Strandolás 2.0

Habár családunk nem egy vízimádó, de a srácok miatt minden nyáron elmentünk egy párszor a strandra. Mi nem igazán vagyunk azok a nagy nyaralók, legtöbbször nem is tehettük meg, hogy elutazzunk egy puccos üdülőhelyre,ilyen-olyan okokból, a kemping meg nem a mi világunk. Így hát maradt a pancsolás. Az idei nyár második strandolása volt a vasárnapi. Úgy néztünk ki, mint egy átlagos, normális család. Forgott is tőle a gyomrom rendesen. Talán ez az utolsó ilyen év, hogy eljátsszuk a nagy boldog családot, hiszen a fiúk már elég nagyok, én meg…nos, a fészek szélén állok készen a repülésre.

Egyébként látszik, hogy öregszem, mert régen ki sem lehetett rángatni a medencéből még zárás előtt 10 perccel sem, ma meg úgy kell belelökdösni, hogy ugyan már csobbanj egyet! Na jó, azért nem teljesen, de nem bírok ki túl sok időt a vízben. Egyszerűen utálom, hogy zsúfolt a medence, nem lehet egy jót úszni, sem labdázni, és lépten-nyomon leütnek, megdobnak, megrúgnak, lefröcskölnek. 

Amúgy nem mindig vagyok én ennyire zsörtölődő, lehet a hormonjaim változnak, visszarendeződnek, és azért vagyok ilyen elviselhetetlen.

De vissza a strandoláshoz. Amikor kicsi voltam azt szerettem a strandolásban, hogy meg volt a maga rituáléja. Reggel, amikor ébredeztem, fél szemmel láttam, hogy anya a gardróbban keres valamit, majd kiemelte a felfújhatós matracot, a kiskacsás úszógumimat, vizipisztolyt, strandtáskát. Aztán apa jött be ébreszteni valahogy így: „Jó reggelt Hercegnőm! Ébresztő! Vár a meglepetés! A nyakába ugrottam, és már mentünk is lefelé. Anya megkészítette a fürdőruhámat, segített felöltözni, elkészítette a szendvicseket, meg mindent, amit vittünk, én meg ott toporogtam a kis fodros fürdőruhámban és az úszógumimat próbáltam felfújni. Hiába mondták, hogy még nem kell, majd ha odaérünk! Persze hiába próbálkoztam. Nem sikerült. Később, amikor már a fiúk is megvoltak, akkor már én ébresztettem őket, segítettem felöltöztetni a tökmagokat, pakolni. 

A strandon a csúszdák voltak a kedvenceim. Hiába nem tudtam úszni, hiába papolta anya, hogy veszélyes, rá sem hederítettem. Imádtam a veszélyt, a kalandot, és ez a mai napig jellemző is rám. A srácok születése is egy új dimenziót jelentett a strandolási rítusokban. A nagyobbik esetében csak annyi volt a különbség, hogy már anya figyelme a picire korlátozódott, én meg teljes mértékig apával játszhattam. Azért kiemelendő, mert ő mindent megengedett, szemben anyával. És mivel anya a kicsivel volt elfoglalva, így mi a hideg vízben úszkáltunk, csúszdáztunk és mindent, amit máskor nem. Aztán, amikor megérkezett a kis pöttöm is, merőben más lett minden. Ha nem is teljes mértékig, de  az én gondjaimra volt bízva. Utaztattam a felfújható kis csónakjában, a karomban tologattam, aztán úszni tanítottam.  

Ma pedig a fejemre nőttek, így már én vagyok a „kis” tesó. Labdáztunk, aminek következtében majdnem kiverték a fogam, aztán mivel azt hiszik, egy vagyok a haverok közül, beledobálósat akartak, és a végén játszottak is velem. Megfogták kezem, lábam és már repültem, csobbantam is. Nem rossz ez, feltéve, ha nem készületlenül éri az embert. Mert így csak a medence tartalmát nyeli be. 

Jó volt, bár legszívesebben egy kellemes olvasmánnyal kivonultam volna a partra, de hát nem lehetett. Viszont, ami iszonyatosan meglepett, hogy 21 év alatt egyszer sem ártott meg a nap. Pedig dolgoztam dög melegben napokat, csecsemő koromban is ki lettem téve a plédre játszani, amíg a nagyok melóztak, erre most egy kis strandolás megártott. Nem is akár hogy! Olyan napszúrást kaptam, hogy kínlódtam egész éjszaka és még másnap is. Nem is értem.

Vagy én lettem puhány, vagy a nap lett extra erős!

 

Ráadásnak láttam egy leszbikus kis családot. Nem értettem félre a dolgokat, a két nő között nem pusztán baráti, vagy testvéri kapcsolat volt. A lopott pillantások, csókok, amiről azt hitték senki nem látja, gyengéd érintések, ahogy bekenték egymás testét naptejjel, mind-mind arról árulkodott, hogy ők bizony összetartoznak. Szerelmüket pedig egy gyönyörűszép, göndör, szőke hajú, és hatalmas kékszemű kislánnyal koronázták meg. A pici nekem úgy sejlett, hogy ugye a pár egyik tagja az anyukája – elárulom, hogy nem volt egyszerű eldönteni, mert mindkét nő csodás alakkal volt megáldva, cseppet sem látszott a szülés nyoma, és mindketten úgy óvták a gyermeket, akár az igazi anyák. Viszont a genetikai vonások felfedezhetőek voltak. – a másik nőnek pedig a testvére lehetett az apa, aki szintén ott volt a strandon, de csak tisztes távolságból figyelte az eseményeket. Nem volt egyszerű összerakni a képet, mert annyira hasonlított a pindur az egyik nőre is, meg a másikra is, és a srácra is. Jól összehozták a dolgot. Viszont egy véletlenül elcsípett beszélgetésből kiderült, hogy a fickó a pár egyik nőtagjának az öccse. Olyan megható látványt adtak. Le sem tudtam venni a szemem róluk. Sajnos ezt ők is észrevették, de nem kapták fel a vizet, csupán nem tudták mire vélni, miért bámulom őket olyan nagyon. Nem a nők keltették fel a figyelmem, most még nem is a baba. Pusztán a hármuk szimbiózisa. Annyira megindító ilyet látni. Pláne, hogy a két nő annyira hasonlított kicsi Csodára és rám. Azt hiszem van még remény!