Állítsátok meg az időt, vagy tekerjetek rajta!

A mai napom egy katasztrófával ért fel. Helyesbítek, katasztrófák sorozatával. Kora délelőtt kezdődött, amikor egy kedves bloggerinával való beszélgetés könnyes üzenetváltásra váltott. Majd elindultam gyakorlatra, úgy mint máskor. Időben voltam, nem kellett sietnem, de azért tempósan vettem a lépcsőfokokat, amikor is lenéztem a lábam elé, és egy torkánál kivégzett patkány hevert a betonon. Persze cicánk büszkén feszített, hogy milyen ügyes is volt, de a gyomrom felfordult és a reggelim vissza akart jönni. Sietve kerültem ki, és pattantam be a kocsiba, de hiába fordítottam el a kulcsot az autó nem indult. Fiús lányként ez nem okozott akkora gondot, szóval hamar rájöttem a hibára és már hasítottam is a km-et, egészen egy vasúti kereszteződésig, ahová épp akkor értem, mikor a rendőrök, a mentők, katasztrófavédelem, és hirtelen egy halálos vonatgázolás helyszínén találtam magam. Ez már nem az első ilyen eset volt...sőt! Ez volt a harmadik, hogy halálos baleset "szemtanúja" lettem. Nem elég, hogy megfagyott bennem a vér, ködbe burkolóztak gondolataim, és csak bámultam magam elé, de úgy eltereltek a rendőrök, hogy egy kietlen pusztán találtam magam, és félórás késéssel érkeztem meg a gyakorlatra.


Ott jó hangulatban telt az idő, főzőcskéztünk, beszélgettünk, és rengeteget tanultam. Aztán nagy kihívás elé állított a tereptanárom, ugyanis kapott egy telefont, hogy el kell menni sürgős, mert egy gyerekkel baj van az iskolában. Közben hazajött a két legkisebb, együtt megebédeltünk, én meg belekezdtem a munkanaplóm írásába. A kölkök szórakoztak egymással, a nagyobb cikizte a kicsit, aki visszamondogatott neki, majd futkározni kezdtek. Én persze már a "szóváltásnál" először kértem őket, majd felemeltem a hangom, végül erélyesen parancsba adtam, hogy most aztán elég legyen, ne piszkálja már a kicsit, a kisebb, meg hagyja rá a nagyobbra, ha már ilyen buta. Hiába való volt minden szó, mire kimondtam volna, hogy ne futkározzatok, már csak annyit tudtam, hogy Neeeeee..... egy hatalmas csattanás, és a szívem tuti megállt fél percre, az erő kiszaladt a lábamból, a vér megfagyott a testemben, lesápadtam....és Uram, add, hogy ne legyen baja.....


Mindenhol üvegszilánkok, és VÉR! A pici lány pedig hassal feküdt az ajtóban, és a szilánkok között. Hát...nem kívánom senkinek azt a pillanatot. Rohantam, mint az őrült, hozzá sem mertem nyúlni, de ő már tápászkodott fel, s látom, hogy mindene csupa vér. Kérdeztem fáj e valamilye, de nem tudott válaszolni. Lefektettem a díványra, átnéztem a kezeit, nyakát, ....semmi, hasán 5-6 db nem túl mély vágás, ....és a lábászárára pillantva újabb sokk ért. Forró, bíborvörös vér ömlött a lefelé a lábaszárán, és kikandikált egy szilánkdarabka. Gyorsan felemeltem, felpóckoltam a lábát, és a már rosszullétében is poénkodó srác - " Tisztára mint a vészhelyzetben." szlogenje után - hozott egy pólót, amivel elszorítottam a combját. Közben nem tudtam mit csináljak, mert ... már mentőt sem lehet hívni, ha nincs életveszély, mert azt is ki kell fizetni. Ezt nevezem. Hívtam a tereptanárom, aki először kinyomott, hogy mindjárt itt van, majd a további hívogatás után betoppant, és hüledezett, de rutinosan csinált egy nyomókötést, majd összeszedtem a ruháit, ő a szükséges papírokat, hívtuk a szülőket, beraktuk a gyerkőcöt az autómba, - ha lett volna szirénám tuti kiraktam volna - és nyakig véresen, 120-al rohantam vele a kórházba. Szegénykém egész úton félt, nem akarta, hogy műtsék, halkan pityergett, majd a kórházban hozzám bújt. Eltoltam magamtól, de azért megsimogattam a hátát, kis karját, és biztosítottam afelől, hogy itt leszek, míg a szülők ide nem érnek. Bent újabb sokk. Az orvos miután megtudta, hogy nem a testvérem, hanem "csak" egy állami nevelésben részesülő kicsi, rögtön ordítozott vele, és az a hangnem ....áhh...sírt a lelkem. Nincs elég baja, mit tehet arról, hogy mi van otthon. Hála a jó Istennek nem lett komoly baj, de lehetett volna. Összevarrták jó sok öltéssel, menni is alig bír, de legalább él. Hálát adok az Úrnak, hogy vigyázott rá. Hátha tanul belőle. De azért én még mindig remegek, több órával az eset után is. Nem tudom feldolgozni, hogy mindez akkor történt, amikor én felügyeltem rájuk. 


Hazafelé jövet pedig egy bmw farolt ki úgy, mint az akciófilmben a menekülő gazfickók kocsija. Szerencse, hogy nem volt a közvetlen közelében senki. és a napnak még nincs vége....




                                                                                                        Anyukám bekerült a kórházba!


Állítsa meg valaki az időt...nem akarok többet a mai napból...könyörgöm tegye meg valaki a lehetetlent!!!