. De ha van kibe kapaszkodni, amikor azt érezzük, hogy nem bírjuk, nem tudjuk tovább csinálni, akkor sokkal könnyebb.
VálaszTörlésGalathea:
Az archív bejegyzéseid olvasgatva, sok hasonló vonást véltem felfedezni a te életutad és az enyém között. Nem is az események, inkább az érzések hasonlítanak kísértetiesen. Azok, amiket Te kiírtál magadból pontról pontra, én pedig elrejtettem őket, bár újra és újra felbukkannak. Örülök, hogy megtaláltad a helyed. 15 év. Te jóságos ég!
Fetisa:
A Te életed sem lehet egy leányálom, de hiszem, hogy minden okkal történik. Például, ha hamarabb rájössz, hogy a nőhöz vonzódsz, akkor most nem lenne két gyönyörű gyermeked, akikért küzdhetsz, és akik még a legborúsabb pillanatokat is széppé varázsolják. És ez adjon erőt neked, hogy a gyermekeid pedig belőled nyerjenek bátorságot, hogy szembenézzenek az osztálytárasaikkal, a szülőkkel, és a világgal. Nem lesz egyszerű nekik sem, és tudod, nem is az lesz borzasztó,hogy kiközösítik, esetleg csúfolják őket, hanem sokkal nagyobb fájdalom, hogy bántják az anyukájukat. Bízom benne, hogy ha ez be is következne, találnak olyan barátokat, akik segítenek átvészelni ezeket a nehézségeket.
Tyúk:
A sors fintora,hogy amit egyik kezével elvesz - a folytonos hazugság, vagy ha felvállaljuk magunkat, akkor a lenézés, stb. -, azt a másik kezével sokszorosan adja vissza. Jobb esetben. Jó lenne, ha végre már nem kellene hazugságban, és rettegésben élni, hanem nyíltan lehetne boldogulni. De amíg ez nem következik be, addig marad a rejtőzködés.
A legfontosabb, a jelen, a MOST. Erről Ákos egyik sora jutott eszembe: Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell. Az én jelenem valami hasonló. :)
Örülök, hogy most felemlegetted ezt a történetet, és visszaolvashattam egy korai zsengédet, amire eddig nem figyeltem fel. :)
VálaszTörlésJól megfigyelhető a fejlődésed Maio története és eközött. Ez se rossz, de látszik, hogy még tapasztalatlanabbul írtad.
Konkrét problémát nem tudnék kiemelni. Az egyetlen, amit megemlítenék, hogy az eleje kicsit zavaros, és utána sem derül ki, hogy pontosan hol is játszódik, mik az előzmények, és Tináról is megtudhattunk volna többet is, hogy tulajdonképpen kicsoda.
Igen, van a kettő között egy kis különbség. :) Ez előtt tényleg nem írtam még jó formán semmit, ráadásul igaz történet, és amikor írtam minden mondat iszonyatosan fájt. Úgyhogy nem az volt a lényeg, hogy jó legyen, csakhogy kiadjam magamból. Maio már más tészta. Köszönöm észrevételeid, igyekszem ezek tudatában alakítgatni Maio történetét. :)
VálaszTörlés(Tina pedig egy barátnőm, akinek köszönhetően ráébredtem szexuális irányultságomra. És...igazából az első nagy szerelmem. :) )
Érdekes így újra visszaolvasni. Kezdem megérteni az akkori éned. Sajnálom hogy így alakult,de remélem erősödtél,és nem lépsz még egyszer ilyen helyzetbe. Annyira tipikus az ilyen,értem már miért alkottad a Zsófi féle karaktert. Bár ez az életed és nem egy történet. Ettől ilyen nehéz.
VálaszTörlés