....esküszöm, hogy meg fogom tépni ezt a csajt! Milyen már, hogy miközben velem beszélget - megjegyzem, hogy letargikusan fáradt, állítólag - s közben kedélyesen, bájosan kacarászva üzeneteket vált az "ellenségemmel", a szobatársammal, aki lelkileg kicsinált, láthatta saját szemével, milyen állapotban voltam, és most meg a szemem láttára jól " elvannak ". Nem arról van szó, hogy ne beszélgessen vele, de azért ez így nekem nagyon fájt. Pláne, hogy ez nem az első ilyen volt, csak most telt be a pohár. Még együtt se vagyunk, de már a falra mászok tőle. Ez lenne a szenvedély másik formája?
Őszintén, most én reagálom túl a dolgot?
[ A folytatás hajnali 1 kor íródott... miután felb**ta az agyam. ]
Nem hiszem el, hogy miért ennyire bonyolult, hogy mindig ilyen nehéz esetekbe szeretek bele. Semmit nem lehet mondani neki mert megsértődik, igazából már ha eszem lenne nem is beszélgetnék vele. Minek? Úgy is én -állítólag- mindig felhergelem, szerinte esetlen vagyok, még ha aranyos szinten is, és semmi bókot - még csak barátilag sem - tud mondani, pedig tudja, hogy én ezek hiányától meghalok, teljes mértékig összezúzza a lelkem. De eközben azt írja üzenetbe - iskolai feladat, hogy mit adnánk egymásnak - önmagát adja nekem. Kösz!
Ha ezzel jár a szerelem, néhány hét lángolás, aztán gyötrődés...meggondolandó. Nem a hibákkal van bajom, csak azzal, hogy játszmázik, nem képes megélni egyszerűen tisztán a dolgokat. Tudom, kiderült rólam, hogy az érzelmi életem egy pici gyerek szintjén van, de legalább kimutatom, ami bennem van, nem tudom leplezni, és tudjátok mit? Nem is akarom. Mi értelme volna?
Azt kapom, hogy velem jól elvan. Ez mi? Meg kiderült, hogy bejön neki a szobatársam, és ha egyiküknek sem lenne párja simán belemenne. - Lehet csak hergelt ezzel, de nem úgy tűnt.
Nem tudom mit kellene még tennem magammal, hogyan mossam át az agyam, vagy mi, hogy végre olyan párt találjak, aki végre szeretne, és akit én is szerethetek. Bármit megtennék érte, de most úgy érzem, hogy nagyon elbasztak az ősök 21 éve és 6 hónapja... inkább mentek volna könyvtárba olvasni...
[ A folytatás hajnali 1 kor íródott... miután felb**ta az agyam. ]
Nem hiszem el, hogy miért ennyire bonyolult, hogy mindig ilyen nehéz esetekbe szeretek bele. Semmit nem lehet mondani neki mert megsértődik, igazából már ha eszem lenne nem is beszélgetnék vele. Minek? Úgy is én -állítólag- mindig felhergelem, szerinte esetlen vagyok, még ha aranyos szinten is, és semmi bókot - még csak barátilag sem - tud mondani, pedig tudja, hogy én ezek hiányától meghalok, teljes mértékig összezúzza a lelkem. De eközben azt írja üzenetbe - iskolai feladat, hogy mit adnánk egymásnak - önmagát adja nekem. Kösz!
Ha ezzel jár a szerelem, néhány hét lángolás, aztán gyötrődés...meggondolandó. Nem a hibákkal van bajom, csak azzal, hogy játszmázik, nem képes megélni egyszerűen tisztán a dolgokat. Tudom, kiderült rólam, hogy az érzelmi életem egy pici gyerek szintjén van, de legalább kimutatom, ami bennem van, nem tudom leplezni, és tudjátok mit? Nem is akarom. Mi értelme volna?
Azt kapom, hogy velem jól elvan. Ez mi? Meg kiderült, hogy bejön neki a szobatársam, és ha egyiküknek sem lenne párja simán belemenne. - Lehet csak hergelt ezzel, de nem úgy tűnt.
Nem tudom mit kellene még tennem magammal, hogyan mossam át az agyam, vagy mi, hogy végre olyan párt találjak, aki végre szeretne, és akit én is szerethetek. Bármit megtennék érte, de most úgy érzem, hogy nagyon elbasztak az ősök 21 éve és 6 hónapja... inkább mentek volna könyvtárba olvasni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése