Gyerekek

Megint csak nem tudtam tartani magam az eredeti célomhoz, mert bár tanulnom nem kellett, az időmet mégis más osztotta be helyettem. Jönni-menni, mesteremberek munkáját fél szemmel figyelni, dolgozni, és még a rám bízott gyerekek testi épségét is megőrizni. Hmmm... nem egy könnyű feladat. Mármint a gyerekek testi épségét őrizni. De sikerült! Az én egészségemért cserébe.

A kisöcsém egyik barátja nálunk töltötte a hétvégét, majd a szomszéd kissrác is csatlakozott hozzájuk. Akárhogy is számolok az 4 fiú. 3 11 éves és egy 14. Szegény anya már pénteken fogta a fejét, és sunyi mosollyal a szája szélén megkért, hogy ő főz és mindent megcsinál, csak a kicsiket rendezzem. Gondoltam mit nekem gyerekek. Többre is vigyáztam már. Igen ám, csak reggel megérkezett a 13 éves unokahúgom is, és közölte, hogy velem szeretné tölteni a napot. Oké. Nem tesz semmit. Nah,de az öcsém barátja! 

Ilyen gyereket még nem láttam. Szerintem inkább hasonlít egy ufóra, mint gyerekre. Nem vagyok gonosz, ne kövezzetek meg, de tényleg. Mindig úgy állok a legrosszabb gyerekhez is, hogy gyerek. Majd kinövi. De ő! Hát, nem semmi az tuti. Kezdésként leszögezte, hogy ő nem hajlandó 9:45 kor tízóraizni, csak pontban 10 kor. Ahogy ebédelni 12kor és nem 12:01kor, valamint a vacsora is 8kor kell, hogy legyen. Amikor megérkezett, rögtön mondta: hot-dogot akarok, most! Semmi gond. Először is lenyeltem ezt a stílust, a hangnemet, másodszor meg, hogy 5 gyereknek gyártom a hot-dogokat, persze azokat a szavakat, hogy légyszíves, kérlek, köszönöm azt nem ismeri a kis legény. Ebédre nem szoktam kést kirakni eléjük, mert sosem  lehet tudni, de a kisöcsém kért, hogy el tudja vágni a húst, így adtam neki. Látom, a barátja néz az ételre és nem nyúl hozzá. Kérdezem, mi a baj? Erre bevágja, hogy az én késem hol van? Mire mondom neki, hogy nem raktam, de ha kér, miért nem szól. Erre ő : Nem tudtam, hogy ezt mondani kell. Persze az ebédet a szülők csomagolták, mert az édes kisfiúk csak egy fajta virslit eszik meg, ahogy pulykamedálból is. Megvolt az ebéd, elment a délután is. Este sokáig fenn voltak, majd reggel, iszonyatos ordibálásra ébredtem. El sem tudtam képzelni, hogy a III. világháború robbant e ki, vagy esetleg a ház dőlt össze. Rohanok lefele a földszintre, be a konyha és látom, hogy anya ül a földön és zokog. Kérdezem, hogy mi történt? Azt mondta neki a gyerek, hogy én téged ki nem állhatlak, gyűlöllek. ( Pedig nem is ismeri, és mégis megtett anya érte mindent, mint vendéglátó. ) Anyánál ez volt az utolsó csepp a pohárba, elszakadt az az utolsó idegszál. Még jó, hogy csak így.  Kaptam a szüleitől egy bonbont, eltettem, mert azt hittem, hogy ha az enyém, akkor megtehetem. Aha! Éjszaka, a gyerek fajzat, az idegen házba ( most volt nálunk először) feltúrta az összes szekrényt, és háborgott, hogy ő meg akarta enni a bonbont, és mekkora szemetek vagyunk, mert megettük. Jó, jó. Türtőztettem magam. Az ebédeltetés persze már az én feladatom volt, anya be sem jött. Mire én elhülyültem velük, és nyugodt hangon közöltem a kissráccal, hogy én nem olyan lány vagyok, akiket ő eddig megismert. (Előzőleg röhögcsélt,hogy a lányok vinnyogós, kis ribancok, nem értenek semmihez.) Elmondtam, hogy én már borítottam a tesóim fejére levest, spagettit, és miegymást, ezért jobb lesz, ha visszavesz magából. Szerencsére a srácok is mellémálltak, és elkezdték rémisztgetni a kölköt.  Hatásos volt. Ettől fogva, bármit mondtam neki, megcsinálta, és még egy-egy létszíves is kicsúszott a száján.

Délután pedig anya ismételten kért, hogy ha lehet, csináljak velük valamit, hogy ne verjék szét a házat, és hogy kicsit nyugta legyen tőlük. Erősen gondolkodtam, mit is kéne csinálnunk. Végül a bicikli túra mellett döntöttem. Nagy volt a szájuk a legényeknek, vagánykodtak rendesen, hogy majd ők megmutatják. Kajánul vigyorogtam rajtuk, tudtam, hogy 2 km után kidöglenek, de nem szóltam semmit. Kiadtam az ukázt, hogy ki ki után menjen, egymás mögött, az út szélén, nem vagánykodunk, egyenletes tempóba haladjanak stb. Én sereghajtóként a végén tekertem, és időnként hangosan kurjongattam nekik a vezényszavakat. A jóslataim bejöttek, alig hagytuk el az utcát, már fájdalmasan sóhajtoztak, hogy nem bírják. De azért nagy nehezen csak letekertük azt a 12 km-et. :) Nem vagyok szemét! :) Jobban fognak aludni. Csak hálásak lehetnek nekem a szülők, mert így este nyugodtan lehet romantikázni! :)

Tombol a jó kedvem!

A nap idézete

A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését.

                                                                                                                    (Müller Péter)

Nagyon, nagyon boldog vagyok. Le sem tudom írni, hogy mennyire. :) Földöntúli mámor ez. Végre vége van a vizsgaidőszaknak, és kezdődik, a majd 3 hónapos szabadság. (Ami nem egészen csak lustálkodást jelent), de ez már nem izgat. 

3 kemény hónap áll mögöttem, s úszik lassan a feledés mély tengerébe. Iszonyatos, emberpróbáló hetek voltak ezek. Nem a tanulás miatt. Szeretek tanulni. De az, hogy 3 város között ingázok, több száz kilométert vezetek, és akkor még nem is beszéltem a határidőkről, és a többi szörnyűségről. De nem is akarok panaszkodni, mert vége. Lezárult egy év. 

Mostantól más lesz a világ. Elkezdődik a nyári időszámítás. Minden nyarunk más, mégis van, ami soha nem változik. Az érzés, ahogy reggel megcsapja arcom a forró nyári szél, aztán, amikor a kicsiknek reggelit készítek, és közösen megtervezzük a napunkat. A sok játék és nevetés. Ilyenkor érzem csak igazán boldognak magam. Ilyenkor olyan könnyen megy minden.  :)

Ezúton szeretném megköszöni mindenkinek a támogatást és lelkesítést! Lassan csak sikerül kikászálódni abból a fránya gödörből. Arra kérek mindenkit, aki úgy érzi, hogy van miért ünnepelnie, tartson velem, és pontban eset fél 10-kor, gurítson le egy pohárral a kedvencéből. Vagy egy korsóval, ha sörről van szó. :)

Még élek!

Még élek, bár néha már egyáltalán nem így érzem!

Nesze neked, minden nap blogolás! Se időm, se kedvem. Szép kis állapot.

Még mindig a hullámvölgy gödrében ülök, és várok! Lassan csak jobb lesz minden!

Káosz a fejben!

 A nap idézete

Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. (...) De bárhogy küzdök ellene, mindig (...) győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem".

                                                                      (Paulo Coelho)

Éreztél már úgy, hogy gondolatok kavarogtak a fejedben, szíved nehéz volt és nem tudtad mihez kezdj? Én már igen. Sőt, épp most is. Pocsék egy érzés. 

Sokszor vagyunk így! Amikor történik valami megmagyarázhatatlan, amikor egy csalódáson vagyunk túl, vagy éppen, ha egy fontos döntés előtt állunk. Fejünkben cikáznak a furcsábbnál furcsább gondolatok, szívünk elnehezül, megkeményedik és olyan, mintha fagypont alá csökkenne a hőmérséklete. Úgy érezzük, hogy már nem bírjuk tovább, elájulunk, hányingerünk van és legszívesebben kilépnénk a saját testünkből és csak szállnánk, repülnénk, el innen, messze, oda, ahol senki sem lát. Egy hegytetőre, a világ legeldugottabb zugába, ahol aztán kitörhet belőlünk minden, ami már régóta nyomasztott. 
Először ordítozunk a levegőbe, dühösen, mint akit elhagyott a józan esze, majd nevetünk, aztán erőteljesen röhögünk saját magunkon, a helyzeten, s érezzük, hogy elkezdünk feloldódni ... s legvégül a feszültség kitör, robban, mint egy időzített bomba, és mi keserves, fájdalmas zokogásban törünk ki. Hiába minden vígasztalás, -hogy az idő mindent megold, idővel mindent tisztábban látunk-, amíg mi saját erőnkből nem bírkózunk meg a gondokkal és le nem játszuk magunkban ezt az elképzelhetetlenül nehéz és szörnyű játszmát. Amikor pedig túl vagyunk az érzelmi kitörésen és újra higadtan tudunk gondolkodni, akkor kell a megoldáson törni a fejünket. Mert ha mindezek előtt próbálunk ötletet találni a gond lezárására, akkor lehet, hogy nagyobb bajt csinálunk, mint amilyen előtte volt, mert ilyen állapotban kizárt, hogy valaki fejében egy elfogadható gondolat is megszülethetne. Viszont akkor, amikor már nincs rajtunk az az óriási feszültség, akkor képesek vagyunk olyan dolgokra is, amit addig nem is gondoltunk volna. Mert ha éppen gyűlölünk valakit, vagy pedig iszonyatos félelem van úrrá rajtunk egy döntés előtt, akkor csak a megtorlásra, a bosszúra és a meghátrálásra tudunk gondolni. Később pedig, az is lehet, hogy még azt is belátjuk, hogy lehet hogy a mi kezünk is pontosan annyira benne van abban a bizonyos probléma kialakulásában, mint a másiknak. Egy biztos, hogy hiába is mond bárki bármit, kizárólag csak mi tudunk a fejünkben és a szívünkben rendet tenni. Hiába keressük fel a pszichológusunkat, mert ő is csak tanácsot tud adni-amit vagy megfogadunk vagy nem - esetleg jólesik kibeszélni a gondunkat, ami a lelkünket nyomja, de ettől függetlenül a gondolatok még kavarogni fognak a fejünkben és a probléma ettől még nem múlik el.

De mérhetetlen nagy segítség tud lenni, hogy valaki meghallgat, és elmondja a saját véleményét. Ami vagy elér a tudatunkig vagy nem. Hosszú az út és marhára fájdalmas! Menni vagy maradni? Meggyőzni, hogy van kiút, de tenni kell érte, vagy lelépni minél hamarabb? Áhhh, miért ilyen ***ul nehéz????

Irigység

A nap idézete

A féltékenység, ha úgy vesszük, igaz és érthető indulat, hiszen nem kíván mást, mint megőrizni, ami a miénk, vagy amiről azt hisszük, hogy a miénk; az irigység viszont puszta düh, mely nem képes elviselni, hogy másnak is legyen valamije.

                                                                                              (Francois de La Rochefoucauld)

Legidősebb testvér lévén, mindig nekem kellett kitaposnom az élet ösvényeit a kicsiknek. Miután "véres verejték" árán küzdöttem fel magam a megbecsülés csúcsára, ők, már játszti könnyedséggel tették meg ugyanazt az utat. Szüleim elmondása alapján, soha nem fordult elő nálam testvérféltékenység, vártam, szerettem az új jövevényeket. Mégis, sokszor azon kapom magam, hogy frusztrál egy-egy helyzet. Idegesít, pedig inkább örülnöm kellene, hogy nekik, már minden "simán" megy az iskolába, és az élet számtalan területén. Nem kell semmiért megküzdeniük, az ölükbe hullik minden. Mégsem tudok boldogan rájuk nézni, mert valami mégis zavar. Leginkább az, hogy nem értékelik azt, amilyük megvan. Nem tudnak semmiért hálát adni, megköszönni, hanem követelőző hangnemben sorolják kívánságaikat. Egyrészt.

A másik, ami még bosszant, az saját magam. Helyesebben a viselkedésem. Fura mód, irigy vagyok a tudásomra. A "kicsik" - akik nem mellesleg magasságban, már nagyobbak,mint én :) - mindenben utánoznak. Azt eszik, amit én, az a kedvencük, ami nekem, és így tovább. Ez egyrészt nagy felelősség, hiszen példa vagyok számukra, másrészt meg, eltűnik az egyéniségem, mert mindhárman egyformák leszünk. Persze ez túlzás, de akkor is.

De itt még nincs vége a történetnek, mert nem csak az ilyen apróságokról van szó, hanem a tudásról is. A legkisebb öcsém, hihetetlenül nagy fej. Olyan, mint egy szivacs. Csak úgy szívja magába az új információkat. Ha csak tehetné, reggeltől estig, csak velem lenne. Mindenhova követ, és folyton kérdez. Mindent tudni akar, amit én tudok.

Nah, ez volt az a pont, amikor besokalltam. Először csak elküldtem magam mellől, majd amikor ez egyre többször fordult elő, és egyszer bejött a szobámba pityeregve, majd megkérdezte,hogy miért nem akarom őt megtanítani arra sok érdekességre, amit már olyan sokszor megfigyelt rajtam, nálam, akkor lemeredtem. Itt van egy kis emberpalánta, aki szomjazza a tudást, én meg irigy módon elzavarom, rácsukom az ajtót, és  mindent megtartok magamnak? Rájöttem, hogy azért viselkedem így szegénykémmel, mert féltem azt, amit kemény munka árán megszereztem. De ez nem helyes. Sőt! Örülnöm kellene, hogy kész befogadni minden információt, és most, amikor a legformálhatóbb korában van, tölcsérrel kellene töltenem a kis agyába az ismereteket. De olyan nehéz! Fogalmam sincs mi ütött belém.

Fura

A nap idézete

"A boldogság gyakran egy olyan ajtón szökik be az életünkbe, melyről nem is gondoltuk, hogy nyitva maradt."  

                                                                                                    (John Barrymore)

Ma elég fura, és fárasztó napom volt, így nem nagyon akarózott semmi, esetleg mélyebb tartalmú bejegyzést megalkotni. Ezért úgy döntöttem, hogy kicsit tájékozódom a blogomat illetően. Hányan nézték meg, kit, mi érdekelt a leginkább, melyik irományomat nézték meg a legtöbben...stb. Meglepődtem, hogy az embereket, leginkább a fájdalmas érzésekről szóló bejegyzések érdeklik. Furcsának találtam, mert amikor ilyeneket teszek közzé, mindig mar belül valami, hogy nem kellene az egész világ előtt nyavalyogni. Ezek szerint, az emberekben nem a pozitív gondolatok olvasása iránt ébered vágy, hanem azok iránt, amelyek a gondokról, a küzdelmekről szólnak, mert úgy érzik, hogy nem csak ők, ilyen nyomorultak, másnak is vannak nehézségei, és még az is előfordulhat, hogy a problémák is hasonlóak. Van benne valami, mert én is úgy kerültem a blogok világába, hogy a gondjaimat próbáltam megoldani. Nézelődtem, keresgéltem a neten, és főleg azokba olvastam bele, amik hasonló kaliberű problémával, vagy témával foglalkoztak. Mondjuk én, azért belenéztem azokba is, amik megoldás felé tereltek, vagy legalább optimista látásmóddal rendelkeztek. Dehát, ízlések, és pofonok!

Süti süti hátán

A nap idézete

"Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt."
                                                                                                            (Paulo Coelho)

Teljesen kipurcantam. Holnap lesz a nagyobbik öcsém búcsúztató ünnepsége. ( Általános iskola 8. osztályban hagyomány, hogy a végzősök elbúcsúznak az iskolától, a tanároktól. Mondjuk szerintem elég idióta nevet adtak neki. Búcsúztató ünnepség. Nekem a temetés előtti búcsúztató, virrasztalás jut eszembe róla. Nah, de mindegy! Nem ez a lényeg.) Hanem az, hogy a szülői munkaközösség vezetője, finoman odavetette Anyának, hogy te olyan finomakat tudsz sütni, süsd már meg létszi a búcsúztatóra azt a pár tálca süteményt. Hát nagyon szépen köszönjük. Reggel 7-től a konyhában geccsoltunk, hogy összehozzuk azt a "pár" tálca süteményt. Már görcsbe rándult a kezem, mire azt a pár száz linzert összeragasztottam, és a kókuszkockákat kókuszba hempergettem. Nem akarok panaszkodni, ( talán egy picit :) ), de azért nagyon kedves volt tőlük, hogy csak így a nyakunkba zúdították. Szegény Anya hiába próbálkozott, hogy vegyék meg a nagykerben, miután leugatták, már nem tudott nemet mondani.

Mindketten szeretünk sütkérezni, otthonosan mozgunk a konyhában, nah de kérem, ami sok az már sokkk! Jelentem elkészültünk 300 db linzerrel, 200 db hókiflivel és fogalmam sincs hány darab kókusz kockával, mert a végére teljesen belezavarodtam a számolásba, de 3 hatalmas tálcát megtöltöttünk. :)

Elég volt!

Azt hittem ez a nap arról fog szólni, hogy az energiaszintemet kiegyenlíthetem vagy ne adj Isten még pozitív tartományba is lendíthetem, de nem. Egyetlen levél tette tönkre a napom, és ezzel az aggodalmak mély bugyraiba taszított. Miért is alakulnának úgy a dolgok, ahogy szeretném. Marhára elegem van már mindenből.

Gyenge akarok lenni, és elesett. Elég volt, nem játszom tovább, hogy kemény vagyok és erős.

Amin épp dolgozom

Május végén épp Ancsa egyik bejegyzéséhez érkezett hozzászólásokat olvastam, amikor is alkotói extázisba estem, és fantasztikus ötletem támadt. A hozzászólásokban a párkapcsolati problémák volt a téma, s ekkor bevillant egy kép. Aztán megszületett a cím is a fejemben: A női harcok.

Mivel épp vizsgaidőszakom van, így a kivitelezés még várat magára, de a tervek már kész vannak. :)

Mialatt a cím tartalmán agyaltam, rájöttem,hogy sokkal többet takar, mint pusztán a párkapcsolati harcok. Egyrészt mert a nők érzékeny lények, hangulatuk sokszor ingadozik, ezáltal kicsit kiszámíthatatlanok. Ebből is adódik a rengeteg konfliktusuk. Másrészt, egy nőnek több szerepköre is van, ahol konfliktus adódhat az egyének között. Kezdjük az elején. A nő első szerepe a gyerek szerep. A nő, valakinek a lánya. Így adódik egy anya-lány harc, aztán lehet lány-anya, amikor a lány, a gyerek kerekedik felül az anyján. A kislánynak lehet lánytestvére, ha csak lány ágon nézzük. Lehet nővére, vagy húga. Megy a harc az elsőbbségért, hogy ki legyen a kis kedvenc. Irigység a másik ruhájára, kedvesére, munkájára...stb. Idővel a lánynak lesz egy párja, s lesznek problémák. (nem is kevés). Össze kell csiszolódni, hiszen a különböző családi háttér, a neveltetés, az értékek, mind, mind súrlódási pontok egy párkapcsolatban (is). Pláne, ha van egy jó anyós is a képben. A legismertebb női harcokat ők vívják. Az anyós és a meny. Még jó, hogy a nőnek a párján kívül, vannak bizalmas barátai, barátnői. Ők a lelki szemetesládák, a lelki titkok tudói. Számtalan súrlódás adódik itt is, s minél hosszabb, s minél bizalmasabb ez a kapcsolat, annál több a konfliktus. Telik az idő, és a nő anya lesz. A legcsodálatosabb, de egyben a legnehezebb női szerep. Megérteni a gyermekünket, elfogadni, és feltétel nélkül, odaadóan szeretni, nem mindig egyszerű. A legnagyobb fájdalmat is a gyermek tudja okozni anyjának, pontosan a szoros anya-gyermek kapcsolat miatt. (Egészséges esetben) De még ott is így van ez, ahol a szülő elhagyja gyermekét, és ezért a gyerek utálja anyját, elfojtja haragját, és úgy él, mintha mi sem történt volna. A nő mindamellett, hogy anya, dolgozó nő is. Számos harcot kell megvívnia a munkahelyén. Legyen főnök vagy beosztott. Majd az idő múlásával, amikor már a gyerekek is felnőnek, családot alapítanak, el kell engednie a szeretett kis tündéreit, és el kell fogadni a nagymama szerepet. Ezt mindenki máshogy élni meg, főleg a mai világban. Régen természetes volt, hogy a lánya megszüli a kisonokát :), aztán minden szép és jó. De ma már a nagyik sem olyanok, mint régen. Ők még élni szeretnének, öltözködni, utazgatni, nem pedig egy síró babát tutujgatni. Feltéve, ha megélik az új jövevény érkezését. Mert ma ahogy kitolódik a gyerekvállalás, úgy a nagyszülői szerepet is egyre kevesebben tudják megélni. S, hogy a nagymama szerepkörében hol a konfliktus, a harc? Mindenhol. Összetett szerep, mert ott az anya-lánya, anyós-meny, nagyi-unoka konfliktus.  

Tág egy téma, de azt hiszem, érdemes foglalkozni vele. Annyi fölfokozott érzelem van benne, és  hihetetlenül elgondolkodtató az emberi kapcsolatok mélysége és magassága. 

Már a tervek megvannak, és a modellek névsora is, bár még egyeztetni kell velük! Aztán indul a mandula! :P

Öngyógyítás

A nap idézete

"Már régen megértettem, hogy ha be akarom gyógyítani a sebeimet, először is bátran szembe kell néznem velük. És megtanultam megbocsájtani magamnak és jóvátenni a hibáimat. De amióta utazgatok, úgy érzem, mintha egy óriási fejtörő előtt állnék, amelynek darabjai lassan kezdenek összeállni: szeretet, gyűlölet, önfeláldozás, bocsánat, öröm, boldogtalanság."

                                                                                                          (Paulo Coelho)

Egy ember életében a legnehezebb feladat, hogy önmagába nézzen, és felismerje romlottságát, hibáit, de erényeit, pozitív tulajdonságait is, és mindazt, ami egyedivé teszi. A legfontosabb dolog a világon, hogy megismerjük, elfogadjuk és megszeressük önmagunkat.  Mert csak akkor leszünk képesek egy másik embert kiismerni, szeretni és elfogadni a hibáival együtt, ha előbb a saját lelkünkben rendet teszünk. S ha ezen túl vagyunk, akkor következik annak az átgondolása, hogy mi az, ami nekünk még, belefér egy emberi kapcsolatba és mi nem. Az áldozat, a felelősség, a feltétel nélküli szeretet kérdése. Meddig lehet elmenni? Ha vannak határok, hol húzzuk meg, hogy jó legyen?

Mindez idáig azt hittem, hogy ismerem, és úgy ahogy, de szeretem is magam. De rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez közel sincs így.  Aki követi írásaimat az tudja, hogy elérkeztem életem azon szakaszába, amikor  változtatni akarok az életemen, de elsőként a lelkemet szeretném "tisztába tenni".  Kegyetlenül nehéz visszanézni a múltba, látni és újra átélni a sok fájdalmat, amit okoztak nekem, de sokkal nehezebb azokat a dolgokat újra élni, amiket elbaltáztam, és beismerni, hogy rohadtul nagy dög vagyok. Hányszor ejtettem sebeket olyan embereken, akiket mindennél jobban szeretek, vagy szerettem? Hány, és hány gyerekes butaságot követtem el, amivel elszúrtam mások és önmagam jövőjét, megmérgeztem lelkünket? Persze, rá lehet vágni, hogy gyerek voltam még, éretlen és tudatlan, nem voltam tisztába a következményekkel, de ez nem mentség. Már csak azért sem, mert most isszuk a levét annak, amit kifőztünk. Nagyon sok minden nem csak az én hibám volt, de ha akkor, ott, én máshogy döntök, akkor teljesen máshogy alakul minden. Itt lépnek be azok a súlyos kérdések, amiket már feszegettem. Ha erősebb lettem volna, ragaszkodtam volna elveimhez, akkor nemet mondok. De ehhez előre fel kellett volna vázolnom magamban, hogy számomra mik a határok az áldozathozatalban, és meddig vállalom mások helyett a felelősséget. De ehhez, akkor még szörnyen éretlen voltam. Elveim éppen voltak, csak nem tudtam tűzön-vízen keresztül ragaszkodni hozzájuk. Viszont erre azt szoktam mondani, hogy minden okkal történik! Mindennek oka van! Valamiért ennek így kellett történnie, valamit tanulnunk kell belőle. Kár, hogy ekkora szenvedések révén kell előrébb jutnunk, és kiteljesednünk.

Kövekezmények

A nap idézete

"Az elhatározás csak a kezdet. Az embert, amint határoz, nagy erejű áramlat ragadja el, és olyan helyre sodorja, ami a döntés pillanatában eszébe sem jutott."
                                                                                    (Paulo Coelho)

Mennyire igaz, amit a mai napra kiválasztott idézet mond. Ezzel én is tisztában voltam, már akkor is, amikor beadtam a felvételi jelentkezési lapot, de igazán, csak a mai nappal zuhant rám, a döntésem súlya. Hónapok óta nem alszom, ezért kimerült, ingerlékeny és szétszórt vagyok. (A bejegyzéseimen is látszik, nem győzöm javítani a hibákat. Amikért elnézést kérek utólag is, de tényleg szétcsúsztam mostanság.) Mellesleg, napi két főzet kávét felejtek a tűzhelyen, utána persze meg, takaríthatok. Ma pedig átestem életem első, és egyben utolsó, emelt szóbeli érettségi vizsgáján, és vért izzadtam, mire befejezhettem. Rémes volt.

Amikor az ember kénytelen egy ilyen horderejű döntést, vagy bármi hasonlót meghozni, akkor hiába van tisztába azzal, amit vállalt, mégsem tudja, hogy mi fog várni még rá. Tipikus, hogy messze van még, ráérünk még azzal foglalkozni...stb. Persze, nem is szabad előre agyalni hónapokkal, hogy fúú milyen rossz lesz majd nekem akkor, de nem árt felkészülni a legrosszabbra, aztán attól már csak jobb lehet. Én mindig így szoktam vizsgák előtt. Eddig bevált. :) Plusz ezen kívül, van egy hatásos fegyverem. Valahogy mindig megérzem, hogy mikor kell nagyon parázni, és mikor nem. Ez egy nagyon jó rendszer, mert ilyenkor tudom, hogy mennyi energiát fektessek bele a tanulásba. El is neveztem para radarnak! :) A viccet félretéve, arcul csapott, hogy ennyire nehéz volt. Pedig azért készítgettem a lelkemet a mai napra, de úgy látszik, hogy nem eléggé. Majd legközelebb! :P

My way

Mindig is azt éreztem, hogy nem vagyok önmagam, nem is tudom, hogy ki vagyok én?

Tudtam,hogy másabb vagyok, mint a korosztályom, de nem értettem, hogy miért. Soha nem találtam önmagam. Egészen addig, amíg rá nem találtam Ancsa blogjára. Hihetetlen milyen összetartó kis közösség az övék. A bloggerinák. 

Azért volt ez fordulópont az életemben, mert rájöttem, hogy én is egy ilyen közösség tagja akartam lenni világ életemben. Csak soha nem voltak olyanok a körülmények,hogy ez megvalósuljon. Egyrészt nem a társasági élet középpontjában élek, másrészt a kortársaim között eléggé pulykatojásnak tűntem. Mégpedig azért, mert akár 14, vagy 17 évesen sem, igazán divat klasszikus zenét hallgatni, és szépirodalmat olvasni. Ez van. De legalább a sorozatokba beleképzelve magam, vagy blogokat olvasva én is úgy érezhetem, hogy tartozok valahova.

S hogy ki vagyok én?

Nos, egy olyan nő, aki ízig-vérig vagány, ugyanakkor rendkívül érzékeny, spirituális, sportos, művészetrajongó, "fotóművészke", "íróka" =) Jah, és ki ne hagyjam, hogy poéngyáros. Ami nem feltétlenül mindig jó! :P 

Miközben az ablakban álltam, egy csésze feketével, és bámultam a zuhogó esőben cikázó, gyönyörűséges villámokat, azon töprengtem, hogy eddig miért nem vállaltam fel önmagam. Miért akartam mindenkinek megfelelni, alkalmazkodni, és miért olvadtam bele abba a szerepbe, amit elvártak tőlem. Persze, nem akarom én provokálni a világot, és igazából jól esik, hogy szeretnek, vagy legalábbis tisztelnek, de néha olyan jó lenne, ha olyan lehetnék, aki igazán vagyok. 20 éven keresztül, úgy viselkedni, mint ahogy a világ szeretné, az húzós. Bár próbáltam én is lázadni serdülőként, de azzal csak magamnak okoztam fájdalmat. Túl gyenge, és gyáva voltam ahhoz, hogy akár egy vitában is felvállaljam a véleményem. Misztikus lény vagyok, akit körülleng a titokzatos homály. Senki nem tudja, hogy ki vagyok én? Hogy mit szeretek? Senki. Pedig én mindig igyekeztem úgy élni, és cselekedni másokkal, ahogy én szeretném, hogy velem bánjanak. Figyelmes, törődő, aggódó voltam mindenkivel. De soha nem kaptam viszonzást. De ma, ahogy Isten monumentális villámainak fényébe néztem, belém csapott a felismerés. Nem is akarom, hogy kiismerjen a külvilág. Nem akarom őket beengedni, szívem titkos mélységeibe, sem gondolataim kusza, de olykor virágos ösvényeibe. De közelebb engedhetem őket magamhoz, ha az érzéseimet kiírom magamból, és fotókba öntöm lényem legbelsőbb misztikumait. Ez vagyok én! Vállalnom kell, hogy nem olyannak születtem, mint a legtöbb ember. Nem vagyok egy átlag, normális ember. Nem! Én szabadnak születtem, aki hódol a művészetek gyönyörűségének, a léleknek, az embernek,de őt sajnos, pont ezért, mindig bántani fogják.

Álmodom

A nap idézete

"A napkorong felbukkan a messzeségben, és a fénysugarak követhetetlen gyorsasággal végigbukfenceznek az óceán fodrain, hogy egyetlen szeszélyes ugrással az ablakomban teremjenek, és elvakítsák álmos tekintetem. (...) Olyan ez, mintha az álmaim véletlenül átcsúsztak volna velem a valóságba, ott keringenének körülöttem, a szempilláim, az ajkam simogatnák, hívnának a túlsó partra. Álom és valóság között lebegve szárnyaira emel ez az édes áramlat - elhiszem egy pillanatra, hogy valahol, túl a tengereken, tényleg létezik az az álomvilág. Én tudom. Én már jártam ott.  " 
                                                                                                                                                                                   (Gaál Viktor)

                                  

Sokszor, amikor valami fáj, és úgy érzem, rám omlik az egész világ, kilépek. Elmegyek innen.

Oda, ahová nem jöhetnek utánam, nem bánthatnak. Ott minden szép, és jó. Ott is vannak gondok, harcok,de azokat én nyerem meg. Mert ott, hős vagyok. Az álmok bátor és erős hősnője.  Itt olyan jó minden. Ebben a világban ő is velem van. Egy pár vagyunk, ahogy mindig is szerettük volna. Magához ölel, és megcsókol. Velem van, gondomat viseli, én pedig vigyázok rá. Este, amikor a nap már az utolsó sugaraival játszik, kéz a kézben andalgunk, majd amikor elérjük a folyót, megállunk. Átkarolom, s ő a vállamra hajtja a fejét. Nagyot sóhajt, majd kiegyenesedik, mélyen a szembe néz, és puha, lágy csókot lehel az ajkamra. Beletúrok gyengéden a hajába, nézem bogárfekete, gyönyörű szemét. Elmerülök az eszményi szempárban, mely ebben a pillanatban a nyugalom szigete. Igen. Most, otthon vagyok.

A nevem hallom. Egyre hangosabban, és hangosabban. De nem itt, a való világban hívnak. Neem, nem akarok visszamenni. De muszáj! Mennem kell. Ég veled! Jövök még, várj meg! Kérlek!-nyöszörgöm halkan, majd felállok nap fakította függőágyamból és visszatérek az életbe. Jó volt egy kicsit kilépni a zajos világból. Alig várom,hogy újra mellette legyek.

Mindenki álmodozik. Legfeljebb nem vallja be. Nekem ez feszültség levezetés. Amikor már tényleg nem bírom tovább, átlépek abba a világba, amit én magam alkottam. Ez megtörténhet a vonaton, az ágyban, vagy akár főzés közben is. S amikor megnyugodtam, visszatérek az evilági dolgaim közé.

Csak vigyázni kell, nehogy összekeveredjenek az események és feladatok! :) 

Művészlélek

                                                                       A nap idézete

          "A valóság hatalmas terhét csak a képzelet súlytalan szárnyalása enyhítheti."

                                                                                                                 (Csontos Márta)

Sajnos megint hanyagolni kényszerültem a blogom, mert idegtépő iramot diktál a külvilág. Tanulás ezerrel, a család és barátok szövevényes kapcsolatrendszere,és  a karrieremet is ápolgatni kell. 

De nem panaszkodni szeretnék, csak megosztanám Veletek életem egy olyan momentumát, ami fontos nekem. A művészet egész kicsi koromtól része az életemnek, de mind eddig nem tudtam, hogy mi is az én utam. Mit képviselek? Próbálkoztam zenével, festészettel, rajzolással, írással, és még nagyon sok érdekes tevékenységgel, de rájöttem, hogy az én utam a fotózásban rejlik. S amit képviselek az az egyszerűség, a báj, a természet és az érzelmek. Az érzések megörökítése gyönyörű, monumentális, ugyanakkor hihetetlen nagy munkával jár. Hiszen nem érdemes mű érzéseket fotózni, ahhoz pedig, hogy a valódi boldogságot, vagy épp szomorúságot láthatóvá, kézzel foghatóvá tegyük, gyorsnak és alaposnak kell lenni. Bár még nem találtam meg önmagam, de azt már tudom, hogy nem manipulált fotókat szeretnék készíteni, hanem olyat, ami valóságos. Az igazán szép képeknek üzente van. Én ebben látom az én jövőmet. Nem újat alkotni, hanem a meglévőt megmutatni.