2012. június 27., szerda

Átkozottak egy elátkozott világban II.fejezet/1.rész



II.fejezet

Épp a szerkesztőségben ültem, és miközben a mai cikkem elbírálására vártam, az ablakon bámultam kifelé. Sajgott a fejem, és a múlt hétvégén gondolkodtam. Ritán, Noémin és persze Hannán. Akkora a káosz a fejemben, hogy nem is lenne csoda, ha beleőrülnék. Nők, nők, nők. Egy mély sóhaj tört fel belőlem, majd az íróasztalomra ültem és a kezem tördeltem. Jöhetne már Martin. Mit gondol, ráérek egész délután őt várni?  Mintha megérezte volna zsörtölődésem, mert kopogott és ott állt velem szemben.

-Szia Martin! – köszöntem illedelmesen, bár belül fortyogtam. – Mi a diagnózis?- vigyorogtam kínomban. 

-Szia Maio! Nos, a cikk témája jó, de van néhány bekezdés, amit… - A telefonom Leonard Cohen Hallelujah csörgésével félbeszakította Martin ítéletét, amire annyira úgysem voltam kíváncsi. 

-Bocsi Martin! Ki a fene lehet ilyenkor? – morgolódtam, de amikor rápillantottam a kijelzőre szívem rögtön ellágyult. Hanna volt az. – Ezt most muszáj felvennem Martin. 

-Nah, de Maio!  De ezt már nem hallottam, mert a telefonommal együtt kiszambáztam az irodámból. 

-Szia Hanna!- vettem fel a telefont. 

- Szia! Ne haragudj, hogy munkaidőben zavarlak, tudom, hogy sok a dolgod, de… - a hangja elcsuklott, és éreztem, hogy gond van. Hanna nem szokott felhívni sem munkaidőben, sem azon kívül. Most már ideges lettem. 

- Mondd nyugodtan, nincs semmi baj!-próbáltam higgadt maradni és őt is lenyugtatni, vagy legalábbis valami olyasmit imitálni. 

- Maio! Szükségem van Rád!-hüppögte a telefonba Hanna. 

-Mi történt Tündérem? Megijesztesz. 

-A családom megtudta, hogy leszbikus vagyok, és … - újabb feltörő zokogás, majd néhány másodperc múlva szipogva folytatta- … és … kidobtak otthonról, és még a  családból is kitagadtak. 

Nem tudtam mit is mondhatnék neki, így megkérdeztem hol van most, majd Martinnak megmondtam, hogy azonnal el kell mennem, úgyhogy a javaslatait küldje át email-ben. Úgy rohantam, ahogy csak lábaim engedték. Hanna alig pár sarokra a szerkesztőségtől, egy parkban várt rám. A végén már majd kiköptem a tüdőm, eszem nem tudom mikor futottam utoljára, de minél hamarabb vele akartam lenni. Amikor odaértem olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Haja csapzott lett, ruhája átázott az esőtől, szemfestékét a könnyei mosták le, s így most az arca koromfeketébe burkolózott, még komorabbá téve, amúgy is szomorú arcocskáját. Átkaroltam, és csak szorítottam perceken át. Aztán puszit nyomtam a homlokára és kértem, hogy meséljen el mindent részletesen. 

***

Délután 1 óra volt, amikor kimentem hozzá a parkba és körülbelül 8  lehetett mire rávettem, hogy jöjjön fel hozzám, mert nem tenne most jót neki, ha egy üres lakásban kellene kuksolnia. Hanna szülei eszméletlenül konzervatívak voltak. Talán nem csodálkozik el ezen az ember, ha tudja, hogy apja görög katolikus pap, anyja pedig a kántora. Hanna sosem érezte a családba tartozónak magát, mindig is kilógott a sorból, de szerette őket. Aztán amikor felkerült a fővárosba, rájött arra, amit mindig is sejtett: a nőket szereti. Bár eddig csak egyetlen lánnyal volt, fiúval pedig semmilyen tapasztalatot nem szerzett, mégis biztosan tudta, hogy neki ez az út van rendelve. Már legelőször, amikor megláttam tudtam, tündéri egy teremtés. Pontosan ezért is nem akartam még véletlenül sem bántani őt. Most a kanapémon sírta álomba magát. Én meg csak ültem vele szemben a padlón és néztem, ahogy alszik. Olyan volt, akár egy földre szállt angyal. Épp, hogy elmúlt 20, ezért kislányos vonásait még magán hordozta, de már megjelentek azok az apró kis ráncok, amelyek igazán nőiessé tették. Mellei nagyon apróak, de igen formásak. Barna haja göndör kis fürtökben omlott a vállára. Teste pedig … hm…nem is tudom mihez hasonlítani. Olyan kis törékeny, mint egy porcelánbaba. Igen, ez a legjobb szó. Porcelánbaba. A bőre is oly hamvas és világos színű. Arca karakteres, de mégis földöntúli bájt sugároz. Itt feküdt a kanapémon a világ leggyönyörűbb, legártatlanabb teremtése és én mégsem tudtam mit is érzek iránta. Érzek e egyáltalán valamit, vagy csak barátként óvom Őt? Nem tudom. Elnyúltam a szőnyegen, a kezem pedig a kezén nyugtattam.
                                                                         ***   
          
Épp legszebb álmaimban kalandoztam, amikor felébresztett a telefonom csörgése. A főnököm keresett. A francba is, a cikk. Annyira belemerültem Hanna pátyolgatásába, hogy teljesen megfeledkeztem a kötelességemről. Biztos nagyon ki lesz akadva a főnök.

-Igen tessék! –szóltam a telefonba álomittasan.

-Maio mi a fenét képzelsz te magadról???- ordított a vonal másik végén Mr. Karótnyelt.

-Én…nagyon sajnálom Főnök,de vészhelyzet adódott. Nem fog ilyen előfordulni többet. – próbáltam valahogy menteni a menthetőt.

-Sajnálod mi? Meg nem fog előfordulni többet. Van fogalmad róla, hogy mit műveltél?? A te cikked lett volna a címlapon, és keresnem kellett valakit, aki összedob valamit, mert te nem voltál képes leadni, sőt még a telefont sem vetted fel. Kinek érzed te magad?- acsarkodott, de teljesen jogos volt a sérelme.

- Én…én tényleg nagyon sajnálom Főnök!Nem is tudtam,hogy az én cikkem lett volna a címlapon. - Nagyon meglepett, hisz egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a téma megállta a helyét címlap sztoriként. Pláne egy zöldfülű kezdőtől.

-Így lett volna, de elszalasztotta a lehetőséget. Pedig jó újságíró lett volna magából. Sajnálom, de ki van rúgva. – közölte hideg közönnyel, és magázva. Ami arra utalt, hogy kiestem a kegyeltek sorából.

Annyira tudtam, hogy ezt fogja mondani, mégis reménykedtem, hogy ez nem következhet be. Mihez kezdek ezután?

-Még egyszer nagyon sajnálom uram. -De már nem érkezett válasz. Hallottam, ahogy lerakta a telefont.

Remek. Azt hiszem ideje visszafeküdni, hátha reggelre kiderül, hogy csak álmodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy feküdjek vissza Hanna mellé, vagy inkább a kényelmes ágyam válasszam. Vacilláltam egy sort, aztán mégis a szőnyegre kuporodtam vissza. Jól esett most Hanna közelsége, aki úgy szuszogott a nappalimban, mint egy gyermek.

***

Reggel frissen főzött kávé illatára ébredtem. Ahogy feltápászkodtam láttam, hogy Hanna a konyhában sündörög. Jóleső látványt nyújtott. Legszívesebben hátulról átkaroltam volna és a nyakába csókoltam volna, nah de hogy venné ez ki magát. Miken nem jár az eszem így kora reggel. Hihetetlen vagyok még saját magam számára is. Mikor felocsúdtam rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs hova sietnem, mert munkanélküli vagyok. Munkanélküli. Fura egy szó. Valahogy nem hatott meg. Szerettem a munkám, jó volt a munkahelyi légkör is, de most nem bírt érdekelni. Hanna jelenléte mellett semmi más nem volt fontos. Meglepett ezen felismerés. Elmosolyodtam és üdvözöltem a szorgos kis tündért.

-Jó reggelt! Hogy aludtál? – mosolyogtam és az ajtófélfának támaszkodtam.

-Neked is jó reggelt! Köszönöm, nagyon jól. Hála neked! – és már ő is szélesebbre húzta a száját.

-Ugyan már! Nem tesz semmit. Mi jót csinálsz?- léptem mellé, hogy érezhessem illatát.

-Reggelit. –kuncogott. Tudta nagyon jól, hogy nem szeretem az ilyen egyértelmű válaszokat, épp ezért húzta az agyam. – Bundás kenyeret friss zöldségekkel.

-Hmmm jól hangzik. De honnan van friss zöldség? Tudtommal néhány szem rohad epernél nem volt több a hűtőben? - Erre már harsányan nevetett. 

-Észrevettem, így gyorsan leugrottam a piacra még aludtál.- csillogott a szeme, hogy örömet szerezhet nekem, és közben egy pillanatra sem vette le tekintetét rólam.

-Ó, micsoda gondoskodás ez, kérem! – S már nem tudtam türtőztetni magam, és átkaroltam hátulról. De gondosan odafigyelve, hogy még csak véletlenül se érjek a melleihez. Éreztem, hogy zavarba hoztam, de lassan megfordult és belepuszilt a nyakamba. Az erő elhagyta a lábaim, így inkább kértem, hogy együnk. Mondván farkas éhes vagyok.

1 megjegyzés: