"Szólj rám, ha egyszer összefutnánk egy másik életben..."

Nem tudok szavakat formálni, beszéljen helyettem a zene. Nem vagyok depis, minden oké, csak agyag testem formálódik az élet kezei között. Épp most készül a harcos amazon 2.2-es kivitele. Sok a feldolgozandó gondolat, a tré szemétség és a megoldandó probléma, de ez így volt, van és lesz míg világ a világ. A hülye ember eddig is az volt, és ezután sem fog megváltozni.

 Már csak arra kell odafigyelnem, hogy át ne essek a ló másik oldalára. Egyébként már nem mérgezem magam. Nem megy. És ha menne sem tenném. Már csak 0.1-es cigit szívok és max. 2-3 szálat. Inkább gyakran veszek mély levegőt, és keményen szorítom ökölbe a kezem. Már csak egy évet és néhány hónapot kell kibírnom. Azt már fél lábbal is! Remélem!

Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet hogy ebbe én ma még belehalok!

Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Össze futnánk, egy másik Életben!

BLR:
Volt amikor azt hittem, hogy nincs ami megállít,
De tudom, ha esik, a magamfajta megázik,
Megbecsülöm már, hiszen hamar elillan a gyönyör,
Hiába mászok ki, mindig jön ugyanaz a gödör!

Felismertem már, és meg is bántam a hibáim,
Hiszem, hogy odafenn meghallgatják az imáim,
Úszom az árral és hiába látom: messze a part,
Az éj leple alatt, én csak tovább írom a dalt!

Nem tudom mi lesz majd, ha megunom az egészet,
De még ezt itt hagyom nektek, mielőtt lelépek,
Én a szívembe zárok mindenkit, ki megértett,
És hitt bennem, engem már csak ez éltet!

Eddig sem adtam fel a hitem, ezután se fogom,
Akkor sem, ha becsúszik az Élettől egy-két pofon,
Míg a szívemben bármi lesz , ha sírni lesz is okom,
Mindig ott lesz velem: a papír, a toll, a mikrofon!

Ref.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet hogy ebbe én ma még belehalok!

Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Össze futnánk, egy másik Életben!

Emlékszem, egész mást akartam, ez előtt 10 évvel,
Akkor még azt hittem, bárkivel elbánok fél kézzel,
Kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni,
Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,
Hanem az én-központú rendszer, amit pont azért hoztam létre
Hogy ne kerüljek trébe! És nézd meg: hogy mit adott most az Isten,
Mert semmim sincsen, összedőlt minden, megszűnt amiben hittem!

Kellett volna a sorstól, egy büdös nagy pofon!
Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz!

De nem volt senki, aki példát mutatott volna,
Apám régen elment, anyám meg mond meg, minek is szólna,
Mikor úgy is tudja hogy a fia az, csak egy önpusztító barom,
Ha kell 100 fokon égek, és a véleményt mind le szarom!

És hiába van pénz a zsebemben, ha szálka vagyok a szemedben,
Nektek írtam a dalokat, úgyhogy jusson eszedbe:
Mikor engem kritizálsz, kicsikét magadat is bántod,
Mert görbe tükröt mutatok neked, amiben saját magad látod!

Nem kell hogy arról szóljon minden nóta, mekkora raj vagyok,
Nem kell hogy azt hidd: én bármit, bárhol megkapok!
10 éve próbálok, ugyan az a srác lenni,
De megváltozott a világ, én is megváltoztam... ENNYI!

Ref.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet hogy ebbe én ma még belehalok!

Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Össze futnánk, egy másik Életben!

Curtis:
Jó pár gond, amit sajnálom megéltem,
Igaz út, mit a hamisra cseréltem,
Volt sok fájdalom, azóta elégtek,
Angyalok követtek, imáik elértek!

Voltam rossz példa, szálka a szemekben,
Égre nézek, rózsafüzér a kezemben,
Mondták páran már: sohasem felednek,
És ha nem leszek, akkor is szeretnek!

Sokszor volt nekem is, hogy könny hullott a szememből,
Mit magamnak hittem, ki folyt a kezemből,
Csalódásban, fájdalomban, mit is várhatnék,
Isten, vagy ördög előtt, tiszta szívvel állhatnék!
Nem voltam nagymenő, ki szinte mindent megtehet,
Vagy gazdag család sarja, aki egy lapra feltehet,
Bármit, mert neki semmi sem számít,
Kis koromtól kezdve csak a bűn, ami csábít!

Ref.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet hogy ebbe én ma még belehalok!

Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Össze futnánk, egy másik Életben!

Szólj rám, ha egyszer véletlen,                                                                                                                                    Össze futnánk, egy másik Életben!

Lehet úgy is, hogy végül...

Teszek-veszek szól a zene, és akkor felcsendült ez a szám… 

 Lehet úgy is, hogy végül
mégis ő lesz, aki békül.
Megbocsát, megbocsát.
Lehet az is, hogy ma átjön,
és csönget, mert rájön.
Megbocsát, megbocsát.

Ő is várt,
tovább nem tudott várni.
Megbocsát, megbocsát.
Van-e bárki is ott kint,
vagy csak úgy hallod megint.
hogy megszólalt a csengő
a hiányból, a csendből.
Összeáll, megtalál.

Nem is sejthette, hogy látnád,
nem is jönnek csak a számlák.
Mi más? Semmi más.
Ennek így kellett lenni.
Hogyha fáj is, ebben senki
nem hibás, nem hibás.

Ő is várt,
tovább nem tudott várni.
Kiszáll, odébbáll.
Csak a postás jött megint,
aláírod, rádkacsint.
Mintha tudná, mi az ábra,
néz a bevetetlen ágyra.
Mindent lát, ő is lát.

Lehet úgy is, hogy mától
nem látsz erdőt a fától.
Csak mész, nem is élsz.
Lehet többé sose hív,
mégse állhat meg a szív,
meg az ész, meg az ész.

Nyugodj meg,
többé nincs hová futni.
Lassan járj, odaérsz.
Odaérsz, ahol nem vár
semmi más, csak a leltár,
veszteség, meg amit nyertél,
kicsit tapasztaltabb lettél.
Ennyivel többet érsz.

Átkozottak egy elátkozott világban VII.fejezet/1.rész

VII.fejezet

Zsófi bár erős embernek mutatta magát, aki mindig eléri amit akar, nagyon is érzékeny nő volt. Talán ezt mutatja az is, hogy miután elmondtam neki a gimi utolsó évében, a ballagásunkkor, hogy szerelmes vagyok belé, ő rövidre zárta ez a „színjátékot” – ahogy ő fogalmazott – és megszerezte a sármos, tehetős Tölgyes Dánielt, majd az érettségit követő évben össze is házasodtak. Gyönyörű menyasszony volt, elakadt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Én voltam a tanúja. Aztán 9 hónap múlva megszületett Tölgyes Maja Mónika. Az irántam érzett szeretetéből az én nevemet is megkapta a pici. Mielőtt férjhez ment volna Dennyhez – ahogy ő nevezi a férjét – nem beszéltünk egy kerek évig. Én elkezdtem az egyetemet Pesten, ő meg bolti eladó lett Szolnokon. Mindketten Szolnokiak voltunk, habár én csak 6 éves koromban költöztem ide anyámmal és a 3 bátyámmal Szombathelyről. Akkoriban kezdtünk új életet, a csodálatos, feledést hozó jövő reményében. Már itt Szolnokon kezdtem az általánost, később pedig a gimnáziumot is, ahol osztálytársak lettünk Zsófival. Az első héten még egyedül ültem, nem nagyon tudtam, akartam beilleszkedni az osztályba. Aztán a második hét elején Zsófitól nem tudtak órát tartani olyan hangos volt a padtársnőjével folytatott trécseléstől, viháncolástól, így a tanárnő büntetésből mellém, a rövid hajú, fiúruhákat viselő, csendes lányhoz ültette. Nem tudhatta egyikőnk sem, hogy ez az ismeretség egy életre fog szólni. 

De vissza az egyetemhez. Még az első félévet apró döccenőkkel, két pótvizsgával, de jól vettem, aztán az év vége kínkeservesre sikeredett, és mivel semmi küzdőszellem nem volt bennem, - azt már rég elvesztettem Szombathely határában – nem tudtam felülkerekedni a ziccereken. Miután otthagytam az iskolát teljes munkaidőben dolgoztam tovább a 3 metrómegállónyira lévő Mc’Donaldsban, ahol a suli mellett is dolgoztam 4 órába. Nem volt egy álom meló, de a fizumból ki tudtam csengetni a lakbért, és bőven jutotta még kajára és szórakozásra is. Vagyis jutott volna, de nem jártam sehova. A spórolt pénzemből vettem egy laptopot, előfizettem az internetre, így munka után a neten lógtam, míg ki nem dőltem. Egy nap ugyanígy szörföltem, amikor megpillantottam egy mail-t, amit Zsófitól kaptam. Az állt benne, hogy szánja-bánja, hogy nem írt hamarabb, de jó lenne, ha találkoznánk, hiányzom neki. Ha nem olvastam el ezerszer, akkor egyszer sem. Ő is hiányzott nekem, de miután kígyót-békát mondott rám, miután bevallottam, nem csakhogy leszbikus vagyok, hanem még fülig bele is vagyok zúgva, elmenekültem. Nem kellettem, tovább léptem. Ő meg férjhez ment, csakhogy ne kelljen még magának se bevallani, hogy viszont szeret. Bár nehéz volt, de aztán találkoztam vele. Kiderült, felköltöztek Pestre, és itt akarnak majd összeházasodni, családot alapítani. Nem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy még mindig együtt vannak, sőt egy életre terveznek, de örültem, hogy újra láttam, és hogy megint szorosra fűztük a szálakat. Így aztán ha volt egy kis szabadidőnk együtt töltöttük. Moziztunk, plázáztunk –Zsófi örömére -, és a Margit-szigeten sütettük a hasunkat. Majd ott voltam az esküvőjén, és a szülőszobában is. Én vághattam el a pici Maja köldökzsinórját. Talán így, mindezek után érthető, hogy Zsófi két kézzel ragaszkodott hozzám, és iszonyatosan fájt neki, hogy csak így félreállítottam. Nem is tudott ebbe belenyugodni, és ma éjszaka szörnyű érzések gyötörték, így hát tennie kellett valamit.

***

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mert teljesen elvesztettem az időérzékem, és egy sötét verembe kerültem. Nem volt sem tér, sem idő, sem semmi más. Még mindig a padlón feküdtem kisírt, beduzzadt, vörös szemekkel, a testem pedig olyan merev volt, mint amiből kiszállt az élet.

Egyszer csak kopogtak az ajtón. Hallottam topán, de nem volt erőm sem szólni, sem megmozdulni, így csak feküdtem tovább. Újra kopogtak, majd nyílt az ajtó. Bárki lehetett volna, akár meg is ölhettek volna az sem érdekelt. De szerencsémre nem tolvajok törtek be, nem is perverz gyilkosok csupán Zsófi. Zsófi a megmentő, az arkangyal. Szegény csak állt a konyhaajtóban kezét a szájához emelte és nem találta a szavakat. Aztán gyorsan fölém hajolt, hallgatta, ahogy levegőt veszem, majd gyengéden, aztán erősebben megpofozgatta az arcom. Teljesen kétségbeesett, el sem tudta képzelni mi történhetett.

***

Szép lassan felsegített, áttámolyogtunk a nappaliba, és letelepedtünk a kanapéra. Ő ült, én pedig az ölébe hajtottam a fejem. Simogatta a hajam, és gyengéden próbálta kideríteni mi is történhetett.

-Mi történt Kicsim? –Szólt halkan, még mindig a hajam, az arcom simogatva. Alig tudtam hangot kipréselni a torkomon.

-Itt volt. Eljött. Olyan szép volt! – Szipogtam.

-Ki volt itt? Kiről beszélsz Maio? – Éreztem a hangján, hogy egyrészt megijedt, másrészt nem érti a dolgot.

-Ő volt itt. Ő. A Kedvesem. – Válaszoltam, mint aki nincs magánál. Zsófi szíve egyre erősebben kalapált, tenyere izzadt.

-Ki? Maio, megrémítesz! – Fölemelte fejem, hogy a szemembe tudjon nézni, amikor majd válaszolok.

-Hát nem tudod? Rita. Rita volt itt, és olyan gyönyörű volt…- ekkor már teljesen elhagyott a józan eszem. Zsófi pedig felcsattant, pont úgy, mint szokott. 

-Mit akart már az a szuka? Miért jött? Miért nem bírja felfogni, hogy hagyjon békén?

-Ne beszélj így róla! Ő a szerelmem. És én is neki. – Mosolyogtam.

-Maio, mi bajod van? Hiszen elhagyott. Már hogy lenne a szerelmed? 

-Én tudom, hogy szeret. Ő szeret. Soha senkit nem nyalt még ki úgy, mint engem. –Ennél a pontnál már elgondolkodott Zsófi is. Észrevette az őrültség látható jeleit.

-Ne már Maio! Fejezd be! Tudod, hogy nem vagyok kíváncsi a vágyálmaidra! Én is ki tudnálak úgy nyalni! – Próbált szegény bekapcsolódni a félig-meddig játékba. Mert ő még nem tudhatta, hogy bár valóban megzakkantam, nem beszélek akkora bődültségeket.

-Pedig de! Varázslatos volt a tegnap este. Úgy csókolt, mint legelőször, és úgy nyalt, mint még soha senki. Még ő sem csinálta előtte így. – Csillogott a szemem, mintha tűzet gyújtottak volna benne.

-Maio! Te meg mi a francról beszélsz? – Értetlenkedett Zsófi, de legbelül már tudta, csak nem akarta felfogni.

-Rita! Óh! Itt volt, és … áhh! – Vonaglottam Zsófi karjaiban. Ő meg szegény már teljesen kétségbeesett, nem tudta mit tehetne velem. Soha nem látott még így, pedig jó néhány kiborulásomnál jelen volt. Hirtelen bevillant a pszichológusnő, akit ajánlott nekem. Tudta, hogy eljártam hozzá kezelésekre, de a többiről fogalma sem volt. Előkapta a telefonját, és a számát kereste. Tudta, hogy szakemberre van szükségem. Megnyomta a zöld gombot, és várt.

***

Hanna a kanapéján ült és csak mosolygott, ahogy újra végigélte az elmúlt este történéseit. Amikor a csókunkra gondolt végighúzta a mutatóujját az alsó ajkán és elégedetten felnyögött. Bár időnként kételyek gyötörték velem kapcsolatban, de reménykedett, hogy ez az este, és ez a csók egy szép kapcsolat kezdetét jósolja. Csak ült ott, és boldog volt.

Az a bizonyos legeslegszebb szó...

Ajánlott zene az olvasáshoz.

Az a bizonyos legeslegszebb szó a világon… mely úgy ölel körbe, mikor kimondod: „SZERETLEK”, mint a lágy esésű, finom selyem. 

Sokan vannak, akiknek szinte égeti a szájuk, s nehezükre esik kimondani, mert bizony ez nem pusztán csak egy szó. Sokkal több annál. Ha szeretek, akkor nem okoz problémát, hogy használjam, de alaptalanul nem veszem a számra. Az iskolában ma nagyon divatos, hogy a barátok is mondják egymásnak, de nekem ilyen kontextusban nem megy.  Egész eddigi életemben két embertől ( egy fiútól és egy lánytól) kaptam meg ezt a szót, s én is csak két embernek mondtam ki tiszta szívből, őszintén. (Hölgy volt mindkét illető.) Ma már ez is közhellyé vált, hogy: „Ne mondd, éreztesd!” Persze, igaz, hogy ne koptassuk a szót, és csak akkor használjuk, ha tényleg úgy érezzük, és ne csak mondjuk, hanem apró kis figyelmességekkel, a másikért hozott áldozatokkal…stb. is hozzuk tudomására, de úgy vélem, hogy gyönyörű mosolyt csal mindkét fél arcára egy-egy szerelmes mámorban elrebegett SZERETLEK! 

Három alkalomból kétszer súgták ezt a fülembe, abból én egyszer válaszoltam, egyszer pedig megkértem szegény fiút, hogy ne mondja, mert nekem nem megy, és hazug szavakkal pedig nem akarom kábítani. Egyszer pedig én magam léptem a tettek mezejére és mondtam ki eme csodaszót…bár ne tettem volna. Nem bánom, hogy kimondtam, mert nagyon is így éreztem, bár csak pár hónap telt el, de az időzítés nem volt épp megfelelő. Egy romantikus vacsora, vagy épp egy meghitt szeretkezés után vágytól csillogó szemekkel, halk, félszeg hangon a fülébe súgni a szeretett nőnek, sokkal-sokkal szebb lett volna, mint félrészegen ordítani. Ezt elkurtam, nem kicsit…NAGYON. Azóta is szégyellem magam, és ha tudnám visszacsinálnám, de sajnos az idő kerekét visszapörgetni nem lehet. Csak bízni tudok abban, hogyha elfelejtetni nem is tudom, de legalább jóvá tehetem még ezt...

Azt hiszem a jövőben meg fogom várni, hogy a másik mondja ki, akármeddig is kell rá várnom. 

Nem tudom más, hogy van ezzel, de nekem majdnem nagyobb örömet jelent kimondani a szeretett nőnek: „Szeretlek Kicsim!”, mint amikor nekem mondják. Ahogy hozzábújsz bársonyosan puha arcához, és a fülébe suttogod, Ő pedig meghatódva magához húz… Gyönyörű! Mondjuk hallani is olyan felemelő érzés, hogy szinte elgyengül a lábam, elcsuklik a hangom és könnybe lábad a szemem. Ugyanolyan érzés, mint az ajándékozás. Fantasztikus adni és kapni is. Csak egy szó, és mégis milyen ereje van. Hasonlatos a „Kedvesem” szóval. Az is gyönyörű, és mégis alig használják. Nekem egyetlen egyszer „mondták”, de leírni nem tudom mit éreztem akkor. És kimondani is mennyivel szebb: „Az én Kedvesem”, mint azt, hogy: „ A csajom”, „ A barátnőm”…

Na valami ilyesmi:

 

 

Szeretlek most és mindörökké!