Figyelem elterelés

Mit teszel akkor, mikor képtelen vagy élni a mindennapokat, fáj, feszít minden pillanat, és az agyad fogaskerekei csak kattognak, forognak, és egy perc nyugalmad sincs a kínzó gondolatoktól?

Keresel valamit, ami az egészet összefogja, és eltereli a figyelmed. Tudom, tudom, az első gondolat, ami ezen szösszenetről eszedbe jut kedves olvasó, hogy könnyű azt mondani. Hidd el nagyon is jól tudom én mindezt. Ott tartok, hogy nincs kedvem semmihez, fáradt vagyok a gyötrő gondoktól, és az életem per pillanat olyan lett, mint egy vízgyűjtő, amibe egyik oldalról ciános lé folyik, a másikról pedig éltető tiszta, édeskés víz. A kettő keveredik, bár a cián akkor is halált okoz, ha keveredik a vízzel. Tehát tapasztalat, amit mondok, és nem jól hangzó okoskodás.

Nos mi is van az értelmetlen bejegyzések mögött? Rengeteg összegyűlt probléma, amiket egyedül próbáltam megoldani ... sikertelenül. Jelenleg all in, egy lapra van feltéve mindenem, tehát ha nyerek szuper csúcs világom lesz, de ha bukok, akkor a másodperc töredéke alatt leszek egy senkiházi tróger. Mindezt úgy, hogy semmi rosszat nem tettem, önzetlen jó szándékkal éldegéltem, és most rám akarják húzni a vizes lepedőt. A gond csak az, hogy ez már igencsak háború, szövetségesekkel, ellenséges táborral, én pedig, mint Dávid, egy szem katonaként a kis parittyámmal állok és várom a sereget. Jó lesz. Ezen felül a családi helyzet sem rózsás, és bár nagyon szeretem őket, sokszor úgy érzem, hogy ideje lenne a saját lábamra állni..., mert a sértegetések, oda-oda mondások és egyéb helyzetek, amik kívülről nem is tűnnek vészesnek..., de ez most a legkevesebb. Kaptam egy ígéretes munkát, amivel az egyik álmom válik valóra, de nem lehet teljes az örömöm, mert sanda gyanúm beigazolódni látszik, miszerint a főnök Úrnak friss pipihúsra fáj a foga, nem pedig szorgalmas, lelkes munkaerőre... Aztán itt van Picim, akivel különös játékot játszunk, és azt hiszem megfogadom a tanácsaitokat Ancsa, Fetisa... lesz, ami lesz, egyenlőre elég az is, hogy van, létezik, és jó a társaságában lenni.

Már nem akartam írni se, nem volt hozzá kedvem, de úgy éreztem, hogy magyarázattal szolgálok nektek, miért is ez az összevisszaság. Hát ezért!

 Kedvenc vigasztaló mondatom, amit mostanság elég sűrűn megkapok Picimtől : gondolj arra, hogy másnak még ettől is rosszabb! Valóban, de ettől még nem fogom tudni megoldani a problémáim. Sőt! A legtöbb vigasztaló próbálkozás, vagy épp kapcsolat, ott fullad kudarcba, hogy nem ismernek az emberek. Már gyerekként is gondjaim voltak a feszültséglevezetéssel, és nehezen néztem szembe azzal, hogy az általam épített mesés álomország nem létezik, helyette tömény valóság, keserűség és gonoszság elegyedik a jósággal. Úgy alkalmazkodom, mint egy kaméleon, nem nagyon szólogatok be senkinek, már csak akkor jegyzem meg, hogy valami nem esett jól, mikor képletesen szólva orromból-számból ömlik a vér. Ezek után a gondokat belül halmozom, és valamilyen "alkotásban" adom ki. Vagy kiírom az eseményeket, érzéseket, vagy fotókba öntöm, vagy rajzolok vagy bármilyen más formában, de soha nem beszélgetés útján. De ha már többszörös a probléma, az élet több területét érintik, és nincs mellettem senki, akire ráborulhatnék, nincs egy erős támaszom, akkor rövid úton összezuhanok. Nem eszek, nem iszok, nem alszok, reszketek az idegtől, a feszültségtől, és sokat töprengek egy bizonyos gondolaton. Hogy igaza volt annak a nagyon közeli családtagnak, aki azt kívánta, hogy bárcsak pusztultam volna el, még mielőtt megszülettem volna....

Viszont elég idős lettem ahhoz, hogy tudjam, ez a gondolat nem vezet sehova, és a világ legnagyobb ostobasága. Éppen ezért, mert a küzdelem ennyire kiéleződött, úgy döntöttem, hogy felkeresek valakit, aki segíteni tudna ebben, hogy kicsit megerősödjek, megtollasodjak, hisz előttem az élet, ahol ettől még csak csattanósabb pofonokat fogok kapni...

De mint mondtam valamivel el kell terelni a figyelmet a gondokról, és erre a legjobb módszer, ha kieszelünk egy projektet, amit igyekszünk tűzön-vízen át keresztülvinni és megvalósítani. Nekem már itt volt A nők harca, ami még mindig a kutatási fázisban állomásozik, viszont rengeteg új ötlettel bővült, a modellek is megvannak, úgyhogy az már révbe ért. De most mégsem óhajtottam ezzel foglalkozni. Viszont itt volt a halottak napja, és azt megelőzően olvastam Picim egy versét, melynek szintén eme ünnep volt a témája. Míg más gyertyákkal készült, én a gépem izzítottam be, és nem bírt érdekelni senki véleménye, hogy esetleg gusztustalan, morbid vagy tisztességtelen temetőbe fotózni. Halk szólamként duruzsolt fejemben a vers, elkapott az ütem, a gyönyörű őszi látvány, a hangulat, s egy láthatatlan cipzárt felhúztam magam körül, és egyfajta átszellemült, az alkotói extázistól kivörösödött arccal, kitágult pupillával jártam az elhunytak kertjét. Drága testvérem megjegyezte, hogy te őrül vagy, mire azt feleltem neki halkan, sosem voltam normális, születésemtől kezdve őrült vagyok, de ezt már tudhatnád!


S bár egészen biztos, hogy józan bolond vagyok, aki legtöbbször nem épp logikusan cselekszik, egészen picit elvont is, de cseppet sem vagyok élhetetlen, szerethetetlen...

A gondfelhők nem szálltak tova, a problémák megoldásra várnak, de úgy gondolom, hogy egy érdekes kiállításra való összegyűlt...ami eme állapot nélkül sohasem jött volna létre! Nem tudom mit hoz a holnap, hogy ünnepelt, elismert tagja leszek egy közösségnek, vagy számkivetettként élhetek még két évet...de egy biztos! Azon virtuális kezekhez tartozó ismeretlen "barátoknak", kik mindig utánam nyúltak a mélybe, mikor már a biztos vég várt rám, és akik együtt örültek velem sikereimnek, köszönettel tartozom! Elsősorban köszönök mindent nektek Ancsa, Fetisa! Még így, ismeretlenül is ti vagytok a biztos pont ebben az ingovány világban! Másodszor, de nem kevésbé köszönöm mindenkinek, aki olvassa gondolataim, és véleményükkel segítenek eligazodni eme hosszú úton, köszönöm Galathea, Tyúk! És azoknak is köszönöm, akik bár nem osztják meg gondolataikat velem, de olvassák blogom!