Apróság

Mindig is az álmok halványkék fellegei között éltem, s azt hiszem, ez így is lesz, míg csak világ a világ. Nemcsak azért, mert ennek segítségével gyenge lelkem erőre kap, hanem azért is, mert a technika folyamatos fejlődése újabbnál újabb lehetőségeket kínál, hogy a bensőmben halkan mocorgó apróság is megízlelhesse a szabadság karakteres, semmihez sem hasonlító ízét, s elnyomott énje végre felsírhat, harmat gyönge kis tüdeje pedig megtelik a szabadság friss, hideg levegőjével. Elérkezett az idő, amikor készen áll arra, hogy beteljesítse azt az egyszerűnek tűnő, mégis végtelenül nehéz küldetést: az ÉLETET. Hogy az állandóan mozgásban lévő világban énjét színesítse, kibontakoztassa, de gyermeki tisztaságát még az olykor mostoha körülmények között is megőrizze.

Két énem lenne? Hasadt személyiség lennék? ... Nem tudom, .... valószínűleg nem. Csupán elnyomom magamban a gyermeki lényem megmaradt foszlányait, mert az a külvilág számára érthetetlen, és elfogadhatatlan. Szembeszállni az emberek által elképzelt normával, kockázatos taktika, de van e az életben olyan pont, pillanat, amikor biztosra vehetjük, hogy jó lóra fogadtunk, és az lesz a tuti befutó? A technikának hála, van olyan színtér, ahol lényem mások számára rejtett, titkos misztikumai is főszerepet kaphatnak. A képeimben, blogomban nem a világ szemében ismert nő tükröződik vissza, hanem az az apróság, kit közvetlen közelről, a lelkek ölelő találkozása által, még senki sem ismer. Ugyan nagyon kevesen, de vannak, kiknek feltárom  lelkem védőburkát, s egy résen keresztül látni engedem a titkom, de a bebocsájtáshoz szükséges kulcsot még senki nem nyerte el. A sorok között olvasni tudó olvasóimnak, és néhány bizalmas ismerősömnek, "barátomnak", kik bekukucskálhattak a kulcslyukon, talán már sikerült összerakni a mozaik darabkáit, de az is lehet, hogy nem. Egy biztos. Önmagam számára egyre jobban kikristályosodik az a régóta foglalkoztató kérdés, hogy ki is vagyok én? Lehet, hogy nem sikerül megvalósítanom a céljaim, lehet, hogy nem leszek sikeres, sőt! Az is lehet, hogy egy szánalmas senkivé válok, de egy fontos dolgot megtanultam, és soha, de soha ne felejtem. Izzó parázsként ég elmémben a gondolat, hogy volt idő, sötét, félelmetes pillanat, amikor a megoldhatatlannak tűnő, nyomasztó problémák homályától nem láttam a színpompás virágokat, az őszinte boldogságot a játszótéren homokozó gyermek arcocskáján, az ég gyönyörű kékjét, a megannyi tündöklő csillagot, s képes lettem volna mindezt eldobni, elfutni, végleg abbahagyni, kiszállni... Ma már TUDOM, hogy bármi történt, s fog még az elkövetkezendőkben, a legnagyobb ajándékot kaptam, amit valaha is adni lehet egy embernek...az életem, melyért hálát kell adnom, nem pedig eltékozolni. Az előttem álló  éveket igyekszem arra felhasználni, hogy, amit kaptam az "őrangyalaimtól" - mindenkitől, aki valaha is a jó irányba terelt - azt továbbadjam azoknak, akik elestek, elfáradtak, vagy szintén ki szeretnének szállni. Fel lehet adni, véget lehet vetni az életnek, - csak egy pillanat - de nem érdemes. Ami most kilátástalan, az holnap, vagy holnapután világos, amin ma még sírunk, az holnapra nevetségessé válik. 

Beilleszkedés és miegymás

Pár hónapos csúszással megkezdtem  féléves szakmai gyakorlatom, és mit ne mondjak, eseményekben gazdag időszak vár rám. Olyan gyerekek között végzek majd önkéntes munkát, akik szomjazzák a szeretetet, de mégsem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy elsőre hangzik. A fiatal, lelkes pályakezdők ilyenkor követik el azt a hibát, hogy ha a gyermeknek odaadásra van szüksége, hát simogassuk, puszilgassuk, aztán kész is. Nem lenne ez az elgondolás rossz, hiszen egy ölelés, egy kis babusgatás többet ér ezer szónál, de ezek a kis apróságok, és  a nagyobbak, - akik legtöbbje már igencsak a kamaszkorban van- lelkileg sérültek, szörnyen érzékenyek, és magatartási problémákkal küszködnek. Igaz, hogy vágynak a gondoskodásra, de ennek a számukra legelfogadhatóbb formája az, hogy a figyelmünkkel mutatjuk ki szándékunkat feléjük, hogy fontosak nekünk, és megbízhatnak bennünk.

Remegő lábakkal, és iszonyatos hasgörccsel indultam a gyakorlati hely felé. Az első benyomásom a borzongás, és „én haza akarok menni MOST!” volt, de a megfutamodás ugye nem jó taktika, ezért nagy levegő és hajrá. A „főnököm” tündéri 50-es nő, akitől jobbat el sem tudtam volna képzelni. Mondjuk az nem tetszett annyira, hogy majd egy órán keresztül egyedül ültem a konyhában és őt vártam – telefonon beszélgetett valakivel. Ez a bejegyzés is akkor született meg a fejemben. Ott ücsörögtem, és eszembe jutott egy bekezdés, majd újabb mondatok, aztán mire visszaértem a koliba, elfelejtettem mindent. Csak az alapötlet maradt meg.

Majd hazaérkeztek a gyerekek az iskolából, és elérkezett az a rémisztő pillanat, amikor ténylegesen bedobtak a mélyvízbe.  Ismerem azt a röhejes „közmondást”, hogy minden kezdet nehéz, de azt hiszem olyan személyiséggel, mint az enyém, erre nem lehet felkészülni.  Egyrészt én is nehezen viselem, amikor egy közösségbe be kell illeszkedni, hát még, amikor egy már meglévő kis csapat közé kell beépülni. Másrészt, ezeket az elveszett báránykákat, már annyiszor tépázta meg az élet, hogy nem is lehet elvárni, hogy készségesen fogadják az idegent. Az ő életükben a családi otthon melege, a szeretetteljes légkör még hírből sem ismert, s számukra mindenki potenciális ellenség. Persze nem támadnak egyből, de nem is ugranak a nyakába senkinek. Az idősebbek inkább tudomásul veszik a „betolakodó” jelenlétét, míg a fiatalabbak tisztes távolságból, érdeklődő tekintettel figyelik az újonc minden mozdulatát.

Azt sem tudtam mihez kezdjek, mit mondjak, mit, hogyan csináljak. Megpróbáltam szavak nélkül éreztetni velük, hogy jó szándékkal jöttem, nem akarom megváltani a világot, csupán heti rendszerességgel, mint egy kedves vendég meglátogatom őket, eltöltünk együtt néhány órát, aztán minden megy tovább, ahogyan eddig.  ( Titkon persze remélem, hogy a jövő kicsit szebb lesz számukra, mint amilyen a múltjuk volt. ) Persze heti egy alkalom édes kevés ahhoz, hogy bármi eredményt elérjünk, vagy sikeres legyen a munka. Ehhez egy fél évig velük kellene lakni, és részt venni az életükbe. De nem én írom a gyakorlatra vonatkozó előírásokat, így csak keretek között tehetem a dolgom.

Szép hivatás, de nem hiszem, hogy ezzel szeretnék a későbbiekben foglalkozni. Nem vagyok ehhez elég erős karakter, bár az empátiám talán javíthatja az összképet. No, de ez még odébb van, addig pedig még változhat a véleményem. 

Melankolikus este

Letudtuk az órákat, épp mosni indultunk, amikor másodpercnyi különbséggel csörrent meg mindhármunk telefonja, és közölték, hogy mehetünk haza, elmaradnak az óráink. Kitörő boldogság, ujjongás töltötte meg a pici szobát, majd rájöttünk, hogy igyekeznünk kell, ha el akarjuk érni a buszokat, vonatot. Fel-le rohangáltunk, kapkodva pakoltunk, mosogattunk. Helyesebb csak ők, mert kettő is sok, nemhogy a három. Így megvártam, míg elkészülnek, elmennek, és csak azután láttam hozzá az utazó megtöltéséhez. Majd lassú, nyugodt tempóban indultam a buszmegállóba. Ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen kalandos út előtt állok. A busz késett, így nem értem el a vonatom, majd a következő intercity - mivel már csak az jött - szintén késett 30 percet. Ott szobroztam az állomáson, a peronon. Egészen szokatlan, kiegyensúlyozott állapotban voltam. Még csak nem is bosszankodtam a várakozás miatt. Végülis nem siettem sehova. Aztán befutott a vonat, és idegfeszítő káosz tört ki. Több helyjegyet adtak el, mint amennyi hely volt, így a rengeteg összezavarodott emberke próbált valami megoldást találni a problémára. Nekem szerencsére megvolt a helyem, bár egy nénike elfoglalta. Ráhagytam. Kerestem egy gazdátlan ülést és letettem magam. 10 perc múlva elindultunk, de 500 méter után lassított a szerelvény, és visszafelé vette az irányt az állomásra. Az utasok találgatták az okát, volt, aki képes volt megkeresni a kalózt, hogy ugyan már mér nem előre haladunk? A válasz pedig az volt, hogy beragadt a váltó. Ettől bár nem nyugodtak meg, de legalább kaptak valami kézzelfogható magyarázatot a képtelen helyzetre. Újabb 10 perces várakozás után megint útnak indultunk, majd elismételtük az előbbi számot. Gyorsítás, fékezés, vissza az állomásra, várakozás, unalom, pánik, végül sikeresen zötykölődtünk a végeláthatatlanul hosszú síneken.

Kora délután indultam a koliból, és immár leszállt a sötét, hűvös este. Ahogy bámultam kifelé az ablakon - bár semmit nem láttam - eszembe jutott, hogy még semmit nem ettem egész nap, és csak egy vékony atléta van rajtam. De még ez sem tudott meghatni. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba haladtam volna, s ha kinyitom a szemem, a felhők között találom magam. Ez már nem egy békés állapot volt, sokkal inkább üresség, és csak a puszta létezés. Csak  néztem ki a fejemből, s egyetlen gondolat sem kavargott elmémbe, s a testem sem tűnt sajátomnak. Aztán lassított a szerelvény a kivilágított peron mellett, és megindult a tömeg. Én csak sodródtam az árral, nem törődve az idővel. Számomra abszolút megszűnt tér és idő. Az arcok elmosódtak, ismeretlennek tűnt minden...az árnyak, a fények, a tárgyak, az út. Amikor felértem a váróterembe újra a hideg üresség járta át lelkem, mikor a várakozó hozzátartozók boldogságtól ragyogó szempárjait figyeltem, s arra gondoltam, milyen jó nekik. Rám nem várt senki. Nem örültek, hogy itthon vagyok, és nem ölelgettek. De mindez nem égető keserűségként járt át, pusztán csak tényként pislákolt. Aztán kisétáltam a kellemesen hűvös estébe. Arcom cirógatta a lágy szellő, s szemeim fürödtek az utcai lámpák narancsos fényében. Úgy éreztem magam, mint egy zarándok, aki egyedül járja a világot, itt is megfordul, ott is, aztán tovább áll. Hosszú séta várt rám, mire a buszállomásra értem. Egy magas fa alatt álló autó mellett ledobáltam a cuccaim, előkotortam a kulcsot, kinyitottam az ajtókat, bepakolásztam, majd elfoglaltam a vezetőülést. Elfordítottam a kulcsot, és néhány másodpercig csak hallgattam a bársonyos, mély motorhangot, majd egészen lassan - rám nem jellemző módon- kitolattam, és hasonlóan lassú, 30 km/h-ás tempóban tettem meg a 15 km-es távot. Nem siettem. Miért is tettem volna? Szinte forgalom sem volt, így nem tartottam fel senkit. Egy melankolikus hangulatú cd-t választottam, most valahogy nem volt kedvem sem a pophoz, sem a mulatóshoz, sem semmi máshoz. Lassan haladtam a fehér szegélyek között a sötétbe. Különös este volt, de jó érzés ilyet is megtapasztalni. Akkor éreztem hasonlót, amikor A viskót olvastam, és amikor nyári éjszakákon a függőágyban fekve elvesztem a csillagokban. Nincs tér, nincs idő, nincsenek emberek, nincsenek gondolatok, bántó érzések, csak a létezés maga. A lélek puszta ragyogása, és egybeolvadása a mindenséggel...

Fetisa kérdőíve

1. Az a harci helyzet, hogy nem rajongok a kérdőívekért. Nincs rá semmi okom, de valamiért idegenkedek tőle. No, de elolvastam Fetisa bejegyzését, melyben a Proust kérdőívről írt, és elhatároztam, hogy kitöltöm. Már félig kész voltam, - kis szusszanásnyi időt engedélyeztem magamnak - mikor láttam, hogy Galathea is megválaszolgatta a kérdéseket. Innen már nem volt visszaút, muszáj voltam rászánni magam, és befejezni. Íme a kendőzetlen valóság! :)
   
   
   
   
   
   
   • 1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?
   • Tegnap délután a koliban.
   • 2. Mikor sírt utoljára?
   • Múlt héten szerdán.
   • 3. Min tud igazán felháborodni?
   • A kétszínű, aljas, hazudozó embereken.
   • 4. Minek tud leginkább örülni?
   • Bármilyen apróságnak, egy gesztusnak, egy kedves szónak, egy érintésnek, egy mosolynak. 
   • 5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?
   • Hogy még mindig nem tudok olyan ember lenni, mint amilyen szeretnék. Jó gyerek, testvér, barát, társ, ember.
   • 6. Mi a kedvenc színe?
   •  kék/lila
   • 7. Mi a kedvenc étele?
   • rakott krumpli
   • 8. Mi a kedvenc itala?
   • kávé
   • 9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?
   • Mindenevő vagyok. A komolyzenétől a rockig mindent meghallgatok.
   • 10. Ki a kedvenc írója/költője?
   • Wass Albert,Babits Mihály és még sokan mások.
   • 11. Ki a kedvenc festője?
   • Munkácsy Mihály, és nem azért, mert mást nem ismerek.
   • 12. Melyik a kedvenc filmje?
   • Nem tudok kiemelni egy kedvencet. Nehéz a választás.:)
   • 
     
2. • 13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni?
   • A feledékenység.
   • 14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?
   • Az ígéret be nem tartása.
   • 15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?
   • a mutogatós bácsival :)
   • 16. Kivel békülne ki a legszívesebben?
   • Az általános iskolai "legjobb" barátommal, aki olyan, mintha a bátyám lenne. 
   • 17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?
   • Kalkuttai Teréz Anyát, és II. János Pál Pápát /Igaz, hogy nem annyira történelmi, mint inkább egyházi személyek, de már ők is a történelem részei/
   • 18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet? 
   • Sztálin, Hitler, Néró és még sokan ... 
   • 19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?
   • Mindenki hős, aki itt marad harcolni, élni az életét, és nem száll ki idő előtt.
   • 20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai?
   • határozottság, udvariasság, kitartás, megbízhatóság, a szeretteivel való gyengédség, intelligencia, humorérzék.
   • 21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?
   • melegszívűség, gyengédség, empátia, odaadó gondoskodás, humorérzék
   • 22.. Mit tart Ön a legfontosabb erényének?
   • az empátiám, és a minden körülmények között működő segítőkészségem
3. 
   
   • 23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának?
   • a gyávaságom, és az állandó megfelelni akarásom
   • 24. Mi az, amitől a legjobban fél?
   • Ha idős koromban visszatekintek az életemre, nem a megelégedettség, hanem a kétely, a bűntudat, és a hiányérzet fog gyötörni, mert nem úgy éltem, ahogyan szerettem volna, és hagytam, hogy elszaladjon mellettem a pillanat. Félek, az élethosszig tartó magánytól, az lelki ürességtől.
   • 25. Hol élne a legszívesebben?
   • Olaszországban
   • 26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot?
   • Akár társsal, családdal, akár egyedül, de mindenképpen harmóniában önmagammal és a környezetemmel.
   • 27. Történt-e az Ön életében igazi csoda?
   • Igen. Minden nap egy csoda, de a legnagyobb az életem, hiszen többször menekültem már meg a halál torkából.
   • 28. Miben vagy kiben hisz Ön?
   • Hiszek az egy Istenben, hiszek a sorsszerűségben, és az emberi kapcsolatok fontosságában.
   • 29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?
   • Erről a Children of Distance egyik dalszövegének néhány sora jutott eszembe. 
   • "Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal. Tele félelemmel, jah, hatalmas falakkal. Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem. [...] Születtem 80, éltem halálomig. De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik."
   • 30.Ha visszamehetne a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná?
   • 1991. február 22-ét, a születésem napját.
   • 31. Ha előre mehetne a jövőben egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?
   • Kb.úgy 10-15 évet ugranék a jövőbe, hogy lássam, milyen lesz a kapcsolatunk az öcséimmel.
   • 32. Mit kívánna magának egy jó tündértől?
   • Hogy ne őröljön fel a világ gondja, a sok probléma, ne ölje ki belőlem a gyermeki rácsodálkozást, az őszinte örömöt, a szeretetet, s mindazt, mi még megmaradt gyermeki énemből.
• 33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?
• Nem cserélném el, mert ezt szánta nekem az élet, ezt kell végigcsinálni. 
• +1
• 34. Kinek tenné fel ezeket a kérdéseket?
• Akinek kedve van hozzá, és szívesen ismerkedne önmagával. ;)

Party time....

Zsúfolt, forró, füstös, hangos...néhány jellemző, mellyel ihletni lehet az egyetemi bulikat. Ember, ember hátán, 12 cm-es, tűhegyes magassarkú lenyomata a papucs által fedetlenül maradt lábfejen, mely másnapra a szivárvány színeiben játszik. Izzadt, és a kancsós bortól km-rekre bűzlő, dörgölődő seggek nyúlnak alád percenként, vagy épp a torkod mélyén végeznek anatómiai vizsgálatokat. Ebből a pár sorból le lehet szűrni, hogy állok a campus partikhoz. Nem hiszem, hogy nem leszek teljes ember, ha kimarad az életemből. Ennek ellenére vannak "kötelező" jellegű bulik, ahol "melegen ajánlott" a részvétel, mert hát számító világban élünk... és időnként jól jön, hogy láttak itt is, nah meg ott is. Már tanulom azt a tagadószót, amit jobb esetben 2 évesen előszeretettel használnak a gyerkőcök, de én jelentős csúszásban vagyok...van ilyen.


De azért nem vagyok élhetetlen, ezért mosolyogva elfogadtam a 2:0,5 arányban kevert boroskólát, majd az utánpótlást is, és immár levakarhatatlanná vált a vigyor az arcomról, és amíg tartott a mámoros állapot, sikerült jól is éreznem magam. Azt hiszem erre mondják, hogy szerelmesre issza magát valaki. Énekeltem boldogan, roptam a táncot, és szép lett a világ. Aztán jött a fekete leves, amikor elpárolgott az alkohol utolsó cseppje is, és kiábrándító volt a helyzet. Kb. amit az első bekezdésben elhintettem. Leültem egy nyugis kis sarokba, és figyeltem a lézengő, tántorgó, vagy épp szerelmesen összebújó hallgatókat. Majd váratlanul egy lélegzetelállító kulcscsontra lettem figyelmes. Szokatlan, de legfőképpen váratlan érzés járta át a testem. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Sőt! Mint egy gusztustalan pasi, úgy faltam fel a tekintetemmel. Megnéztem a teste minden egyes négyzetmilliméterét. Mondjuk volt időm bőven, amíg a társaság többi tagja vonaglott a parketten, vagy ki tudja, merre járt. És, ami még ettől is különösebb volt, hogy tetszett a látvány. Szívesen legeltettem rajta a szemem. Az arcától, a haján át a hátsójáig, minden tökéletes volt. Ha még maradt volna bennem némi pia, bátran megcsókoltam volna. Így csak vettem egy doboz cigit, mert láttam, hogy dohányzik, és elhatároztam, hogy azt a röhejesen közhelyes trükköt vetem be, hogy tüzet kérek tőlük, majd beszélgetést kezdeményezek, aztán a többi megy magától. De nem lett belőle semmi, mert a barátnője, szobatársa - nem tudom, nem is lényeges- kiszúrta, hogy lassan levetkőztetem a tekintetemmel, és odasúgott neki valamit, majd megpróbált a barátnő szemmel verni, de nem jött neki össze, mert megbabonázott a szépség, ami elém tárult. Egy fehér top, és egy nagyon szűk, fehér nadrág volt rajta. El voltam halva magamon, hogy ennyire felizgatott a kivillanó válla, a tarkója, a dereka. Az ajkai pedig olyan kívánatosak voltak, mint egy érett, piros alma, amibe azonnal beleharapnál. Ex. Egyetlenem óta nem néztem még meg így nőt. Vagyis ő volt az egyetlen nő, akit kívántam, és nem pusztán a női test szépségéért néztem meg. Az pedig már tényleg csak hab volt a tortán, hogy én sem voltam számára közömbös, mert többször, és hosszan nézett a szemembe, mialatt bájosan mosolygott. Lehet mégsem annyira rosszak a campus partik?  :)

Ezoizé.hu

Időnként egyik, másik lapról egy ezotériával foglalkozó honlapon kötök ki. Van itt minden, mi szem szájnak ingere. Horoszkóp, jóslás, különböző kalkulátorok.  Nem bújom a napi horoszkópom, és az életem sem ehhez igazítom, de időnként tényleg helytálló egy-egy megállapítás, sőt! Olykor egész félelmetes is. Ha már ezotéria, akkor leginkább a számmisztikát preferálom, és az álomfejtést,de a születési adatok alapján kiszámolt személyes horoszkóp sem hülyeség, melyben kiderül az aszcendes is. De a különböző női magazinok végén található horoszkópokon csak mosolyogni tudok, mert az tuti, hogy nem tudományosan kiszámolt, sokkal inkább valaki a hasára üt, aztán kitalálja, hogy melyik jegynek lesz aznap szerencséje, és melyiknek nem.

Nah, de ez! Hihetetlen mit ki nem tudnak találni. Már majdnem elkattintottam, mikor rápillantottam a címre. Amilyen a blogod színe, olyan vagy Te! Nem is tudom. 11 szín közül lehet választani, és mindegyikhez tartozik egy jellemzés. Szerintem úgy hülyeség, ahogy van, mert pl. az én blogom háttere egy kép, van benne zöld is, kék is, de ha összességében nézzük akkor a kék dominál.  Elolvastam az e szerint rám vonatkozó jellemzést, és... Még, hogy harmonikus kapcsolatban állok a környezetemmel, meg nyugodtságom, kiegyensúlyozottságom átsegít minden nehézségemen? Jó vicc. Szeretem az ilyeneket, - Mutasd a telefonod, megmondom ki vagy? és társai... Viszont a személyes év kalkulátor eredményére csak bólogatni tudtam. 

A nagyi konyhája

Ma volt az utolsó szabadnapom, amit itthon töltöttem, mégis korán kellett kelnem. Picit durcáztam, de az első korty életmentő kávé után, már gyönyörűnek láttam ezt a kora reggeli alkalmat is. Kiléptem az erkélyre, nekidőltem a korlátnak, és lassan iszogattam a feketémet. Jóleső érzés volt a kánikulák után, ahogy megcsapta arcomat a reggeli hűs levegő.

Végiggondoltam  az a napi teendőket, és csak egyet találtam. Egész napos sütés-főzés Nagymamáméknál. De rég is volt már ilyen! Emlékszem, még alig kezdtem el járni, de már Nagyi konyhájában sertepertéltem. Sosem tudtam úgy menni hozzá, hogy nem volt megkészítve nekem a kis sámli, azon egy életlen kés, egy pici gyúródeszka, és ahhoz illő nyújtófa. Hány, meg hány nap készítettünk levestésztát (csigát, eperlevelet, cérnametéltet), derelyét, rétest, pogácsát. És ő soha nem kiabált rám, nem sürgetett, nem borult ki, amikor lisztben úszott a konyha, vagy épp, én is gyúrni akartam, aminek a vége az lett, hogy a ruhámtól kezdve, a szekrényekig minden ragadt.

Aztán karácsonykor, amikor a mézeskalácsokat sütöttük, az egész házat körüllengte az a semmi máshoz nem hasonlítható mézeskalácsillat. Még most is a számban érzem az ízét, ahogy annak a menta teának is, amit Ő készített mikor beteg voltam. Az az áldott gyermekkor... amikor még minden gyönyörű, és még nem telepedett meg a fertő. Megannyi szép emlék, amikre mindig jó érzés visszagondolni.

Ma pedig újra kislány lehettem... Zserbót, és rácsos kalácsot készítettünk. Otthon nem szoktam ilyet csinálni, így fogalmam bár volt, hogy kell, de a gyakorlattal már hadilábon álltam. Elkezdtünk beszélgetni, és lassan én is feloldódtam. Megszűnt minden görcsös érzés, - ami általában előjön, ha meglátogatom őket - aztán akárcsak 5 éves koromban, ragyogott az arcom a boldogságtól, amikor a ragadós tésztába mártottam a kezem. Gyúrtam, majd kinyújtottam a lapokat, lekvároztam, diót szórtam rá, és hát... jó sokat bénáztam is. A massza túlzottan vajas lett, ezért ragadt, nem lehetet rendesen letekerni a nyújtófáról, ezért szerte-széjjel szaggattam a tésztát. Majd Nagymamám megnyugtatott, hogy - "Semmi baj lányom! Majd megfoltozzuk." Így is tettünk. Toldoztuk, foltoztuk, én pedig csalódottan bámultam a nyers sütit, és közben halkan dünnyögtem magam el, hogy ez nagyon csúnya lett, de remélem, azért finom lesz. Az lett! :)

Mire megérkezett a család másik fele, már megterítettük az asztalt, kisütöttük a krumplit, a rántott cukkinit és végül a halakat is. Aztán akárcsak az olaszoknál, nálunk sem maradhatott el a szokásos esti veszekedés. A nagylegény tiszteletlenül odalökött egy választ- már fogalmam sincs mit - de a vége hangos ordibálás lett. Anya: hogy mert senki nem szól arra a gyerekre, meg el lett kényeztetve, Nagymamám: Nem erről van szó, de ezt nem kiabálással kell lerendezni. Tesó persze röhög, Anya felhúzza magát, még jobban ordít. Nagyi csitítja, Tesó élvezi a helyzetet, Anya még inkább belelovalja magát. Apa szól, hogy fejezzék be, mire Nagyapám lezárja a hangzavart egy még hangosabb kurjantással, hogy na, most aztán tényleg elég!!! Öcsivel egymásra néztünk,elmosolyodtunk, de leszegtük a fejünket, csak a szemünk sarkából figyeltük az eseményeket. Már ő is tudja, hogy jobban jár, ha kimarad a balhéból. Persze aztán nyugi lett, és elfogyott minden az asztalról. :)

Szeánsz

Ajánlott zene az olvasáshoz >>>

Kint ülök a hideg éjszakában, és csak merengek. A hold bánatosan pislákol a felhők mögül, amíg egy tücsök rekviemet ciripel. Néhány másodperce bealudt az emlékek tüzének parazsa, a valóságban, és jelképesen is. Néztem a lángokat, ahogy forró nyelveikkel nyaldosták életem legőrültebb szerelmének utolsó morzsáit, és még csak egy könnycseppet sem tudtam ejteni. Már nem ment. És nem is fájt, csak egy tompa érzés telepedett a szívemre, amitől az elnehezült. 

Régóta készültem erre a napra, de mégsem hittem soha, hogy egyszer el is jön. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom tudni kiűzni őt a szívemből, és milyen lesz nélküle az élet. 

Soha nem szerettem még így embert, mint Őt. Hiába bántott oly sokszor, a léte mégis boldoggá tett. Ő volt mindenem, éjjelem és nappalom, Ő volt a Napom és a Holdam, és a megannyi fényes csillag. Tőle volt szép a ködös, esős, novemberi este, és az a hideg januári délután is.  Csókjait szomjazta ajkam, testem epekedve várta érintéseit, és lelkem sóvárgott az övéért. Nem tudtuk, hogy szerelmesek voltunk, csak sodródtunk a vágyainkkal, kizártuk a külvilágot, és egy gyönyörű burkot képeztünk magunk körül. 

Rengeteg apró szerelmi vallomás maradt hátra ebből a 4 hónapból. A matekfüzetbe rajzolt SZERETLEK-en át, a versekig. Ezeket, és a közös fényképek nyomtatott változatait készítettem elő, hogy végső búcsút vegyek ettől a kapcsolattól. Gondosan megterveztem mindent, hogy tökéletes "temetési szeánszot" rendezhessek. Gyertyák, zene, és a hamvasztóedény. Kezdésként végigolvastam A démon-t, majd a laptopomon teljes képernyőn megnyitottam a fényképét. Majd József Attila és Shakespeare egy-egy részlete, valamint egy idézet következett, amiket anno még én szavaltam el neki.

József Attila: Óda [részlet]

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

----------------------------------------------------------------------------------------

Shakespeare: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
-------------------------------------------------------------------------------------------
"...Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha én minden idegszálammal megtapasztalom milyen "Te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet -azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaidat adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

Ezután összetéptem mindezt, egy fém edénybe helyeztem, és meggyújtottam. Majd időrendi sorrendbe a fényképeket, rajzokat.

Legvégül pedig a legutolsó közös képünk, és a matekfüzetbe írt vallomás vált a lángok martalékává.

Fura mód egyáltalán nem gyengített el ez a kis szeánsz féleség. Nem táncoltam vissza, nem sírtam, csak céltudatosan mentem előre, és égettem mindent. Persze,nem volt kellemes érzés, de nem fájt, és ez nagy mérföldkő. Már nem is haragszom rá, nem is vagyok dühös, csak a szép emlékek jutnak eszembe, ha rá gondolok. Viszont bárhogy próbáltam többször is, egyetlen szeretkezésünket sem tudtam felidézni. Pedig néhány hete libabőrös lettem, mikor újra átéltem az egykori eseményeket. Talán mindezek jelentik azt, hogy túl vagyok rajta. Tényleg elengedtem, örökre!

A démon - Végszó

                                                                 Elhalkult a dallam...

A szerelem egy fantasztikus játék. Sokszínű, ezért soha nem unalmas. A kezdetek kezdetén a mennyben érzed magad, repülsz, és átöleled a világot, aztán időnként lezuhansz a pihe puha felhőcskékről, és a kemény, durva aszfalton landolsz. Magadba szívod a bitumen szagát, émelyegsz kicsit, majd leporolod a nadrágod, kihúzod magad, aztán lenyúl érted egy kéz, megragad és visszahúz a fellegek közé. Aztán eljön az az idő is, amikor többet hasalsz a földön, mint amennyit pihegve heverészel a kedvesed ölelő karjai között. Majd jön egy hatalmas rúgás, eszméletvesztés, és mire magadhoz térsz már a pokol legmélyebb bugyraiban találod magad, és a forró lángok perzselik a bőröd. Az utolsó csóktól még ég a szád, és meg akarsz halni, hiszen elvesztetted életed értelmét, azt, aki a mindent jelentette számodra. Később már nem csak önmagad, hanem legszívesebben őt is a másvilágra küldenéd, hiszen ő minden gondod okozója.

Több hónapnyi szenvedés után, napról napra jön az enyhülés. Ahogy azt a szintén közhelyes mondás is tartja, az idő elhozza a gyógyírt. A lüktető kín egyre halványul, míg nem marad más csak egy gyengécske fátyol, ami finoman átszövi a szíved. Már nem vele kelsz és nem ő minden gondolatod tárgya, de időnként, amikor valami hozzá kötődő dolog kerül a kezeid közé, még néhány könnycsepp a szemedbe szökken,de már nem hasogat a fájdalom, csak tompán sajog. Aztán idővel azt veszed észre, hogy már napok óta nem gondoltál rá, nem nézegetted a közös képeket, nem bújtad a közösségi portálon a fiókját, és ami a legmeglepőbb, hogy már nem is hiányzik. 

Még nem vagy készen egy új kapcsolatra, és ezt te is pontosan tudod, de ahogy visszakaptad a látásod, a világ is kinyílt számodra. Elhagyod a biztonságot nyújtó szobád, később a lakást is, és egyre többször érzed jól magad. Néha még elmerengsz egy-egy szép emléken, üdvözlőd őket, mint egy régi ismerőst, elmosolyodsz, és teszed tovább a dolgod. A tested minden porcikájában újra érzed, hogy élsz, a lelked hullámai pedig újra békésen ringatóznak az élet tengerén.