Mindig is azt éreztem, hogy nem vagyok önmagam, nem is tudom, hogy ki vagyok én?
Tudtam,hogy másabb vagyok, mint a korosztályom, de nem értettem, hogy miért. Soha nem találtam önmagam. Egészen addig, amíg rá nem találtam Ancsa blogjára. Hihetetlen milyen összetartó kis közösség az övék. A bloggerinák.
Azért volt ez fordulópont az életemben, mert rájöttem, hogy én is egy ilyen közösség tagja akartam lenni világ életemben. Csak soha nem voltak olyanok a körülmények,hogy ez megvalósuljon. Egyrészt nem a társasági élet középpontjában élek, másrészt a kortársaim között eléggé pulykatojásnak tűntem. Mégpedig azért, mert akár 14, vagy 17 évesen sem, igazán divat klasszikus zenét hallgatni, és szépirodalmat olvasni. Ez van. De legalább a sorozatokba beleképzelve magam, vagy blogokat olvasva én is úgy érezhetem, hogy tartozok valahova.
S hogy ki vagyok én?
Nos, egy olyan nő, aki ízig-vérig vagány, ugyanakkor rendkívül érzékeny, spirituális, sportos, művészetrajongó, "fotóművészke", "íróka" =) Jah, és ki ne hagyjam, hogy poéngyáros. Ami nem feltétlenül mindig jó! :P
Miközben az ablakban álltam, egy csésze feketével, és bámultam a zuhogó esőben cikázó, gyönyörűséges villámokat, azon töprengtem, hogy eddig miért nem vállaltam fel önmagam. Miért akartam mindenkinek megfelelni, alkalmazkodni, és miért olvadtam bele abba a szerepbe, amit elvártak tőlem. Persze, nem akarom én provokálni a világot, és igazából jól esik, hogy szeretnek, vagy legalábbis tisztelnek, de néha olyan jó lenne, ha olyan lehetnék, aki igazán vagyok. 20 éven keresztül, úgy viselkedni, mint ahogy a világ szeretné, az húzós. Bár próbáltam én is lázadni serdülőként, de azzal csak magamnak okoztam fájdalmat. Túl gyenge, és gyáva voltam ahhoz, hogy akár egy vitában is felvállaljam a véleményem. Misztikus lény vagyok, akit körülleng a titokzatos homály. Senki nem tudja, hogy ki vagyok én? Hogy mit szeretek? Senki. Pedig én mindig igyekeztem úgy élni, és cselekedni másokkal, ahogy én szeretném, hogy velem bánjanak. Figyelmes, törődő, aggódó voltam mindenkivel. De soha nem kaptam viszonzást. De ma, ahogy Isten monumentális villámainak fényébe néztem, belém csapott a felismerés. Nem is akarom, hogy kiismerjen a külvilág. Nem akarom őket beengedni, szívem titkos mélységeibe, sem gondolataim kusza, de olykor virágos ösvényeibe. De közelebb engedhetem őket magamhoz, ha az érzéseimet kiírom magamból, és fotókba öntöm lényem legbelsőbb misztikumait. Ez vagyok én! Vállalnom kell, hogy nem olyannak születtem, mint a legtöbb ember. Nem vagyok egy átlag, normális ember. Nem! Én szabadnak születtem, aki hódol a művészetek gyönyörűségének, a léleknek, az embernek,de őt sajnos, pont ezért, mindig bántani fogják.
A blogolás gyorsan megírja neked, kábé, hogy ki vagy.
VálaszTörlés(Egyébként a bloggerközösség azért jó, mert nincsenek zavaró személyes ismeretségek. Sűrítettség van. Felületességében idővel elmélyülő kapcsolatok ezek, jó esetben egészen a személyességig.)
"íróka" :))
Először is köszönöm hozzászólásod, nagyon örülök neki. Te vagy az első! :)
VálaszTörlésMásodszor pedig, tényleg érdekesek az itt kialakult kapcsolatok. Ahogy olvasom a bejegyzéseket, pláne,akiket nyomon követek, úgy érzem, mintha ízig-vérig ismerném, ezáltal könnyebben ki tudok tárulkozni. Ahogy Te is mondtad, nem nehezítik az "ismerkedést", sem a személyes kontaktussal járó körülmények, sem az egyéb hisztik,és hangulatváltozások. :) Képernyőn keresztül elviselhetőbb! (pl. Majd elolvasom, ha lesz, hozzá idegrendszerem)
De idővel akár szoros kapcsolatok is kialakulhatnak. Mindenesetre örülök,hogy ide csöppentem közétek! :)
Hiszti azért akad online is. Én nagyon ki tudok akadni, mikor valaki, akit régebb óta olvasok, egyszercsak törli a blogját. Aztán vannak a "célozgatós" bejegyzések. Jellemzően 2-3 mondat, kicsit odamondós, gonoszkodós, amiből rohadtul nem értesz semmit, mert az valakinek szól csak. Aztán van a durván beszólós, jobb esetben meg nem nevezve a másikat, de előfordult, hogy linket is rakott valaki. :) Mondjuk ez nem a bloggerináink közt.
VálaszTörlésÉn személyesen nem találkoztam senkivel, mégis vannak olyan ismeretségeim, akiknek egész képben vagyok az életéről, és izgulok értük, ha valami rázós dolog történik velük. De szoktak lenni blogtalik, ahol összejön a társaság, és a beszámolók szerint igen családiasan alakul az emelkedett hangulat. :)
Úgy tűnik a hiszti, a női lét elkerülhetetlen velejárója. :)
VálaszTörlésMondjuk,ha holnap törölnéd a blogod, tuti,hogy én is kiakadnék,nem is kicsit. :)
A célozgatások, amiből senki nem ért egy kukkot sem, még mindig meghatározó eleme a közösségi oldalaknak,főként a facebook-nak. Annak ellenére is, hogy az ilyen egyének zárós határidővel törlésre kerülnek, több tucat ismerősük listájáról. Pontosan azért, mert eszméletlenül zavaró,hogy szid valakit, de igazából senki nem tudja, hogy kit. Legtöbbször még az sincs tisztába vele, hogy neki szól az a kis "kedvesség" az üzenőfalon, aki az érintett. Ettől még az is tisztább, ha leordítja a másik fejét, mert akkor a másik is tudni fogja, hogy rossz fát tett a tűzre.
Kíváncsi lennék egy ilyen blog találkozóra! Alkot az ember egy képet a másikról, aztán az, élőben vagy hasonlít az elképzelt alakahoz ,vagy egy cseppet sem. De nem feltétlenül kell személyes találkozás ahhoz, hogy valakivel jó kapcsolatot ápoljunk.