Gyerekek

Megint csak nem tudtam tartani magam az eredeti célomhoz, mert bár tanulnom nem kellett, az időmet mégis más osztotta be helyettem. Jönni-menni, mesteremberek munkáját fél szemmel figyelni, dolgozni, és még a rám bízott gyerekek testi épségét is megőrizni. Hmmm... nem egy könnyű feladat. Mármint a gyerekek testi épségét őrizni. De sikerült! Az én egészségemért cserébe.

A kisöcsém egyik barátja nálunk töltötte a hétvégét, majd a szomszéd kissrác is csatlakozott hozzájuk. Akárhogy is számolok az 4 fiú. 3 11 éves és egy 14. Szegény anya már pénteken fogta a fejét, és sunyi mosollyal a szája szélén megkért, hogy ő főz és mindent megcsinál, csak a kicsiket rendezzem. Gondoltam mit nekem gyerekek. Többre is vigyáztam már. Igen ám, csak reggel megérkezett a 13 éves unokahúgom is, és közölte, hogy velem szeretné tölteni a napot. Oké. Nem tesz semmit. Nah,de az öcsém barátja! 

Ilyen gyereket még nem láttam. Szerintem inkább hasonlít egy ufóra, mint gyerekre. Nem vagyok gonosz, ne kövezzetek meg, de tényleg. Mindig úgy állok a legrosszabb gyerekhez is, hogy gyerek. Majd kinövi. De ő! Hát, nem semmi az tuti. Kezdésként leszögezte, hogy ő nem hajlandó 9:45 kor tízóraizni, csak pontban 10 kor. Ahogy ebédelni 12kor és nem 12:01kor, valamint a vacsora is 8kor kell, hogy legyen. Amikor megérkezett, rögtön mondta: hot-dogot akarok, most! Semmi gond. Először is lenyeltem ezt a stílust, a hangnemet, másodszor meg, hogy 5 gyereknek gyártom a hot-dogokat, persze azokat a szavakat, hogy légyszíves, kérlek, köszönöm azt nem ismeri a kis legény. Ebédre nem szoktam kést kirakni eléjük, mert sosem  lehet tudni, de a kisöcsém kért, hogy el tudja vágni a húst, így adtam neki. Látom, a barátja néz az ételre és nem nyúl hozzá. Kérdezem, mi a baj? Erre bevágja, hogy az én késem hol van? Mire mondom neki, hogy nem raktam, de ha kér, miért nem szól. Erre ő : Nem tudtam, hogy ezt mondani kell. Persze az ebédet a szülők csomagolták, mert az édes kisfiúk csak egy fajta virslit eszik meg, ahogy pulykamedálból is. Megvolt az ebéd, elment a délután is. Este sokáig fenn voltak, majd reggel, iszonyatos ordibálásra ébredtem. El sem tudtam képzelni, hogy a III. világháború robbant e ki, vagy esetleg a ház dőlt össze. Rohanok lefele a földszintre, be a konyha és látom, hogy anya ül a földön és zokog. Kérdezem, hogy mi történt? Azt mondta neki a gyerek, hogy én téged ki nem állhatlak, gyűlöllek. ( Pedig nem is ismeri, és mégis megtett anya érte mindent, mint vendéglátó. ) Anyánál ez volt az utolsó csepp a pohárba, elszakadt az az utolsó idegszál. Még jó, hogy csak így.  Kaptam a szüleitől egy bonbont, eltettem, mert azt hittem, hogy ha az enyém, akkor megtehetem. Aha! Éjszaka, a gyerek fajzat, az idegen házba ( most volt nálunk először) feltúrta az összes szekrényt, és háborgott, hogy ő meg akarta enni a bonbont, és mekkora szemetek vagyunk, mert megettük. Jó, jó. Türtőztettem magam. Az ebédeltetés persze már az én feladatom volt, anya be sem jött. Mire én elhülyültem velük, és nyugodt hangon közöltem a kissráccal, hogy én nem olyan lány vagyok, akiket ő eddig megismert. (Előzőleg röhögcsélt,hogy a lányok vinnyogós, kis ribancok, nem értenek semmihez.) Elmondtam, hogy én már borítottam a tesóim fejére levest, spagettit, és miegymást, ezért jobb lesz, ha visszavesz magából. Szerencsére a srácok is mellémálltak, és elkezdték rémisztgetni a kölköt.  Hatásos volt. Ettől fogva, bármit mondtam neki, megcsinálta, és még egy-egy létszíves is kicsúszott a száján.

Délután pedig anya ismételten kért, hogy ha lehet, csináljak velük valamit, hogy ne verjék szét a házat, és hogy kicsit nyugta legyen tőlük. Erősen gondolkodtam, mit is kéne csinálnunk. Végül a bicikli túra mellett döntöttem. Nagy volt a szájuk a legényeknek, vagánykodtak rendesen, hogy majd ők megmutatják. Kajánul vigyorogtam rajtuk, tudtam, hogy 2 km után kidöglenek, de nem szóltam semmit. Kiadtam az ukázt, hogy ki ki után menjen, egymás mögött, az út szélén, nem vagánykodunk, egyenletes tempóba haladjanak stb. Én sereghajtóként a végén tekertem, és időnként hangosan kurjongattam nekik a vezényszavakat. A jóslataim bejöttek, alig hagytuk el az utcát, már fájdalmasan sóhajtoztak, hogy nem bírják. De azért nagy nehezen csak letekertük azt a 12 km-et. :) Nem vagyok szemét! :) Jobban fognak aludni. Csak hálásak lehetnek nekem a szülők, mert így este nyugodtan lehet romantikázni! :)