Már mi nálunk babám...

Kemény napokat tudhatok magam mögött. Volt itt minden, amire normális ember nem igazán vágyik, de ezt is túléltük.
Persze minden rossz ellenére volt számtalan pillanat, mely mosolyt csalt az arcomra. Például a ma este felejthetetlen perceket hozott.

 
Kincsem nagyon nem akart történelmet tanulni. A mosogató előtt álltam, mikor keserves kérlelésbe kezdett. Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor nem tudok nemet mondani Neki. Rájött, hogyha együtt vesszük át az anyagokat, akkor sokkal könnyebben megy. Persze, hisz én képregényszerűen lerajzolom neki a leckéket, a királyokat pedig megszemélyesítve kész színdarabot adok elő neki.  Egyetlen baj van csupán ezzel a módszerrel, hogy a vége mindig óriási röhögésbe, és „háborúba” torkollik. Nem volt ez másként ma sem.

 
Már alig láttam a szememre, tudtam, hogy még vasalnom kellene, berakni egy mosást, de addig hajtogatta a hozzáteszem, ésszerű érveit hogy csak beadtam a derekam. A vége már nagyon nem ment, kínlódtunk mindketten. Az asztalon hevert egy fél zacskó keksz, nah meg a kórházból hazaküldött narancs maradvány, amit tanulásserkentőként vettem elő. Kivettem a kekszből egy darabot, majszoltam, majd zacskóstól odavágtam jó erővel Kincsem elé. Ő is kivett egyet, aztán hozzám hasonlóan elém vágta. Addig játszottuk ezt, míg az utolsó darab is el nem fogyott. Pont Ő volt soron, és nekem hajította az üres tasakot. Nézem, forgatom, nem látok benne már semmit. Kis Tücsök meg majd megszakad a kuncogástól. Elkezdtem a morzsákat nyalogatni, mire megkaptam, hogy olyan vagyok, mint egy csöves. Erre felkaptam a vizet, persze csak viccből, és hozzávágtam a narancsot úgy, hogy épp, hogy súrolta a haját. Nah, majd ő megmutatja, pont az ellenkező irányba figyeltem, egyszer csak egy hatalmas csattanás az arcomon. Ő meg viháncol. Ezután mondanom sem kell, hogy hajigáltunk mindent, ami a kezünk ügyébe akadt:  üres flakont, annak a kupakját, újságpapírokat, narancshajat és még kitudja mit. Aztán áltűzszünetet kért a kis Konkoly, megölelgetett, de sejtettem, hogy turpisság lesz a dologban. Miután hevesen simogatta a hajam, a hasam, úgy pattant fel a székről, fuldokló kacagásban, mint akit ágyúból lőttek ki. A narancsleves, trancsíros kezecskéjét törölgette előzőleg belém. Persze a válasz sem maradt el. Úgy tettem, mintha már nem érdekelne a játék, és folytattam a mosogatást. Fél szemmel láttam, hogy rajzol az asztalnál, egyik kezével takargatva művét. Kérdeztem mi az. „Meglepetés! Lerajzollak, hogy milyen majom vagy.”- és vihogott. Sietve mögé libbentem, és gyerekes csínyekkel idegesíteni kezdtem. Belelihegtem, cuppogtam, végül hangosan belepusziltam a fülébe. De ő egyre jobban élvezte, és bevallom, én is régen voltam már ennyire felszabadult. A játék vége az lett, hogy körbe-körbe rohangáltunk a lakásban, hol én kergettem, hol ő engem. Bezárt a konyhába, majd a fürdőbe, „verekedtünk”, birkóztunk és még sorolhatnám. Szegénykém már annyira nevetett, hogy rátört a csuklás. De még ezután sem hagytunk fel a szórakozásunkkal, csak akkor, mikor apa bejött, hogy mi ez a hangzavar, meg a gyereknek már a kádban lenne a helye, aztán az ágyban. Ekkor mindketten angyalian komoly arcot vágtunk, közöltem, hogy majd én rendezem, aztán ahogy kiment szakadtunk, fuldokoltunk a röhögéstől.

 
Emlékszem, amikor még nagyon picike volt,(kb. 3-5 éves) mindig ilyet játszottunk vele, amikor szomorú volt, sírt, vagy nagyon nem volt kedve valamihez. Aztán néha olyan jól sikerült az akció, hogy addig csíkoltuk, vagy nevettettük, míg a végén bepisilt szegény. Merem remélni, hogy a játék, az efféle szórakozás kortalan dolog, mert időnként olyan jó kiszakadni a mindennapi taposómalomból és örömet szerezni egy ilyen ártatlan kis csínytevéssel egy gyerkőcnek, s az Ő örömét látva önmagamnak is.

 
Néha kegyetlenül fel tudnak bosszantani, néha hangos ordibálással, a seprűnyéllel kergetem őket, néha csúnya szitokszavakkal illetjük egymást, de azt kell mondanom, hogy el sem tudnám képzelni, és nem is akarom, milyen lenne nélkülük. 

 
Például tegnap éjszaka egyedül feküdtem le, de hajnaltájt arra ébredtem, hogy egy kis maci szuszog a fülembe, a lábaim pedig teljesen elzsibbadtak, mert a nagy legény keresztben feküdt rajtunk. Rosszat álmodtak a lelkeim (mióta Anya nincs itthon elég gyakran gyötrik őket rémálmok), ezért hozzám „menekültek”. Nyilván morogtam, mint mindig, amikor megzavarják legszebb álmaim, de aztán egy angyali mosollyal az arcomon aludtam el, hiszen mindez azt jelenti, hogy csak szeretnek minden „rohadt ribanc” elnevezés ellenére is. :)

Mese a Szívről, az Észről és a szerelemről

Már messziről észrevettem a magas, és roppant helyes srácot. Egész testem bizsergett.  De az Eszem és a Szívem nem értett egyet. Most sem! Már nagyon elegem van belőlük, folyton civakodnak, és senki nem jó nekik. Így soha nem lesz társam. 

A fiú aranyos volt, kedvesen viselkedett, bár meglehetősen nyomult. A Szívem helyeselt: - Ó milyen szívdöglesztően sármos ez pasi...ó! El ne engedd, mert bajban leszel! Hallod? El ne engedd! Mire az Eszem kontrázott: - Te teljesen megőrültél? Nézz már rá, hiszen nem is ismerjük, azt sem tudjuk kicsoda. Lehet egy perverz, vagy egy gyilkos. De a Szív csak kacagott. –Ne beszélj már badarságokat, egy ilyen pasi nem lehet perverz. Különben is, meg akarom tudni, hogy csókol.- s kajánul vigyorgott. Az Ész viszont nem tudott megnyugodni. – Neem, nem csinálhatod, hallod? Eszedbe ne jusson elmenni vele sétálni, meg fog erőszakolni. Nem érted?-és ordított, de úgy, hogy majd szétszakadt a fejem.  – Skacok, hagyjátok már abba! Majd én eldöntöm.  A randi vége, persze mondanom sem kell, egy katasztrófával ért fel. Az ész győzött, és roppant büszke volt magára.

Legközelebb egy aranyos, visszafogott fiú volt soron. Az Ész bólogatott lelkesen: - Így van, ez egy nagyon jó választás, így kell csinálni kérem! A Szív viszont durcázott, és hisztisen így szólt: - De nekem nem kell! Még nem is baj, hogy nem egy adonisz, nah de…nem mozgat meg bennem semmit. Abszolút hideg, fázom. Hallom, hogy vacognak a fogaim. Nincs benne szenvedély, tűz. Így nem kell! Az Ész kikelt magából: - Te mindig csak a szenvedélyre vágysz, nem látsz tovább az érzelmeknél. Most nézd meg alaposan! Nézd meg jól! Tanult, diplomás, példás a családi háttere, nem iszik, roppant kedves, és odaadó veled. De a Szív még mindig makacskodott: - De nem bírod megérteni, hogy semmi, egy kumma érzelmet nem tudok iránta tanúsítani? Ezután a francot érdekli az összes többi. Az Ész dühbe gurult, a Szív haját húzgálta. A Szív pedig válaszul jól belecsípett az Ész karjába. Szerencsétlen én meg hónapokon keresztül hallgattam ezek civakodását.

Egy csinos, magabiztos, a világ dolgaiban jártas, kedves mosolyú leányzó sétált be az életembe. Fantasztikus pillanatokat töltöttünk együtt, bár ezek ketten most sem hagytak egy nyugodt  percet sem nekem. A Szívnek tetszett a szitu, de az Ész érvek hosszú sorát hozta fel ellene, az erkölcsi tanításairól már nem is beszélve. A legfőbb ellenvetése az volt, hogy nő. Nő pedig nem szerethet nőt. Vagy mégis? A Szív sokat viaskodott a pipiskedő, akaratos Ésszel, de csak erőfölénybe került, mellyel időnként szorult helyzetbe hozta a döntésképtelen, az árral úszó ént. De a sok perpatvar megzavarította az ént, és a másik leányt is, ki szintén hadban állt legfőbb tanácsadóival.

Teltek az évek, jöttek a félistenek, bombázók, mama kedvencei, művészlelkek, de a Szív és az Ész csak nem volt hajlandó egy úton haladni. A sokévnyi kudarc után az én leültette a Szívet és az Eszet és elbeszélgetett velük.
-Áruljátok már el nekem, mire jó ez az egész? Miért nem tudtok egyetérteni? Miért nehezítitek meg az életem? Mikor fogjátok már fel, hogy csak akkor leszünk mindannyian boldogok, ha összedolgozunk, ha Te, és Te, nah meg én, egyetértünk. Ha tovább folytatjátok mindezt, soha nem találjuk meg az ideális társat, és egy életen keresztül hanyagolhatjuk a szerelmet. Az Ész és a Szív összenéztek, elszégyellték magukat, és halkan megszólaltak:
- Ne haragudj, én a legjobbat akarom Neked!- így az Ész.
- Én csak azt szeretném, ha boldog lennél, nah meg én is!
-Hogy te milyen egy önző majom vagy! Hát most is csak magadra gondolsz? Mit ér az elvakult, őrült szerelemmel, a lángolással, ha nincs mögötte semmi? Ha nem tisztelik egymást, ha nem tud rá felnézni, ha nem tud rajongani érte? Hm? Erre varrjál gombot kollega!
- Büdös kutya! Ha nem szereti, nem tudja elfogadni, ergo nem fog tudni rajongani érte.
-Nőjj már fel, te kis takonypóc!
-Hallgass Okostojás!
-Fogd be Nyálkupac!
-Elég!!!! Hagyjátok már abba! Erről beszéltem nektek az elmúlt félórában, de úgy látom nem értettetek meg belőle semmit. Azt hiszem az örök magány vár rám. Így nem tudok mit kezdeni egyetlen emberrel sem.

Amikor már mindhárman lemondtak minden földi boldogságról, keseregtek, fogadkoztak, váratlanul egy gyönyörű szempárra, egy bájos mosolyra lettek figyelmesek. Elhangzott néhány mondat, és a szívnek melege lett, a jégcsapok leolvadtak róla, de nem mert megszólalni egészen addig, míg meg nem hallotta az ész helyeslő hümmögését. Egymásra néztek, és elkezdték hevesen rázni a fejüket. A szív felbátorodott és hangos örömujjongásban tört ki: - Ohh igen, igen, igen! Menten elalélok! Az észnek nem tetszett a dolog. De csak azért nem, mert nem akart egyetérteni a szívvel. Nehezére esett, nagyon. Néhány másodperc múlva viszont elmosolyodott, és határozottan megszólalt: Utálom, amikor igazad van, de azt kell mondanom, bakker, IGEN!!! Őt kerestük!

Az én, vagyis Én, pedig a meglepődöttségtől csak pislogtam, nem tudtam feldolgozni, hogy ezek ketten végre közös nevezőre jutottak.
-Srácok, ha mindkettőtöknek igen, akkor én is azt mondom, hogy IGEN! Így Kedves, három igen szavazattal Ön győzött.

Az én hosszú évek keresgélései után immár rátalált a másik felére, a számára ideális párra. Az ész és a szív pedig  kénytelen volt megtanulni, milyen összhangban élni. Ugyanis hiába próbáltak kötözködni, hibát találni a leányzóban, - amivel fel tudták volna bosszantani a másikat - végül mindig belátták, hogy a vádak alaptalanok, vagy nem mérvadóak.

Így tehát boldogan éltek jóban, és rosszban addig, míg meg nem haltak!

Itt a vége fuss el véle!

Idióta álom

Nem tudom milyen bolygóállás van, de mégis feltűnő, hogy mindenki badarságokat álmodik körülöttem, és sajnos én sem vagyok kivétel.

Azt álmodtam ma reggelre, hogy egy arc nélküli alak szorosan megölelt, és a kezét a már hatalmasra nőtt hasamon nyugtatta.

Következő képkocka, a szülőszobára tolnak be, teljesen kész vagyok, egyre gyorsabbak a fájások, szakad rólam a víz, és az arcnélküli nő, akit minden bizonnyal nagyon szerethettem a kezem szorította, és a homlokom puszilta. A fény egyre jobban zavarta a szemem, és már minden bajom volt. Szorítottam az ismeretlen kezét, téptem a lepedőt, mire egy erőteljes, egészséges babasírás törte meg a műtő csendjét. Hátradőltem az ágyon, pihegtem, és fél füllel hallottam, hogy:  „Gratulálunk anyuka, egészséges, gyönyörű kislánya született.” Átjárt a béke és az öröm.

Vártam, hogy mikor láthatom a babám, amikor is az arcnélküli nő karján egy bepólyált kis „csomagot” hozott. A szívemre tette, de hirtelen rémület fogott el. A pólyában egy kutyakölyök volt. –Ez mi? Hol van a gyermekem?- s keserves zokogásban törtem ki. A nő, aki feltehetőleg a Kedvesem lehetett, csitított, hogy nyugodjak meg. „Mostantól ő a gyermekünk. Így leszünk egy család. Azt a csecsemőt pedig felejtsd el! Felejtsd el, mert én nem tudom úgy felnevelni, hogy nap, mint nap ránézek, és tudom, hogy semmi közöm hozzá. Nem tőlem fogant, nem az én vérem, és így…nekem…kérlek értsd meg, Nekem ez így nem megy! De megígérem Neked, hogy addig nem nyugszok, amíg nem találok olyan eljárást, amivel én magam termékenyíthetlek meg. S akkor a Te és az én véremből, lesz egy közös gyermekünk. Ígérem neked Kedvesem!

A zokogásom lassan halk hüppögéssé vált, megértettem, amit a nő mondott, de a kínzó fájdalom nem csitult, hogy elvették tőlem a gyermekem, az első szülött, egyetlen kislányom.

Reggel bedagadt, kisírt, vörös szemekkel ébredtem, és egészen mostanáig leverten tettem a dolgom. Megrázó volt, pedig csak álmodtam. Nagyon szeretem a gyerekeket, és egy szép napon, akár egyedül is, de mindenképpen szeretnék egyet. Nem kutyakölyköt, vagy kiscicát, hanem egy húsvér csecsemőt.

Sebesség mánia

Időnként, valamihez kapcsolódóan kész postok születnek meg a fejemben, de olyan váratlan és lehetetlen időpontban, amikor kizárt képtelenség, hogy leírjam. Így veszendőbe megy sok értékes gondolat. Most is kavarognak témák a fejemben, mint a szexualitás, a szerelem, a boldogság, az őrültség, napi történések, vérfarkasok és egyéb. Hirtelen nem is tudom mi viszi a prímet.
A szerelemről nem írok, mert most nem – jó magyarázat, sose rossz. - , a szexualitás összeszedettséget igényel, a boldogságról egy bizonyos hangulat kell, a napi történésekkel összekötött vérfarkasokról meg azért nem , mert nyafogtam már eleget. Így az őrültség lett a befutó.

Elárulok nektek egy titkot. A szerelmem nem más, mint a sebesség, és a szabadság. Imádom a felbőgő motor bársonyos, bariton hangját, a bódító benzingőzt, és azt a semmihez sem hasonlító érzést, amikor fogod a kormányt, lábad a gázon, és kezedben a sebesség kulcsa. Van abban valami, amikor lazán tekered a kormányt, finoman adagolod a gázt, időnként pedig lendületesen fel, vagy le váltasz. Sodródsz a forgalommal, bosszankodsz, hogy már megint irányjelző nélkül vágtak be eléd, vagy pedig száraz úton tempósan haladsz a fehér csíkok szegélyezte végtelenbe. Lesik a hó, csúszik az út, de te még mindig biztosan tartod a több száz kilós fémtömeget. Majd váratlanul csúszni kezdenek a gumik, de te higgadtan ellen kormányzol, elengeded a gázt, és óvatosan fékezel. Az autó menetirányba kerül és mintha mi sem történt volna gurulsz tovább.

Éjszaka, amikor az utcai lámpák narancsos fényében úszik a város, a rádióban a kedvenc slágered, néhány kellemesen merész kanyar, melyet Schumacher módjára veszel be, szíved hevesen dobog és ekkor végre igazán szabad vagy. Szárnyalsz, akár a madarak az égen.

A hideg motorvázat térdeid közé szorítod, lassan gázt adsz, arcodba vág a menetszél és már suhansz is szelek szárnyán. Az emberek aggodalmasan néznek: „ de hisz ez egy kislány. Hát nem fél? „ De Te nem félsz. Még egy kis gázfröccs, egyre erősebben érzed a forró levegőt testeden, de mindez nem számít. Hiszen senki nem parancsol neked, most te vagy az úr, önmagad és a jármű felett is.

A családom szerint autóban fogantam, és az ereimben vér helyett benzin és olaj csordogál. Tudom őrültség, és nem sokan értik meg mindezt, de a felbőgő motor, és a benzingőz kettőse nélkül megállna számomra az élet. Ez az a tűz, ami soha, de soha nem fog kialudni, hisz születésemtől kezdve jelen van, és amióta jogosítványt szereztem elválaszthatatlanok vagyunk: az autók, és én.  A motorozást még csak most tanulom, de nem valószínű, hogy megcsalom az én édesem, maximum csak addig, míg a gazdasági helyzet nem alakul valamerre.

S, ha már titkok, akkor elárulok még valamit. Ennek ellenére, hogy odáig vagyok az autókért, a vezetésért, még!, nem volt részem olyan együttlétben, ami kocsiban történt. Remélem ez hamarosan pótlásra kerül, bár azt mondják a szakavatottak, hogy közel sem annyira jó, mint amennyire mindenki vágyik rá. Majd mesélek, ha egyszer ilyen élményekben lesz részem.

Szeresd a testem baby!

Őszintén szólva semmi, de semmi kedvem nincs most postot írni, alig látok, annyira hulla vagyok már, de annyi érdekes, bosszantó, izgalmas, vicces és jó történt velem a héten, hogy mégis megerőltetem magam egy picit.

Noha fene mód röhejes a fenti mondat, de! nem az idióta m&m reklámról szeretnék írni, de még csak nem is egy szexistennőről. Jó lenne, de nem. (S, hogy miért nem, azt most nem fejteném ki! ) Egészen másról van szó. A minap ledöntöttem egy igen magas falat magam elől.

Épp városba készültem, ezért zuhanyozni indultam. Fehérneműben rohangáltam a házban, törölköző után kutatva, amit végül abban a szekrényben találtam meg, aminek az ajtaján két nagy tükör díszeleg. Mindig is teljes szívemből utáltam eme tárgyat, mert soha nem azt mutatta, amit látni szerettem volna: egy vagány, laza, jó alakú csajszit. Most pedig ott álltam a tükör előtt, és szemeztem magammal. Végigméregettem a testem, pofákat vágtam, aztán mozgolódás közben olyan kis izomcsoportokat fedeztem fel , amik eddig rejtve voltak előttem. Befeszítettem a karom, figyeltem a bicepszem, behúztam a hasam, kiengedtem, oldalra fordultam, és észrevettem, hogy egész szépen alakulnak a kockáim. (Amik inkább elkülönülő izomcsoportok, mint kockák.)  Nah mármost ez így durván, vagy inkább szörnyen gázul hangzik, de én, aki mindig panaszkodik, szidja magát, és mindig újabbnál újabb fogyókúrákat csinál, ahogy ott álltam, rájöttem, hogy igen! Lassan elérem azt a célt, amit 17 évesen kitűztem magam elé.  Kiskamasz korom óta duci gyerek voltam, s bár soha nem csúfoltak érte, gyűlöltem magam. s most, a sok koplalás, ami szándékosan és az ideg hatására történt, valamint a szorgalmas konditerem látogatás, boxzsák püfölés, kora reggeli, éjjeli edzéseknek hála már majdnem elértem az áhított alakot. Persze szép számmal vannak, hibáim, mert lehetne még faragni a combomból, a fenekem sem ideális, de hé! Ki az, aki tökéletes? Még a legnagyobb világsztárok sem azok, hiába mutatják azt a hiszékeny por népnek. A legnagyobb nehézséget annak az elfogadása jelentette, hogy a genetikai adottságokon nem, vagy csak csekély mértékben lehet változtatni. Hiába minden fogyókúra, diéta, van amiből nem lehet lefaragni.

No, de ezt is megértem, elfogadtam magam. Az pedig, hogy kinek mi a véleménye már cseppet sem érdekel. Csak is kizárólag a számomra fontos embereket hallgatom meg ezzel kapcsolatban, senki mást. S szerintem ez így korrekt is. 

Miután kipózoltam magam, letusoltam, immár felöltözve tértem vissza a tükörhöz. S a látvány még mindig tetszet. Az utolsó zokniig mindenből a kedvencemet válogattam össze, s ez akkora önbizalmat adott, hogy magamra sem ismertem. Jókedvűen, magabiztosan haladtam végig az utcán, és láss csodát, az emberek mosolyogtak rám, a pasik kacsintgattak, a csajok pedig…zavartan kapták el tekintetüket. Én mondom nem rossz, meg tudnám szokni, de nem lehet az ember lyánya mindig toppon. Viszont az már sokat dobhat a helyzeten, ha legalább a ruháit szívesen hordja, jól érzi magát benne.

Kezdek belejönni ebbe a leszarom dologba. Az a helyzet, hogy már nagyon belefáradtam az örökös „jólfésültségbe”, hogy mindig, mindenkor, mindenkinek megfeleljek. De miért? Mert az erkölcs ezt diktálja? Egy frászt! Nincs az sehol leírva, és mindennek van egyfajta határa, kerete. Így már sokkal, de sokkal jobban érzem magam, felszabadultabb vagyok, nem kötnek le mázsás terhek. Szabad vagyok, mint a madár, és ezt a lelki súlytalanságot senki kedvéért nem vagyok hajlandó feladni!

Bosszankodás

Nem akartam ma írni, de ez…kész vagyok tőle. Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy mire nem képesek az emberek. Főként az idősebb generáció.

Mindenki tudja, hogy Anya már egy jó ideje kórházban van, nem is lehet tudni mikor fogják kiengedni, szóval egyértelmű,hogy az én feladatom a háztartás vezetése. Nos, mivel Anya kért, hogy ne menjek be, kaját kivételesen kaptunk ( hozzáteszem még szerencse, mert üres a hűtő, a szekrények, persze befőtt van a spájzban, nah de azzal még sem etethetem meg a srácokat), szóval úgy döntöttem, hogy szabadnapot veszek ki, és a takarításon kívül semmit nem fogok csinálni. Ma már a harmadik reggel volt, hogy migrénnel ébredtem és alig bírtam magamhoz térni. Levonszoltam magam a konyhába, fogtam a kis kávésbögrém, leültem a tv elé és néztem ki a fejemből. Lassan elkortyolgattam a feketém, majd némi erőt véve magamon felöltöztem. A lakás egy jégveremhez hasonlított – a takarékossági intézkedéseknek hála -, úgyhogy nagy nehezen begyújtottam, és próbáltam némi meleget csiholni. Aztán újabb sorscsapásként datáltam, hogy egyetlen szál cigim maradt mindössze, és holnapig nem is lesz másik. Egyszer hallottam valahol, hogyha benyálazod a cigi egyik oldalát, akkor lassabban fog égni. Kipróbáltam, de semmi különbséget nem éreztem. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a nikotin lassan átjárja a testem. Már-már mámorosan tökéletes pillanat lett volna, mikor a szél hirtelen feltámadt, kikapta a kezemből a cigit. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire bamba, de ahogy el akartam kapni sikeresen az arcomba égettem az égő csikket. Fantasztikus. Hála a jó égnek csak egy aprócska seb keletkezett, de nem értem, hogy történhetett. Még jó, hogy ennyire idióta vagyok.

Nah, de a lényeg a lényegben, hogy csak tettem-vettem és nem volt erőm semmihez. Gondoltam sebaj, ma megtehetem, úgysem fogja senki látni az esetleges kupit. Aztán csengettek, tesóm kiabál. Leordítok,hogy majd mindjárt, egy átutalást kell elintéznem, aztán megyek. Erre hallom, hogy már fent járnak a tetőtérben. Már ekkor kinyílt a bicska a zsebemben, aztán mikor a szomszéd nénike látogatás címén végigjárta a házat, leszúrt, hogy mik ezek az ingek szanaszét, a macska miért van a házban, fúúj, meg hullik a szőre, a macska tálat ki kellett volna már borítani, és ez a mosatlan micsoda? Hallgattam, hümmögtem, majd miután befejezte a mondókáját, finoman, tisztelettudóan elmagyaráztam neki, hogy egyedül egy ekkora házat, két macskát, három pasit ha meggebedek sem tudok ellátni, és maximális, patyolat rendet rakni. Vagy ha sikerül is, akkor hamar tesznek róla, hogy ne legyen látszata a munkámnak. Persze erre már nem kaptam választ, csak egy kérdést: Kaját szoktatok kapni? Kitört belőlem a röhögés – akkor már nem tudtam tartani magam – és közöltem vele, hogy mégis honnan? Belém verte az ideget rendesen. De hogy képzelte mindezt? Nem tudom. 
Az ajtó felé tereltem jelezve, hogy ideje indulnia, ilyen látogatásokra nincs szükségem, nélküle is idegbeteg vagyok.

Lehet csak én nagyítom fel a dolgokat, de már a nem létező nemi szervem is tele van mindennel és mindenkivel. Erre már csak egy PMS kell és robbanok! Szerintem mindenki, aki az idegszálaimra pályázik, most inkább kerüljön el jó messzire. Én is jobban járok, meg ő is.

Háziasszony

Minden tiszteletem azoké a családos anyáké, akik dolgoznak és mindamellett becsületesen vezetik a háztartást, nevelik gyerkőceiket. Nem újdonság a mosás, főzés, takarítás, de most „élesben” gyakorolhatom mindezt. Igaz még csak egy hete vagyok „főállású háziasszony”, de már kimerültem. Mi lesz még az elkövetkezendő hetekben? Talán addig belejövök a dolgokba, de most még kikészít a kora reggel ébresztő, intézni az ügyes-bajos dolgaimat, főzés, kórház, összeszedni a srácokat, takarítani, ellátni a két cicát- akik közül az egyik még nagyon pici, szóval a szobatisztasággal is gondok vannak- mosás, teregetés, vasalás, egy halomnyi ruha össze-elpakolása, habár elég nagyok a fiúk, de mégis rájuk kell nézni, hogy nagyjából értelmesen menjenek suliba és így tovább.
Láttam én mindezt mikor Anya csinálta, segítettem is neki, de amikor mindent egyedül kell megoldani, akkor jön rá az ember, hogy mekkora nagy meló is ez. Ráadásul valami nagyon nem stimmel velem, mert ilyenkor a téli időszakban általában 52-54 kg is szoktam lenni, most meg a karácsonyi evészet után is alig 47,8kg-ot mutatott a mérleg. Most meg, hogy nincs is időm enni, reggel csak lehúzok két jó erős feketét, menet közben pár cigi, újabb két-három kávé, néhány cigi aztán este mikor a srácokat vacsiztatom, akkor bekapok általában egy-két falatot, hogy mégis lötyögjön bennem valami. Persze csodálkozom, hogy gyenge vagyok, mint a harmat, és csak vonszolom magam, és nem bírok úgy, mint ahogy szeretnék. Pedig nincs mit.

Aztán este mikor a pici babámnak (cicánk) az esti tejecskéjét melegítem már nem sok hiányzik, hogy beleessen a fejem a lábasba, de miután már ő is jóllakott,mint egy mázsás zsák zuhanyzás nélkül zuhanok az ágyba, mert már arra sincs erőm. Persze ez nem panaszkodás, szívesen csinálom, és azon kevesek közé tartozom, akik szereti a házimunkát, csak most eszmélek rá, hogy miért is nem akartam soha felnőni, valamint, hogy Anya miért viselkedik úgy, ahogy. És ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy ma, főzés közben rádöbbentem, hogy egyre jobban hasonlítok rá. Nem tudom ez mennyire jó, vagy rossz, de hasonlóképpen reagálunk le egy-egy dolgot. Például ma reggel elaludtam, 6 helyett sikeresen 7:40-kor keltem, ezért kapkodtam, hogy mindennel időben kész legyek, hogy tudjunk friss ebédet bevinni a kórházba, és amikor a fiúk megálltak a hátam mögött, vagy csak be-be somfordáltak a konyhába, hogy milyen alapanyagot tudnak kicsenni - mert jó heccelni az amúgy is idegbeteg Nővérüket- ugyanúgy ordítottam rájuk, mint Anya szokott. Hirtelen megállt a kés a kezemben és felkiáltottam: Ne már! Miért vagyok ilyen idegbeteg! Ezt most miért kellett? Tudtam, hogy nem az ő hibájuk, hogy későn keltem, ahogy az sem, hogy annyira kicsi a konyha, hogy hárman nem férünk el, de mégis leordítottam a fejüket. Ügyes vagyok mondhatom. Szerencsétleneken vezetem le, azt amit, nem rajtuk kellene. Persze nem ártatlanok ők sem, de ebben a szituban én voltam a hunyó. De legalább észrevettem magam. Már az is valami.

Persze aztán a vacsora sem volt kutya. Megint elővettük olaszos énünket. Komolyan mondom utánajárok egyszer, hogy nem volt e olasz, vagy hasonló hangos nemzetiségű a családban, mert elég fura nekem, hogy nálunk minden étkezést, családi együttlétet veszekedés kísér, sőt az egész napunk abból áll. 

Elárulom, hogy nekem egy háztartásban már 1 pasi is sok, nemhogy három, plusz még egy akaratos kandúr cica. Azt hittem, hogy a régi hagyományok, vagy nem is tudom minek nevezzem, íratlan szabályok már nem élnek, pláne nálunk, de rá kellett jöjjek, hogy nagyot tévedtem. Meg kellett tanulnom, hogy pasik mellett:

ad 1: leves nélkül nincs étkezés, max 2 napig lehet ezt húzni

ad2: húsleves, tört krumpli, valamilyen hús nélkül nincs vasárnapi ebéd

ad3: a reformkonyha nem kell a pasiknak. A hagyományos, jól megszokott ízektől eltérni végzetes hiba.

ad4: a húsleves tűzforrón jó. Csakis, kizárólag.

ad5: az ebédnek hétvégén pontban 12-kor az asztalon kell lennie. Maximum 10 perces késés engedélyezett. – Ez a pont kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után lép érvénybe erőteljesen. Máskor lehet játszani vele.

ad6: Ha ki van takarítva nem fogják észrevenni, sem odafigyelni a rend megtartására. De ha nincs kitakarítva trehány disznó vagy.

ad7: Mosni készülsz, a szennyes tartó viszont üres. Nézz szét a lakás eldugott zugaiban, a sakáltanyaként fémjelzett fiúszobában és megtalálod, amit kerestél! Egy ruhákból felhalmozott bűzlő halmot.

Ezt is megéltem, ezt is kipróbáltam! Apa szerint már beköthetik a fejem, átmentem a próbán. Azt mondta jó feleség lesz belőlem. :) Az én válaszom csak annyi, hogy már nem szeretnék feleség lenni, vagy nem úgy, ahogy azt ő elképzeli. :)

Várakozás

A várakozás idegpróbáló, kemény feladat. Hogy is lehetne tétlenül ülni és várni, hogy megcsörrenjen a telefon, mikor legszívesebben lenyomnád a zöld gombot, bármi is lesz rá a válasz? Néha a kényszer nagy úr, amikor tudjuk, hogy nincs más lehetőség, mert a cselekvés mindent elronthat, akkor bizony teszünk-veszünk, új feladatok, ötletek után nézünk, mert addig sem gondolkodunk, és az idő is hasznosan telik. De aztán leszáll az éjszaka súlyos leple, szíved átjárja a kongó üresség, agyad fogaskerekei pedig halk morajlással beindulnak. Vannak dolgok, amiket csak ideig, óráig lehet elfedni, nem venni róla tudomást. Aztán egy nap már nem megy tovább. Nem tudsz uralkodni azon a kényszerítő erőn, mely bensődben munkálkodik: tenned kell valamit, nem várhatsz tovább. Nem sokkal azután felszínre tör a kétség is, mint ellenerő, miszerint nem léphetsz, mert az elrontja a játékot, és Te nem ezt akarod. Fekszel az ágyon, bámulod a plafont, kezedben a telefonod, és sírás fojtogat. Nem! Nem sírok! Várok még!-mondogatod magadnak. Lehunyod szemed, lassan elnyom az álom, s közben egy jóleső érzés járja át minden porcikád. Holnap már minden rendben lesz.

Álmok

Azt hiszem én már sosem változok. Legalábbis ami a szenvedélyességemet és szertelenségemet illeti. Hiába minden terápia, bölcs jó tanácsok, én ilyennek születtem. Próbálkoztam már mindennel, de nem megy. Ha valami jó történik velem, akkor őrült módjára tudok örülni, ha pedig rossz dologgal kell szembenéznem, akkor még a világ is rám borul. Persze ezt az állapotot rengeteg tényező befolyásolja, de alapból hihetetlenül végletember vagyok. De! Ahogy „öregszem” – jó ez most nagyon durván hangzik 20 éves létemre, nah de akkor is – szóval ahogy telnek az évek egyre jobban tudom kontrollálni a tetteim. Tegyük fel egy nagyszerű találkozón vettem részt, ami teljes mértékig feltöltött, jelen volt az abszolút szimpátia…stb., mégis egész jól sikerült csak picit örülni, és nem az agyára menni a másiknak. Mert vannak olyan emberkék, akiket megvisel, ha én a nyakukba ugrok, vagy épp drágázom, főnökasszonyozom és egyéb becenevekkel illetem azért, mert majd kicsattanok a boldogságtól. Persze ez 10-ből 1, maximum 2 delikvens, de azért az ő véleményük is számít, bár már a mindenkinek megfelelni akarásból is szépen lefaragtam. Tegnap például abszolút fiúsan, sportosan, kényelmes ruhában jelentem meg egy találkozón, ahol általában „ki szoktam öltözni”, de legalábbis előveszem nőies énem. De tegnap nem volt hozzá kedvem, így nem tettem. És nem volt negatív következménye. Sőt! Azáltal, hogy olyan szerelés volt rajtam, amiben jól éreztem magam, igen kellemesen telt az a néhány óra.

Ugyanez jellemző a fotózásra is. Ha megszületik a fejemben egy kép, akkor képes vagyok órákon át kattogtatni a gépet, különböző beállításokat kipróbálni, és ha nem kapom meg a várt eredményt – már pedig az elég ritkán van – akkor ha az egyéb tényezők is befigyelnek, hajlamos vagyok a falhoz vágni valamit, ami a kezem ügyébe akad. Persze nem a gépem! J Az drága mulatság lenne. Sajnos a maximalizmusom a régi, de úgy gondolom ez az, ami segítségemre van, ami  hajt a fejlődés felé, hogy jobb és jobb legyek napról napra. Rengeteget álmodozom, de nem csak úgy a vakvilágba. Általában olyanokról képzelgek, amiket meg is lehet valósítani. Mindig egy apróbb célt tűzök ki magam elé, és úgy haladok a nagyok felé. Például: Már nagyon régóta álmodoztam arról, hogy rengeteg fotós kellékem lesz, és azokat profi módon fogom tudni használni. Nos ez egy kisebb cél, ami el is érhető. Hála az internetnek rengeteg információval lehetünk gazdagabbak, így azt is megtudtam hogyan lehet „házilag” redukálni a 6-700 ezerre rugó fotó stúdió árát. Így a már kislány korom óta tudatosan gyűjtögetett kis pénzecskémből vettem egy komoly gépet, és körülbelül 30 ezer forintból sikerült a felszereléseket is kivitelezni. Plusz az innen-onnan  összeszedett kidobásra váró holmikból.  A tudás pedig? Kaptam könyveket, amiket szorgalmasan tanulmányozok, valamint a netet bújom, amikor csak lehet, és számtalan playboy, marie clare, glamur, stb-t forgattam ihletre vára. Másnak ez lehet semmit sem jelent, nekem mindent. Ha pedig egy álom megvalósult, akkor máris lehet dolgozni a következőn.

Egyik kedvenc idézetem Walt Disneytől: „Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni.”

Család és egyéb katasztrófák

Nah most álljon meg a nászmenet!

Nem hagyom, hogy egy idióta tönkretegye a család többi tagját, legfőképpen meg engem nem. Mit képzel ki jogosítja fel arra, hogy a sárga földig igya magát, aztán vergődjön, idegesítse Anyát, mikor kedden műtik szegényt.

A pénz miatt cirkuszol már több, mint egy órája. Tartoztam neki X forinttal. Sok minden összejött, vizsgák, és egyéb, több száz km-t utazom naponta, és bevallom elfelejtettem. Nem sikkasztottam el, csak kiment a fejemből. De nem volt benne annyi, hogy esetleg kérje, neem! Hanem most picsa részegen veri magát. Úgy vágtam hozzá a pénzt, hogy csak úgy füstölt. Nesze! Soha többet még családtagtól sem kérek kölcsönt. Inkább felfordulok! 

Mondhatom f***ul kezdődik az új év! Anyát műteni fogják, ez, ez a...szavak nincsenek rá micsoda, nem szégyelli magát, anyagilag nullán vagyok, és még egyéb....... áhh! Ölj meg Uram ne kínozz!

Esküvő

Végre három vizsgából kettőt letudtam, de nem kívánom senkinek azt az érzést, ami tegnap bennem volt. Brutális. Ha egy szóval kellene kifejeznem. Soha nem csináltam még olyat, hogy félelmemben bezárkóztam a wc-be, és nem voltam hajlandó onnan kijönni. Már úgy telefonáltak rám, hogy gyere már, mert már csak te vagy hátra, és a tanár már vár rád. Pedig tanultam, felkészültem becsülettel, de egyszerűen bepánikoltam. Nagyon durva volt. Mint a nyúl, amikor a hurokban vergődik. De végül mégis erőt vettem magamon, és kiváló minősítéssel levizsgáztam. De...nem teszek máskor két vizsgát ennyire közel egymáshoz. Nah, de aztán amikor kijöttem a teremből azt sem tudtam hova fussak örömömben. Megölelgettem aki az utamba került, aztán hazafele a kocsiban végig max hangerőn bömbölt a zene. Mindegy volt mi ment a rádióba, hiszen letudtam azt, amitől a legjobban tartottam, és még a nap is kisütött ennek tiszteletére.

Tegnap délután Anya el akart menni misére. Szívesen elkísértem, valahogy úgy éreztem, hogy jót fog tenni a lelkemnek. De mindenre számítottam csak erre nem. Épp esküvőhöz készülődtek a templomban. Anya mondta, hogy maradjunk, ha már itt vagyunk, de nekem nem sok kedvem volt hozzá, de legyen. Ugyanis előre tudtam, hogy milyen érzést fog kiváltani belőlem az esküvői ceremónia. Minden egyes alkalommal a hideg ráz, szemem könnybe lábad, ha felcsendül a bevonuló zene. De most sokkal keserűbb érzés fogott el, mint eddig bármikor. Mert mindig is arról álmodtam, hogy egy szép napon majd én állok a menyasszony helyén, szól a zene, a pap pedig kimondja, hogy mostantól férj és feleség vagyunk. De most eszembe jutott, hogy sok minden megváltozott kislánykorom óta, ez az álom pedig soha nem valósulhat meg, mert a társadalom, a felsőbb vezetés, és legfőképpen a családom nem tudja ezt elfogadni, és ez fájt. Keserűség járt át, ahogy végig gondoltam, hogy nem állhatok az oltár előtt a páromra várva, majd csillogó tekintettel megdöbbenni, hogy milyen gyönyörűséges abban a ruhában. Vagy fordítva, nem vonulhatok be hozzá a templomba, és nem láthatom a szemében a meghatódottságot. Nem öltözhetek habos-babos, mégis egyszerű fehér ruhába, uszállyal, amit a kislányok hoznak utánam, vagy épp fehér, vagy fekete elegáns frakkban. A pap sohasem fogja azt mondani, hogy az Úr megáldja ezt a frigyet, és mostantól hitvestársak vagytok. 

Szomorú volt ebbe belegondolni, pláne úgy, hogy nem bújhatok oda a Kedvesemhez elpanaszolva mindezt, mert egyrészt rengeteg kilométer választ el Tőle, másrészt jelenleg bonyolult a helyzetünk. De hátha egyszer még ez az álom is megvalósulhat... 

Vizsgaidőszak hip-hip hurrá

Megint itt a vizsgaidőszak. Amennyire mindenki fújjolja, meg pánikol, ahhoz képest nekem semmi bajom vele. Sőt. Ilyenkor olyasmire is van időm, amire máskor nem, de legfőképpen ilyenkor rendszer van az életemben. Kora reggel ébresztő, reggeli, edzés (pár sorozat fekvőtámasz, felülés...stb.), tanulás, ebéd készítés, ebéd, mosogatás, tanulás, takarítás, tanulás, család vacsiztatása, mosogatás és tanulás kifulladásig. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha máskor nem is, de a vizsgaidőszakban biztos, hogy elszívok pár doboz cigit, és vegyítem a kávét az egyébként utált és nem is sűrűn fogyasztott energiaitallal. Főként, ha trehány, lusta disznó módjára valamit nagyon az utolsó pillanatra hagytam. Mert bár tanulok, mint a gép, és igyekszem, azért közel sem vagyok - ilyen szempontból biztos, hogy nem - eminens hallgató. Szégyellem is magam érte, de elég sokszor marad valami fontos a végére.

S bár szeretek tanulni, most valahogy nagyon nem akarózik bújni a jegyzeteket, böngészni a könyveket, netet az ismeretlen, érthetetlen részek kibogozásért. De mégis bele kell húznom, mert pénteken dupla vizsgám lesz fél óra különbséggel, és hétfőn is. És már nem csak magamért kell jól vizsgáznom. Ugyanis van már Valaki az életemben, aki szeretném, ha büszke lenne rám, vagy legalábbis úgy állhatnék elé, hogy igen. Becsületesen felkészültem, ügyesen levizsgáztam, és felmutathatom a munkám eredményét. Nem megfelelni akarok, csupán felnőni az Ő intellektusához, és csak picit szeretném megközelíteni.
Mert szeretem hallgatni elmélkedéseit, gondolatait, és szeretem, hogy felnézhetek Rá, hogy olyan művelt, és tapasztalt. Nem akarok én versengeni, félreértés ne essék,
mert nekem nem ez adatott. Belőlem nem lesz filozófus, politológus, szociológus, matematikus, fizikus és semmi hasonló. Hozzáteszem nem is szeretnék ilyesmivel foglalkozni. Jól vagyok úgy ahogy, de azért némi műveltségre mégis szeretnék szert tenni, mert nem akarok agyatlan cicaként szőrmébe burkolózva pislogni. Ennyi.

Vizsgaidőszak én így szeretlek!!! :)

Az első csók

Belenéztem abba a gyönyörű kék szempárba, s szívem egyre hevesebben dobogott. Elöntötte testem a forróság, szemem gyöngyárban úszott, ajkaim pedig epekedve várták ajkait. Az első csók varázsa, melyet sem szavakkal, sem dallamokkal, sem képekkel megfogalmazni, kifejezni nem lehet. Az érzés, mely magával ragad, s a csók, melytől hetekkel később is ég a szád, s melyért bármikor meghalnál. Amikor gyengéden ölelő karjaiba zár, az ajkaink összeforrnak, s az egész test megremeg. Egyetlen pillanat csupán az esztendők sorából, de ezért az egyetlen pillanatért megéri élni, és oly sokat várni. Mert amikor eljön végre, olyan csodát hoz el, mely megédesíti a keserű napokat is, s mellyel felvértezve nincs olyan gond, amivel ne lehetne megküzdeni.

Az első csók oly édes, és oly őszinte. Lerántja a leplet a szív féltve őrzött kincseiről is, és elárulja minden szándékát. Hiába a taktika, hiába a takargatás, finomkodás, kiderül minden.

Szorosan tartom - félek, hogy elrepül, hisz oly könnyed, oly szép -, mélyen a szemébe nézek-, melyben ott a világ legszebb vallomása-, majd a vállára hajtom fejem, beszívom parfümje illatát, és tudom, hogy biztonságban vagyok. Vele. Mellette.