Beilleszkedés és miegymás

Pár hónapos csúszással megkezdtem  féléves szakmai gyakorlatom, és mit ne mondjak, eseményekben gazdag időszak vár rám. Olyan gyerekek között végzek majd önkéntes munkát, akik szomjazzák a szeretetet, de mégsem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy elsőre hangzik. A fiatal, lelkes pályakezdők ilyenkor követik el azt a hibát, hogy ha a gyermeknek odaadásra van szüksége, hát simogassuk, puszilgassuk, aztán kész is. Nem lenne ez az elgondolás rossz, hiszen egy ölelés, egy kis babusgatás többet ér ezer szónál, de ezek a kis apróságok, és  a nagyobbak, - akik legtöbbje már igencsak a kamaszkorban van- lelkileg sérültek, szörnyen érzékenyek, és magatartási problémákkal küszködnek. Igaz, hogy vágynak a gondoskodásra, de ennek a számukra legelfogadhatóbb formája az, hogy a figyelmünkkel mutatjuk ki szándékunkat feléjük, hogy fontosak nekünk, és megbízhatnak bennünk.

Remegő lábakkal, és iszonyatos hasgörccsel indultam a gyakorlati hely felé. Az első benyomásom a borzongás, és „én haza akarok menni MOST!” volt, de a megfutamodás ugye nem jó taktika, ezért nagy levegő és hajrá. A „főnököm” tündéri 50-es nő, akitől jobbat el sem tudtam volna képzelni. Mondjuk az nem tetszett annyira, hogy majd egy órán keresztül egyedül ültem a konyhában és őt vártam – telefonon beszélgetett valakivel. Ez a bejegyzés is akkor született meg a fejemben. Ott ücsörögtem, és eszembe jutott egy bekezdés, majd újabb mondatok, aztán mire visszaértem a koliba, elfelejtettem mindent. Csak az alapötlet maradt meg.

Majd hazaérkeztek a gyerekek az iskolából, és elérkezett az a rémisztő pillanat, amikor ténylegesen bedobtak a mélyvízbe.  Ismerem azt a röhejes „közmondást”, hogy minden kezdet nehéz, de azt hiszem olyan személyiséggel, mint az enyém, erre nem lehet felkészülni.  Egyrészt én is nehezen viselem, amikor egy közösségbe be kell illeszkedni, hát még, amikor egy már meglévő kis csapat közé kell beépülni. Másrészt, ezeket az elveszett báránykákat, már annyiszor tépázta meg az élet, hogy nem is lehet elvárni, hogy készségesen fogadják az idegent. Az ő életükben a családi otthon melege, a szeretetteljes légkör még hírből sem ismert, s számukra mindenki potenciális ellenség. Persze nem támadnak egyből, de nem is ugranak a nyakába senkinek. Az idősebbek inkább tudomásul veszik a „betolakodó” jelenlétét, míg a fiatalabbak tisztes távolságból, érdeklődő tekintettel figyelik az újonc minden mozdulatát.

Azt sem tudtam mihez kezdjek, mit mondjak, mit, hogyan csináljak. Megpróbáltam szavak nélkül éreztetni velük, hogy jó szándékkal jöttem, nem akarom megváltani a világot, csupán heti rendszerességgel, mint egy kedves vendég meglátogatom őket, eltöltünk együtt néhány órát, aztán minden megy tovább, ahogyan eddig.  ( Titkon persze remélem, hogy a jövő kicsit szebb lesz számukra, mint amilyen a múltjuk volt. ) Persze heti egy alkalom édes kevés ahhoz, hogy bármi eredményt elérjünk, vagy sikeres legyen a munka. Ehhez egy fél évig velük kellene lakni, és részt venni az életükbe. De nem én írom a gyakorlatra vonatkozó előírásokat, így csak keretek között tehetem a dolgom.

Szép hivatás, de nem hiszem, hogy ezzel szeretnék a későbbiekben foglalkozni. Nem vagyok ehhez elég erős karakter, bár az empátiám talán javíthatja az összképet. No, de ez még odébb van, addig pedig még változhat a véleményem.