Egyre jobban vagyok lelkileg, bár tudatosan nem siettetek semmit, hagyom a dolgokat szépen csordogálni, hagyom kiforrni a fájdalmat, majd szépen lassan elengedni. Az író terápiámmal nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, mert kb. 200 oldalra rúg a beadandóim oldalszáma, tehát nem unatkozom...és igazából gondolkodni sincs időm, így aztán csak vagyok. Lelkem viszont hangolom a karácsonyra, zenékkel, ma pedig húzást csináltunk egymás között - igaz, hogy egyetemisták vagyunk, de hiányzott a feelingje ennek az egésznek, és ráadásul kikötöttük, hogy csak is kizárólag kézzel készített ajándékkal lehet kedveskedni a másiknak. Úgyhogy jó lesz.
De amiről ma írni szerettem volna, az egy csodaszép pillanat, az élet apró öröme, ahogy mondani szokás. Picit kísértem ki a buszhoz, megvártam míg felszállt, majd elindultam a koliba. Teljesen váratlanul bevillant egy kép, ahogy kint hóvihar, bent a szobában kellemes meleg. Mi meztelenül fekszünk egymás mellett, én pedig Pici fölé hajolva óvatos, gyengéd mozdulatokkal simogatom, cirógatom teste minden porcikáját, és tekintetem gyönyörtől sugárzik, ahogy rá nézek, s elveszek szeme kékjében. Aztán lágyan, apró csókot lehelek ajkára, s érzem, hogy jó helyen vagyok. Miközben ezt láttam magam előtt, egy picinyke mosoly ült ki az számra, és ekkor .... elkezdett havazni. :) Lehet más kinevet, és úgy gondolja, hogy ez semmiség, de nekem felért egy csodával. Az élet aprócska, megfoghatatlan csodája!
...ha észreveszed a külvilágot nem vagy menthetetlen... :-)
VálaszTörlésRemélem... bár most úgy vagyok, hogy leszarok mindent. Nem érdekel sem Pici, sem a szobatársaim, sem a család, semmi... Nem engedem meg, hogy tönkre vágjanak...
VálaszTörlés