Egy kedves, hűséges olvasóm felnyitotta a szemem, hogy mi is az, ami hiányzik a blogomból, ami átalakult. Már nem igazán írok a mindennapjaimról. Bár nem volt tudatos döntés, de talán jobb is így. A rettegés még nem múlt el, és a hétköznapi történések alapján könnyen beazonosítható bárki. Egyrészt. Másrészt nem az életem felett akarok sajnálkozni, sokkal inkább a bennem kavargó érzéseket szeretném valahol megélni, kiadni.
Azt hiszem azért egy kicsi helyzetjelentés belefér.
Egy újabb sikeres évet zártam a felsőoktatásban, és elkezdtem egy másik iskolát. Olyat, ahová örömmel járok, amit szívesen tanulok. A családi helyzetem nem változott, maximum annyiban, hogy már csak hideg közönnyel figyelek, és igyekszem egyre kevesebb időt otthon tölteni. A napjaim nagy része önéletrajz írással, küldéssel, telefonálással, képszerkesztéssel, sok-sok önkritikával, tervezéssel, háztartásvezetéssel, kerti munkával telik.
Terveim között szerepel, hogyha összekapom magam, lehet célba veszem a fővárost a nyárra, hogy egy kis pénzt gyűjtsek a jövőhöz. Mert én már csak ilyen kis tudatos vagyok. Sokszor néztek már rám kikerekedett szemekkel a kortársak, mert azon túl, hogy a mában is! élek, de mindig gondolok a holnapra is. Hogy ne csupasz fenékkel találjon. Háttérországom elsősorban azok az illúziók, amikben szentül hiszek, és makacsul kapaszkodom. Még mindig rengeteg a megvalósítatlan ötlet, amik kivitelezésre várnak. Szóval nem unalmasak napjaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése