Átkozottak egy elátkozott világban VII.fejezet/1.rész

VII.fejezet

Zsófi bár erős embernek mutatta magát, aki mindig eléri amit akar, nagyon is érzékeny nő volt. Talán ezt mutatja az is, hogy miután elmondtam neki a gimi utolsó évében, a ballagásunkkor, hogy szerelmes vagyok belé, ő rövidre zárta ez a „színjátékot” – ahogy ő fogalmazott – és megszerezte a sármos, tehetős Tölgyes Dánielt, majd az érettségit követő évben össze is házasodtak. Gyönyörű menyasszony volt, elakadt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Én voltam a tanúja. Aztán 9 hónap múlva megszületett Tölgyes Maja Mónika. Az irántam érzett szeretetéből az én nevemet is megkapta a pici. Mielőtt férjhez ment volna Dennyhez – ahogy ő nevezi a férjét – nem beszéltünk egy kerek évig. Én elkezdtem az egyetemet Pesten, ő meg bolti eladó lett Szolnokon. Mindketten Szolnokiak voltunk, habár én csak 6 éves koromban költöztem ide anyámmal és a 3 bátyámmal Szombathelyről. Akkoriban kezdtünk új életet, a csodálatos, feledést hozó jövő reményében. Már itt Szolnokon kezdtem az általánost, később pedig a gimnáziumot is, ahol osztálytársak lettünk Zsófival. Az első héten még egyedül ültem, nem nagyon tudtam, akartam beilleszkedni az osztályba. Aztán a második hét elején Zsófitól nem tudtak órát tartani olyan hangos volt a padtársnőjével folytatott trécseléstől, viháncolástól, így a tanárnő büntetésből mellém, a rövid hajú, fiúruhákat viselő, csendes lányhoz ültette. Nem tudhatta egyikőnk sem, hogy ez az ismeretség egy életre fog szólni. 

De vissza az egyetemhez. Még az első félévet apró döccenőkkel, két pótvizsgával, de jól vettem, aztán az év vége kínkeservesre sikeredett, és mivel semmi küzdőszellem nem volt bennem, - azt már rég elvesztettem Szombathely határában – nem tudtam felülkerekedni a ziccereken. Miután otthagytam az iskolát teljes munkaidőben dolgoztam tovább a 3 metrómegállónyira lévő Mc’Donaldsban, ahol a suli mellett is dolgoztam 4 órába. Nem volt egy álom meló, de a fizumból ki tudtam csengetni a lakbért, és bőven jutotta még kajára és szórakozásra is. Vagyis jutott volna, de nem jártam sehova. A spórolt pénzemből vettem egy laptopot, előfizettem az internetre, így munka után a neten lógtam, míg ki nem dőltem. Egy nap ugyanígy szörföltem, amikor megpillantottam egy mail-t, amit Zsófitól kaptam. Az állt benne, hogy szánja-bánja, hogy nem írt hamarabb, de jó lenne, ha találkoznánk, hiányzom neki. Ha nem olvastam el ezerszer, akkor egyszer sem. Ő is hiányzott nekem, de miután kígyót-békát mondott rám, miután bevallottam, nem csakhogy leszbikus vagyok, hanem még fülig bele is vagyok zúgva, elmenekültem. Nem kellettem, tovább léptem. Ő meg férjhez ment, csakhogy ne kelljen még magának se bevallani, hogy viszont szeret. Bár nehéz volt, de aztán találkoztam vele. Kiderült, felköltöztek Pestre, és itt akarnak majd összeházasodni, családot alapítani. Nem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy még mindig együtt vannak, sőt egy életre terveznek, de örültem, hogy újra láttam, és hogy megint szorosra fűztük a szálakat. Így aztán ha volt egy kis szabadidőnk együtt töltöttük. Moziztunk, plázáztunk –Zsófi örömére -, és a Margit-szigeten sütettük a hasunkat. Majd ott voltam az esküvőjén, és a szülőszobában is. Én vághattam el a pici Maja köldökzsinórját. Talán így, mindezek után érthető, hogy Zsófi két kézzel ragaszkodott hozzám, és iszonyatosan fájt neki, hogy csak így félreállítottam. Nem is tudott ebbe belenyugodni, és ma éjszaka szörnyű érzések gyötörték, így hát tennie kellett valamit.

***

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mert teljesen elvesztettem az időérzékem, és egy sötét verembe kerültem. Nem volt sem tér, sem idő, sem semmi más. Még mindig a padlón feküdtem kisírt, beduzzadt, vörös szemekkel, a testem pedig olyan merev volt, mint amiből kiszállt az élet.

Egyszer csak kopogtak az ajtón. Hallottam topán, de nem volt erőm sem szólni, sem megmozdulni, így csak feküdtem tovább. Újra kopogtak, majd nyílt az ajtó. Bárki lehetett volna, akár meg is ölhettek volna az sem érdekelt. De szerencsémre nem tolvajok törtek be, nem is perverz gyilkosok csupán Zsófi. Zsófi a megmentő, az arkangyal. Szegény csak állt a konyhaajtóban kezét a szájához emelte és nem találta a szavakat. Aztán gyorsan fölém hajolt, hallgatta, ahogy levegőt veszem, majd gyengéden, aztán erősebben megpofozgatta az arcom. Teljesen kétségbeesett, el sem tudta képzelni mi történhetett.

***

Szép lassan felsegített, áttámolyogtunk a nappaliba, és letelepedtünk a kanapéra. Ő ült, én pedig az ölébe hajtottam a fejem. Simogatta a hajam, és gyengéden próbálta kideríteni mi is történhetett.

-Mi történt Kicsim? –Szólt halkan, még mindig a hajam, az arcom simogatva. Alig tudtam hangot kipréselni a torkomon.

-Itt volt. Eljött. Olyan szép volt! – Szipogtam.

-Ki volt itt? Kiről beszélsz Maio? – Éreztem a hangján, hogy egyrészt megijedt, másrészt nem érti a dolgot.

-Ő volt itt. Ő. A Kedvesem. – Válaszoltam, mint aki nincs magánál. Zsófi szíve egyre erősebben kalapált, tenyere izzadt.

-Ki? Maio, megrémítesz! – Fölemelte fejem, hogy a szemembe tudjon nézni, amikor majd válaszolok.

-Hát nem tudod? Rita. Rita volt itt, és olyan gyönyörű volt…- ekkor már teljesen elhagyott a józan eszem. Zsófi pedig felcsattant, pont úgy, mint szokott. 

-Mit akart már az a szuka? Miért jött? Miért nem bírja felfogni, hogy hagyjon békén?

-Ne beszélj így róla! Ő a szerelmem. És én is neki. – Mosolyogtam.

-Maio, mi bajod van? Hiszen elhagyott. Már hogy lenne a szerelmed? 

-Én tudom, hogy szeret. Ő szeret. Soha senkit nem nyalt még ki úgy, mint engem. –Ennél a pontnál már elgondolkodott Zsófi is. Észrevette az őrültség látható jeleit.

-Ne már Maio! Fejezd be! Tudod, hogy nem vagyok kíváncsi a vágyálmaidra! Én is ki tudnálak úgy nyalni! – Próbált szegény bekapcsolódni a félig-meddig játékba. Mert ő még nem tudhatta, hogy bár valóban megzakkantam, nem beszélek akkora bődültségeket.

-Pedig de! Varázslatos volt a tegnap este. Úgy csókolt, mint legelőször, és úgy nyalt, mint még soha senki. Még ő sem csinálta előtte így. – Csillogott a szemem, mintha tűzet gyújtottak volna benne.

-Maio! Te meg mi a francról beszélsz? – Értetlenkedett Zsófi, de legbelül már tudta, csak nem akarta felfogni.

-Rita! Óh! Itt volt, és … áhh! – Vonaglottam Zsófi karjaiban. Ő meg szegény már teljesen kétségbeesett, nem tudta mit tehetne velem. Soha nem látott még így, pedig jó néhány kiborulásomnál jelen volt. Hirtelen bevillant a pszichológusnő, akit ajánlott nekem. Tudta, hogy eljártam hozzá kezelésekre, de a többiről fogalma sem volt. Előkapta a telefonját, és a számát kereste. Tudta, hogy szakemberre van szükségem. Megnyomta a zöld gombot, és várt.

***

Hanna a kanapéján ült és csak mosolygott, ahogy újra végigélte az elmúlt este történéseit. Amikor a csókunkra gondolt végighúzta a mutatóujját az alsó ajkán és elégedetten felnyögött. Bár időnként kételyek gyötörték velem kapcsolatban, de reménykedett, hogy ez az este, és ez a csók egy szép kapcsolat kezdetét jósolja. Csak ült ott, és boldog volt.