Az elmúlt időszakban először szándékosan tűntem el a nyilvánosság elől úgy általában, mert már nagyon nem bírtam…, aztán a család kitalálta,hogy akkor induljunk meg… Így a posztok megszülettek, csak internet hiányában nem tudtam közé tenni. Így most pótolom mindezt.
Amíg távol voltam majdnem tele lett az online postaládám, annyi üzenetet kaptam. A mail-ek java egy rakás szemét, de akadt köztük néhány fontos, és érdekes is. Az egyik üzenetben egy kedves olvasóm aggódik értem. Már válaszoltam neki, de úgy gondoltam itt is leírom, hogyha esetleg másokban is hasonló gondolatok merültek volna fel.
Nos, Maio nem én vagyok! Még csak nem is az alteregóm. Persze minden igyekezetem ellenére vannak közös vonásaink, hiszen én is nehezen küzdök meg dolgokkal, de azért ennyire lelki sérült nem vagyok. Valószínűleg azért furcsa a dolog, mert soha nem írtam még kitalált történetet, és a blogomon közzétett írások is egytől-egyig mind valósak.”A démonom” című iromány megírása azért volt mérföldkő, mert segített feldolgozni, hogy hiába is tagadom: én bizony a nőket szeretem. Más körülmények között nem biztos, hogy megosztottam volna egy ilyen dolgot. Amikor elkezdtem Maio történetét szintén válságban álltam önmagammal így írnom kellett, hogy túljussak ezen. Ültem a szobámban az üres WORD dokumentum fölött, amikor is mulatós nóta dallamára lettem figyelmes. A zenétől forrni kezdett a vérem, és tőlem szokatlan módon táncra perdültem. (Igaziból én azt nem nevezném táncnak. XD) Aztán visszaültem a géphez és egyszerűen jött az ihlet és megszületett Maio. Hogy honnan az összefüggés ne kérdezzétek, fogalmam sincs, de a dolog működött, és minden egyes oldallal egyre nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lettem. Tehát ne tessék aggódni, jól vagyok, nem fogok megőrülni, nem kötöttem ki egy pszichológus házában, nem tartok egyszerre több vasat a tűzben, és nem AIDS-es senki sem. Minden happy! Vagy majdnem… :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése