Ma volt az utolsó szabadnapom, amit itthon töltöttem, mégis korán kellett kelnem. Picit durcáztam, de az első korty életmentő kávé után, már gyönyörűnek láttam ezt a kora reggeli alkalmat is. Kiléptem az erkélyre, nekidőltem a korlátnak, és lassan iszogattam a feketémet. Jóleső érzés volt a kánikulák után, ahogy megcsapta arcomat a reggeli hűs levegő.
Végiggondoltam az a napi teendőket, és csak egyet találtam. Egész napos sütés-főzés Nagymamáméknál. De rég is volt már ilyen! Emlékszem, még alig kezdtem el járni, de már Nagyi konyhájában sertepertéltem. Sosem tudtam úgy menni hozzá, hogy nem volt megkészítve nekem a kis sámli, azon egy életlen kés, egy pici gyúródeszka, és ahhoz illő nyújtófa. Hány, meg hány nap készítettünk levestésztát (csigát, eperlevelet, cérnametéltet), derelyét, rétest, pogácsát. És ő soha nem kiabált rám, nem sürgetett, nem borult ki, amikor lisztben úszott a konyha, vagy épp, én is gyúrni akartam, aminek a vége az lett, hogy a ruhámtól kezdve, a szekrényekig minden ragadt.
Aztán karácsonykor, amikor a mézeskalácsokat sütöttük, az egész házat körüllengte az a semmi máshoz nem hasonlítható mézeskalácsillat. Még most is a számban érzem az ízét, ahogy annak a menta teának is, amit Ő készített mikor beteg voltam. Az az áldott gyermekkor... amikor még minden gyönyörű, és még nem telepedett meg a fertő. Megannyi szép emlék, amikre mindig jó érzés visszagondolni.
Ma pedig újra kislány lehettem... Zserbót, és rácsos kalácsot készítettünk. Otthon nem szoktam ilyet csinálni, így fogalmam bár volt, hogy kell, de a gyakorlattal már hadilábon álltam. Elkezdtünk beszélgetni, és lassan én is feloldódtam. Megszűnt minden görcsös érzés, - ami általában előjön, ha meglátogatom őket - aztán akárcsak 5 éves koromban, ragyogott az arcom a boldogságtól, amikor a ragadós tésztába mártottam a kezem. Gyúrtam, majd kinyújtottam a lapokat, lekvároztam, diót szórtam rá, és hát... jó sokat bénáztam is. A massza túlzottan vajas lett, ezért ragadt, nem lehetet rendesen letekerni a nyújtófáról, ezért szerte-széjjel szaggattam a tésztát. Majd Nagymamám megnyugtatott, hogy - "Semmi baj lányom! Majd megfoltozzuk." Így is tettünk. Toldoztuk, foltoztuk, én pedig csalódottan bámultam a nyers sütit, és közben halkan dünnyögtem magam el, hogy ez nagyon csúnya lett, de remélem, azért finom lesz. Az lett! :)
Mire megérkezett a család másik fele, már megterítettük az asztalt, kisütöttük a krumplit, a rántott cukkinit és végül a halakat is. Aztán akárcsak az olaszoknál, nálunk sem maradhatott el a szokásos esti veszekedés. A nagylegény tiszteletlenül odalökött egy választ- már fogalmam sincs mit - de a vége hangos ordibálás lett. Anya: hogy mert senki nem szól arra a gyerekre, meg el lett kényeztetve, Nagymamám: Nem erről van szó, de ezt nem kiabálással kell lerendezni. Tesó persze röhög, Anya felhúzza magát, még jobban ordít. Nagyi csitítja, Tesó élvezi a helyzetet, Anya még inkább belelovalja magát. Apa szól, hogy fejezzék be, mire Nagyapám lezárja a hangzavart egy még hangosabb kurjantással, hogy na, most aztán tényleg elég!!! Öcsivel egymásra néztünk,elmosolyodtunk, de leszegtük a fejünket, csak a szemünk sarkából figyeltük az eseményeket. Már ő is tudja, hogy jobban jár, ha kimarad a balhéból. Persze aztán nyugi lett, és elfogyott minden az asztalról. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése