Letudtuk az órákat, épp mosni indultunk, amikor másodpercnyi különbséggel csörrent meg mindhármunk telefonja, és közölték, hogy mehetünk haza, elmaradnak az óráink. Kitörő boldogság, ujjongás töltötte meg a pici szobát, majd rájöttünk, hogy igyekeznünk kell, ha el akarjuk érni a buszokat, vonatot. Fel-le rohangáltunk, kapkodva pakoltunk, mosogattunk. Helyesebb csak ők, mert kettő is sok, nemhogy a három. Így megvártam, míg elkészülnek, elmennek, és csak azután láttam hozzá az utazó megtöltéséhez. Majd lassú, nyugodt tempóban indultam a buszmegállóba. Ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen kalandos út előtt állok. A busz késett, így nem értem el a vonatom, majd a következő intercity - mivel már csak az jött - szintén késett 30 percet. Ott szobroztam az állomáson, a peronon. Egészen szokatlan, kiegyensúlyozott állapotban voltam. Még csak nem is bosszankodtam a várakozás miatt. Végülis nem siettem sehova. Aztán befutott a vonat, és idegfeszítő káosz tört ki. Több helyjegyet adtak el, mint amennyi hely volt, így a rengeteg összezavarodott emberke próbált valami megoldást találni a problémára. Nekem szerencsére megvolt a helyem, bár egy nénike elfoglalta. Ráhagytam. Kerestem egy gazdátlan ülést és letettem magam. 10 perc múlva elindultunk, de 500 méter után lassított a szerelvény, és visszafelé vette az irányt az állomásra. Az utasok találgatták az okát, volt, aki képes volt megkeresni a kalózt, hogy ugyan már mér nem előre haladunk? A válasz pedig az volt, hogy beragadt a váltó. Ettől bár nem nyugodtak meg, de legalább kaptak valami kézzelfogható magyarázatot a képtelen helyzetre. Újabb 10 perces várakozás után megint útnak indultunk, majd elismételtük az előbbi számot. Gyorsítás, fékezés, vissza az állomásra, várakozás, unalom, pánik, végül sikeresen zötykölődtünk a végeláthatatlanul hosszú síneken.
Kora délután indultam a koliból, és immár leszállt a sötét, hűvös este. Ahogy bámultam kifelé az ablakon - bár semmit nem láttam - eszembe jutott, hogy még semmit nem ettem egész nap, és csak egy vékony atléta van rajtam. De még ez sem tudott meghatni. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba haladtam volna, s ha kinyitom a szemem, a felhők között találom magam. Ez már nem egy békés állapot volt, sokkal inkább üresség, és csak a puszta létezés. Csak néztem ki a fejemből, s egyetlen gondolat sem kavargott elmémbe, s a testem sem tűnt sajátomnak. Aztán lassított a szerelvény a kivilágított peron mellett, és megindult a tömeg. Én csak sodródtam az árral, nem törődve az idővel. Számomra abszolút megszűnt tér és idő. Az arcok elmosódtak, ismeretlennek tűnt minden...az árnyak, a fények, a tárgyak, az út. Amikor felértem a váróterembe újra a hideg üresség járta át lelkem, mikor a várakozó hozzátartozók boldogságtól ragyogó szempárjait figyeltem, s arra gondoltam, milyen jó nekik. Rám nem várt senki. Nem örültek, hogy itthon vagyok, és nem ölelgettek. De mindez nem égető keserűségként járt át, pusztán csak tényként pislákolt. Aztán kisétáltam a kellemesen hűvös estébe. Arcom cirógatta a lágy szellő, s szemeim fürödtek az utcai lámpák narancsos fényében. Úgy éreztem magam, mint egy zarándok, aki egyedül járja a világot, itt is megfordul, ott is, aztán tovább áll. Hosszú séta várt rám, mire a buszállomásra értem. Egy magas fa alatt álló autó mellett ledobáltam a cuccaim, előkotortam a kulcsot, kinyitottam az ajtókat, bepakolásztam, majd elfoglaltam a vezetőülést. Elfordítottam a kulcsot, és néhány másodpercig csak hallgattam a bársonyos, mély motorhangot, majd egészen lassan - rám nem jellemző módon- kitolattam, és hasonlóan lassú, 30 km/h-ás tempóban tettem meg a 15 km-es távot. Nem siettem. Miért is tettem volna? Szinte forgalom sem volt, így nem tartottam fel senkit. Egy melankolikus hangulatú cd-t választottam, most valahogy nem volt kedvem sem a pophoz, sem a mulatóshoz, sem semmi máshoz. Lassan haladtam a fehér szegélyek között a sötétbe. Különös este volt, de jó érzés ilyet is megtapasztalni. Akkor éreztem hasonlót, amikor A viskót olvastam, és amikor nyári éjszakákon a függőágyban fekve elvesztem a csillagokban. Nincs tér, nincs idő, nincsenek emberek, nincsenek gondolatok, bántó érzések, csak a létezés maga. A lélek puszta ragyogása, és egybeolvadása a mindenséggel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése