Öngyógyítás

A nap idézete

"Már régen megértettem, hogy ha be akarom gyógyítani a sebeimet, először is bátran szembe kell néznem velük. És megtanultam megbocsájtani magamnak és jóvátenni a hibáimat. De amióta utazgatok, úgy érzem, mintha egy óriási fejtörő előtt állnék, amelynek darabjai lassan kezdenek összeállni: szeretet, gyűlölet, önfeláldozás, bocsánat, öröm, boldogtalanság."

                                                                                                          (Paulo Coelho)

Egy ember életében a legnehezebb feladat, hogy önmagába nézzen, és felismerje romlottságát, hibáit, de erényeit, pozitív tulajdonságait is, és mindazt, ami egyedivé teszi. A legfontosabb dolog a világon, hogy megismerjük, elfogadjuk és megszeressük önmagunkat.  Mert csak akkor leszünk képesek egy másik embert kiismerni, szeretni és elfogadni a hibáival együtt, ha előbb a saját lelkünkben rendet teszünk. S ha ezen túl vagyunk, akkor következik annak az átgondolása, hogy mi az, ami nekünk még, belefér egy emberi kapcsolatba és mi nem. Az áldozat, a felelősség, a feltétel nélküli szeretet kérdése. Meddig lehet elmenni? Ha vannak határok, hol húzzuk meg, hogy jó legyen?

Mindez idáig azt hittem, hogy ismerem, és úgy ahogy, de szeretem is magam. De rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez közel sincs így.  Aki követi írásaimat az tudja, hogy elérkeztem életem azon szakaszába, amikor  változtatni akarok az életemen, de elsőként a lelkemet szeretném "tisztába tenni".  Kegyetlenül nehéz visszanézni a múltba, látni és újra átélni a sok fájdalmat, amit okoztak nekem, de sokkal nehezebb azokat a dolgokat újra élni, amiket elbaltáztam, és beismerni, hogy rohadtul nagy dög vagyok. Hányszor ejtettem sebeket olyan embereken, akiket mindennél jobban szeretek, vagy szerettem? Hány, és hány gyerekes butaságot követtem el, amivel elszúrtam mások és önmagam jövőjét, megmérgeztem lelkünket? Persze, rá lehet vágni, hogy gyerek voltam még, éretlen és tudatlan, nem voltam tisztába a következményekkel, de ez nem mentség. Már csak azért sem, mert most isszuk a levét annak, amit kifőztünk. Nagyon sok minden nem csak az én hibám volt, de ha akkor, ott, én máshogy döntök, akkor teljesen máshogy alakul minden. Itt lépnek be azok a súlyos kérdések, amiket már feszegettem. Ha erősebb lettem volna, ragaszkodtam volna elveimhez, akkor nemet mondok. De ehhez előre fel kellett volna vázolnom magamban, hogy számomra mik a határok az áldozathozatalban, és meddig vállalom mások helyett a felelősséget. De ehhez, akkor még szörnyen éretlen voltam. Elveim éppen voltak, csak nem tudtam tűzön-vízen keresztül ragaszkodni hozzájuk. Viszont erre azt szoktam mondani, hogy minden okkal történik! Mindennek oka van! Valamiért ennek így kellett történnie, valamit tanulnunk kell belőle. Kár, hogy ekkora szenvedések révén kell előrébb jutnunk, és kiteljesednünk.